II. felvonás

Írisz Andalia

Miután a nap lenyugodott én is bezártam a kávézót, vagyis hat órakor a mutatók szerint a fali órán. Szépen letöröltem az asztalokat, felsöpörtem és felmostam. Megszámoltam a mai keresetett és a fogyasztott mennyiséget. Beírtam a napi szokásos dolgokat a munkanaplóba, tarkítva az egyéni megjegyzéseimmel. Végezetül bezártam és minden erőmmel azon voltam, hogy szerezzek egy jegyet a színházba. Bármi áron és lehetőleg jó helyre, ahol belátok mindent. Ekkora mázlista is régen voltam, ugyan is az utolsó jegyek egyikét kaparítottam meg még hozzá az emeleten az első sorban középen. Ennek köszönhetően mindent tökéletesen látni és hallani fogok. Elhatároztam, hogy előbb nyitok a holnapi nap folyamán és előbb zárok így ezáltal lesz egy órám elkészülni és odaérni a kezdésre. Izgatottan rejtettem el a jegyet táskám egyik megbízható titkos zsebébe és haza siette, hogy készítsek valami finom vacsorát, megehessem, majd jó meleg habfürdős vízben megszépüljek és miután kellően ellazultam aludni térjek, de mindezek előtt megszabaduljak a maszktól. Egy óra múlva egy színpadi előadás nézője leszek. Biztos vagyok benne, hogy remek előadás lesz és abban is, hogy annyira bele fogom élni magam, hogy úgy érzem én is részese vagyok a történetnek. Egy óra. Bele kell húznom, ha beszeretném tartani a kiszámolt időt. Gyorsan bezártam felfutottam az emeletre a lakás részre és készülődni kezdtem. Hajat mostam, majd göndörítettