I. felvonás

Írisz Andalia

Az eső kellemes illata töltötte meg a levegőt. Mélyet lélegeztem, hogy nekem is részem legyen ebben a fantasztikus frissítő élményben. Az égből lehulló cseppek némán csordogáltak végig az ég felé tartott arcomon. Valószínűleg holnapra taknyom, nyálam folyni fog, de nem számít. Ezért az élményért, érzésért megérte kijönni a teraszra és csodálni a természet egyik csodáját. Arcomat az alattam elmenő hangyánál kicsit nagyobb emberek felé fordítottam, akik sietősen igyekeztek a reggeli kávéjukkal a kezükben egy esernyő alá rejtőzve a munka helyükre. Erről eszembe is jutott, hogy lassan nekem is munkába kellene állnom. Egy halk sóhajt engedtem útjára a levegőben, majd kezemmel arcomra húztam az életem örök résztvevőjét. Az álarcomat. Megfordultam és sietős léptekkel szaladtam le a lépcsőn le a cukrászdává alakított épületbe, melyet annak idején nagyapám hozott létre és működtetek nagy sikerrel, e miután meghalt titokban rám hagyta. Ahogy elhagytam a családi fészket kerestem egy kis lakást felújítottam a boltot és nemsokára meg is nyitottam. Bár nem mondanám, hogy sok a vendégem, de vannak vissza járók és azok, akiket nem ijesztek el és elcsábít az omladozó és a világ legfinomabb muffinka mindig visszatér és néha napján új embereket is beráncigálnak magukkal egy új élmény szerzés érdekében. Letöröltem az asztalokat miközben a reggeli komor híreket hallgattam. Meggyújtottam a lámpásokat, melyek igen kellemes és romantikus hangulatot kölcsönöztek a teremnem. Bekapcsoltam a kávéfőzőt feltettem egy kis teát és a süteményekre is rá néztem, melyeket még kora hajnalban sütöttem a mai napra. Ki sorakoztattam a választékokat a pultba és az árakat is. Végül már csak az ajtót kellett ki nyitnom. Meg is tettem. Bekapcsoltam a rádiót, hogy a zene se maradjon el így reggel. Szerencsémre a kedvenc dalomat játszották és így ennek hatására halkan dudorásztam, miközben folytattam az asztalok feldíszítését, míg nem a zárt ajkak közül hangok, szavak kezdtek el csörgedezni, mint a lyukas méhkasból a méz egyenes a mackó szájába, akinek minden vágya a méz. Az az igazság, hogy szeretek énekelni szinte az az életem annyi különbséggel, hogy csak magamnak éneklek vagy a család tagjaimnak. Mások előtt nincs merszem a színpadról nem is beszélve. Vissza gondolva annyian próbáltak már meg győzni eme ötlet megvalósításáról, de én mindig visszautasítottam. Hiszen nézzenek csak rám. Az emberek nem hallgatnának olyan éneket, amely egy csúf lánytól származik és aki szinte minden egyes percét egy álarc mögött éli le abban a reményben, hogy így az emberek nem bámulják nem vetik ki, de egy idő után rá jöttem, hogy álarccal is furcsán néznek rám. Ki ez a lány? Miért hord folyton álarcot? Nem tudják mi van mögötte és ez így is van jól. Ezzel-azzal is ijesztőnek tartanak én pedig magamat gyávának. Tökéletes páros. Azonban vissza térvén az éneklésre kis korom óta éneklek. Sose vettem órákat. Egyszerűen én ezzel születtem és hálás is vagyok érte. Az utolsó szavakat halk hangon engedtem szabadjára és ezzel az utolsó kis virágot is elhelyeztem az asztalon. Elmosolyodtam. Miután szabadjára engedtem érzéseimet egy dallal mindig megkönnyebbülök és arra a kis időre egy átlagos lánynak érzem magam, aki gyönyörű és boldogan él. De ez csak egy álomkép. Nem a valóság.

Nicholas Boneta

Hajnali négykor csörgött az ébresztőm. Nem keltem ki az ágyból hatalmas lendülettel. Feküdtem a hátamon, s a plafont bámultam. Egy újabb nap. Egy újabb előadásra való készülődés. Egyújabb szerep. Tudtam, hogy sosem lehettek a legszebb karakter, nem kaphatok olyat, amit egy szinte tökéletes arcú férfi. Ezt megtanultam. A színészi karrier egy kemény munka, s erősnek kell lenni, mielőtt összeesnél, mert nem vagy tökéletes. Születtek rólam képek fotózások alapján, de ha mindkét arcomra szükségük volt, akkor ma már tökéletesen meg tudnak változtatni. Képek rólam, amik nem valódik. Talán, amikor megszülettem, akkor lehetett hasonló arcom. A telefonom újra megszólal. Ismerve magamat tudtam, hogy nem kelek fel azonnal ma sem. Percenként állítok be ébresztőket. A második csengésre felülök, s kinyomom az összes többit is. Beletúrtam a hajamba, majd egy nagyot sóhajtottam. Felálltam, megfordultam, és a takarómat felemelve nagyot rántottam rajta. Beágyaztam, ahogy minden reggel. Egy alsónadrágban indultam ki a konyhába, hogy lefőzzem a reggeli tejes kávémat, majd el tudjam készíteni a szendvicsemet mellé. Csend volt a lakásban. Hallottam, ahogy a szomszédok ébredeznek. Valaki fürdött, valaki lépkedett a magassarkújában felettem, s valaki a szomszédban már ordibált a lakótársával, mert megint nem mosogatott el este, pedig ő volt a soros. Ezért nincs lakótársam, meg azért, mert úgy se jelentkezne senki. Elfogadtam már magam. Tudom, hogy nekem nem mindent lehet, mint a többieknek. Megtanultam ezzel élni. Ezért nem is voltam egy kicsapongó kamasz vagy egy bulizó fiatal ember. Már inkább közelítek a harminchoz, s körülöttem az emberek házasodnak, gyermeket nemzenek - valakik már a másodikat. Én? Dolgozom. Pénzt keresek, és tartogatom a jövőre, ahogy mindig is tettem az eddigi életemben. Leülök az asztalomhoz, bekapcsolom a tévét, hogy megnézem a híreket. A gondolataim, viszont a mai napon vannak. A szerepem szövegére koncentrálok. Algerento a neve a karakteremnek, aki a legcsúnyább ember a világon. Mindenki fél tőle, és ezt ő maga is tudja, de mégis vannak kíváncsi emberek, akik meg akarják ismerni a város szörnyét. A 18. században játszódik. Éppen az időjárásról beszélt a hölgy, mire befejeztem a reggelimet. Kissé ködös, esős idő várható erre a hétre. A kedvenc időm, amikor a fekete ruháimmal beolvadok a környezetben. Felöltöztem, a fejemre húztam a csuklyámat, aminek segítségével én kiláttam, de mások nem láthattak be. A fekete esőkabátom volt rajtam, aminél csak a fekete kabátomat szeretem jobban a fekete kardigánommal. Magamhoz fogtam a tárcám, a telefonom és a kulcsaimat még. Bezárva az ajtót lesiettem a ház garázsába, ahol a fekete fiat spider autóm várt. A legnagyobb kincs, amit egy férfi kaphat talán. Beszálltam, és útnak indultam a színház fele. Hajnali öt óra volt. A közlekedés kellemes volt, mert szerencsére ilyenkor nem sokan mennek még munkába. Hamar beértem kerek harminc perc alatt. Leparkoltam, s elsőnek érkezve a színpadra léptem. Körbe néztem, majd gyakorolni kezdtem a szövegemet. Egyedül a halvány világoságban.

- Nem kellenek az érzelmek, mert nekem nincsenek. Szörnyeteg vagyok - kiáltottam teljesen beleélve magamat. Azzal lendülettel, hogy megugrottam, és kitártam a karomat, a fejemet felcsaptam a csuklyám leesett - Senki nem akar hozzám érni, senki nem akar megcsókolni! Jobb, ha elmész, amíg lehet - tettem halkabbra a hangomat. Elgondolkodtam itt, és újra kezdtem. Az elején hangosan, teljesen meggyötörve mondtam a szavakat, majd nagy levegőket véve odafordultam arra a pontra, ahol állni kell, majd a nőnek. Halkabban folytattam, s szomorúbban. Hirtelen tapsokat kaptam a széksorok közül. A rendező, a mű írója ült ott. Megijedtem, mert nem számítottam még senkire hat óra előtt.

- Erről beszéltem - mosolyodott el, ahogy láttam az arcát, mert a sötétben volt - Így kell ezt csinálni Boneta! Biccentettem, és visszahúztam a csuklyát a fejemre. A lámpák felgyúltak. A többi színész arca csak most tűnt fel elől. Mindenki lenyűgözve állt ott. A nő, akivel ezt a jelenetet csinálom a szája elé tette a kezét. A szemei könnybe lábadtak, majd megszólalt. A szerepébe bújt. Folytatni akarta a jelenetet.

- Maradni akarok. Melletted Algerento - rebegte ajkait megremegtetve. Sóhajtottam, és lehúztam magamról a dzsekimet. A jelentben itt ugyanúgy megmutatja magát a karakterem. A pólómat nem kapom le, csak eljátszom, várok pár percet, annyit, amennyi kell nekem ahhoz, hogy félmeztelenre vetkőzek - Úristen... - sikkant egyet halkan színésznő.

- Erről beszéltem - fordultam felé, miközben felé nyújtottam sebes kezemet - Ha mellettem maradsz, akkor ne várj csodára, hogy megszépülök - vettem vissza magamra a dzsekimet. A csuklyát a fejemre húztam, a kezeimet zsebre dugtam. Ekkor megjelent még valaki, egy másik színész. A nő karakterének a bátyja.

- Mondtam neked, hogy maradj távol tőle! - kiáltott rá a lányra idegesen, és megragadta a kezét, majd elhúzta - Ezt kerülni kell!

- Ő - motyogta - Ő... - sírta el magát. Tehetségesnek tartom, mert én még nem tudtam sírni ilyen hihetően - Ő nem szörnyeteg! - rántja ki a karját a "bátyja" szorításából.

- Bravó! - ordít egyet a rendező, és a színpad elé jön - Nagyon jó! Martin, neked egy kicsit több lendület kell, amikor megjössz. Dühös vagy Bonetára, s undort fejezzen ki az arcod - mondja kis gondolkodás után Aaronnak, aki csak két évvel idősebb nálam, de sokkal jobb élete lehetett, mint nekem. Szüleivel rengeteget utazgatott gyerekkorában ide-oda, s sosem csúfolták vagy közösítették ki. Látszik. Látom, ha ránézek - Wilson... drágám. A drámai érzelmeid tökéletesek, s jobbak nem is lehetnének, de még mindig nem érzem igazán, hogy nem akarod elhagyni a "szörnyeteget". A hangodban... mondjuk, így - megállt egy színész mellett, és felé fordult, hogy most bemutatja - "Maradni akarok" - remegtette meg a hangját - "Maradni... melletted..." - nyújtotta a mellette lévő arany felé a kezét - "Algerento..." - suttogta a nevet, majd mindenki megtapsolta - Ezek után olyan keservesen sírhatsz, ahogy akarsz - fejezte be. Felém fordult, és elmosolyodott - Bonetáról lehet példát venni - majd befejezte a kritizálásunkat. Anna és Aaron egymásra néztek, majd rájöttek előről kell eljátszani az egészet, azután pihenhetünk.

Írisz Andalia

A mai nap igen kellemesnek ígérkezett. Eme időszakban, amikor esőcseppek áztatják a földet az emberek inkább meghúzódnak, mint sem kitegyék a lábukat a meleg otthonból, de persze vannak kivételek. Vannak magányos lelkek, akik ugyan nem akarnak társaságban lenni, de szeretik, ha emberek veszik őt körül. Én is eme körbe tartozom. Nincs szükségem társaságra csak arra, hogy legyenek körülöttem, hogy ne érezzem olyan magányosnak magamat.

-Egészségére hölgyem. - mosolyogtam rá az idős asszonyra, aki mára törzsvendégnek számított így hát némi ajándékkal, kedvezménnyel szoktam kedveskedni. Miközben az üres asztalokat törölgettem érdekes hírek csapták meg fülemet, melyeket a sarokban ülő kis kamaszok csicseregtek.

-Hallottátok? Hamarosan lesz egy új színdarab a Globin színházban. Juj, már nagyon várom. Romantikus és egyben tragédia akár csak a Rómeó és Júlia.

Felcsillantak szemeim. Bár én magam nem játszanék, de ha mások előadását kell néznem akkor nincs is nálam tökéletesebb ember a szerepre. Mármint a nézői szerepre. Imádom a színházakat már kis pólyás korom óta. Minden nagy ünnepkor vagy amikor a családom megengedhette magának ezt a luxust meg vettük az aznapi előadásra a jegyet és együtt nevettünk, sírtunk, olvadoztunk, ha éppen olyan jelenet folyt le előttünk. Mindig is csodáltam azokat az embereket, akik teljesen bele tudnak bújni egy nem létező alak szerepébe és azt eljátszani. Egyszerűen nincsenek rá szavak. Úgy tűnik el megyek egy újabb előadásra a mai napokban. Rómeó és Júlia a kedvenc történetem és ha tényleg igaz, amit csiripeltek ezek a gyerkőcök akkor ez a mű is elfog varázsolni főleg a Globin színházban adják elő. Ez az ország leghíresebb színháza és itt díjnyertes alkotásokat visznek a színpadra és egyben gyönyörű az épület. A teljes barokk stílus megtestesítője. Mosolyogva folytattam a munkámat közben ebédelni sem felejtettem el. Nemsokára dél van így ez azt jelenti, hogy hamarosan megindul a tömeg. Ilyenkor rohannak az emberek ebédelni, pihenni. Ugyan én nem szolgálok fel olyasmiket, mint más éttermek hiszen én egy kávézót üzemeltetek, de tudok szolgálni azoknak, akik csak épp, hogy megkívánnak valamit, mondjuk palacsintát, szendvicseket na meg italt és süteményt. Nagy levegőt vettem felkészítve magam a rohanásra és nemsokára meg jelent az első nyakkendős, fekete kalapos úr, akit több is követett, így nem volt időm a gondolataimmal teázgatni. Irány a munka.

Nicholas Boneta

Eltelt jó pár óra, amíg sikerült eljutnunk a darab feléjéig. Mindent átismételtünk, illetve tökéletesítettük. Nem lehetett hiba. Az előadásnak tökéletesnek kell lennie. Ahogy Algerento és Rachel szerelme egyre csak nő a darabban úgy kell nőnie az izgatottságnak is, hogy mikor jönnek már össze, de a végén a szörnyeteg feláldozza magát. Nem érdekli, hogy a nő igazán boldog lehet mással, de úgy érzi mellette csak a baj fogja kergetni. Éppen a színpadról álltam fel, amikor jelzett a rendező, ki a producere is az egésznek, hogy tartsunk ebédszünetet. Mindenki támogatta az ötletet. Valakik ilyenkor elmennek valahol venni maguknak ételt, de ez számomra egy nyugodt, csendes idő. A színház büféjében szoktam kapni perecet, illetve egy üveg vizet, amit elfogyasztok a színházban. Nem megyek ki, nem hagyom el a területet. A darabbal foglalkozom. Ezt általában egyedül művelem, de ma ez másképp lesz.

-        Szia. – Ült le mellém a színpadra, és a kezében tartott dobozát kinyitotta. Saláta volt benne, mint mindig – Akartam veled beszélni a karaktereinkről – felelte, miközben a telefonját csekkolta le, hogy a hős szerelme írt-e. Nyálasabb kapcsolatuk nem is lehetne.

-        Mire jutottál? – kérdeztem kissé türelmetlenül, de éppen megzavarta a szeánszomat, amikor egyedül lehettek a város legszebb színházában.

-        Nem érzem, hogy Algerento tényleg szeretné Melindát – fordul felém, és ajkába harap. Nincs rajtam a csuklya. Pontosan látja a hegeket az arcomon. A csúnya jeleket annak, hogy milyen élményben is volt részem kiskoromban.

-        Nem-e? – nézek a szemébe, és félreteszem az ebédemet. Felállok, felsegítem, majd szembe fordulok vele. Nagy levegőt veszek, és rögtön beugrik a legromantikusabb jelenet az egészben – Tudod, hogy sosem lehetünk együtt. Nem ez a te sorsod, hogy az emberek úgy nézzenek rád, mint a Csúf felesége – fogom meg a két kezét. Megrezzen az érintésemre, de csak figyeli a játékomat – De tud, hogy egy nő sem dobogtatta meg úgy a szívem, mint te. Ha mellettem maradsz, akkor egyedül maradsz. Velem senki nem bírja ki sokáig. – Elengedtem a kezét, és előre léptem egyet a közönség felé – Ekkor Algerento előhúzott egy tőrt a kabátja zsebéből, és felemelte. A lemenő nap épp megcsillant a kés végén – mondtam a narrátor szövegét is.

-        Algerento! – sikoltotta Wilson, majd megragadta hátulról a karomat – Inkább meghalok, mint hogy azt lássam, hogy megölöd magad! – került elém, és kezét a mellkasomra tette – Tedd le… - mondta finoman – Este. Legyél a kastély bejáratánál. Este tízkor. Ott találkozunk.

-        Rachel – ejtettem ki a nevét – Jobb, ha megtanulod, hogy egy olyan lénynek, mint nekem ez a legjobb dolga, amit tehetek. De találkozunk utoljára ott. Meghajoltam, és elindultam a színfalak mögé, de persze nem tűntem el. Annára néztem, aki elégedetten bólintott.

-        Most már… - köszörülte meg a torkát – Most már… meg volt az, amit hiányoltam – bólogatott, és megigazította a haját. Zavarban lenne?

Visszaült a helyére, az ölébe vette az ebédjét, és folytatta az evést. Most én köszörültem meg a torkomat.

-        Anna? – ültem le mellé, és a csuklyát a fejemre húztam – Izgulsz?

-        Dehogy – felelte erőltetett nevetéssel, ami mindent elárult.

-        Ne hazudj. Nem áll jól – feleltem – Nem kell félned. Rólad nem hiszik el, hogy esetleg a sminkesek végeztek-e ilyen remek munkát – mutattam magamra. Tudta mire gondolok – Téged nem retusálnak ki a plakátokon, a magazinokban.

-        Sajnálom Nicholas – felelte, és nyelt egyet, majd egyszer csak azt éreztem, hogy megölelnek. Meglepett – Bárcsak mindig melletted lehettem volna.

-        Túl éltem – nevettem, és lehámoztam magamról – Na, élvezhettem a magányt?

-        Ó, – mondta, és felállt – Bocsi – mosolyodott el – Tudod, hogy nem kell egyedül lenned.

-        Ezért jöttél most ide? – kérdeztem – Hogy ne legyek egyedül?

-        Talán – kuncogott, majd kiment.

Elhagyta a termet. Egyedül maradtam. Felsóhajtva dőltem el a színpadon. A másnap estére gondoltam, majd arra, hogy hány ember fog utána kérdezősködni, hogy a főszereplőn tényleg annyi smink volt, hogy így nézzen ki. Idegesítettek már, persze ehhez el kellett tennie pár előadásnak. Kisebb-nagyobbaknak. A szívemben már alig vártam az alkalmat, hogy emberek előtt szerepeljek, s megmutassam magamat, hogy mit is tudok. Mosolyogva ültem fel, s ettem tovább a perecet addig, ameddig vissza nem tértek a többiek. A munka folytatódhatott tovább. Nem állhatunk le. Késő este értem haza. Fáradtan, s éhesen. Azt se tudtam, hogy mit csináljak itthon előbb. Fürödjek le vagy főzzek magamnak valami egyszerűt? Az órán este nyolc volt. Jól tudtam, hogy holnap ilyenkor már rég játszani fogok. Ki kell aludnom magam. A vacsora közben felnéztem a jegyárusításra, s csodálkozva fedeztem fel, hogy mennyire érdeklődnek a darab iránt. A csúf és a hercegnő nevet viseli. Romantikus dráma természetesen. Elolvastam a kommenteket. Nagyon sokan hasonlítják a Rómeó és Júliához, viszont ez más lesz, mert én leszek benne. Egoista gondolat? Néha ilyennek is kell lenni. Anyukám mondogatta mindig, hogy néha önzőnek kell lenni ahhoz, hogy tudjuk hol a helyünk. Alig vártam, hogy megmutassam ezeknek a nézőknek a darabot. Befeküdtem az ágyamba, s éreztem a reflektorok fényét magamon, ahogy lehunytam a szemem. Több ezer ember fogja végig nézni, ahogy letépem magamról az ingemet, illetve, majd ordítok egy nagyot. Látni fogják a mellkasomat, az arcomat. Mindent. „A tökéletes sminkemet.”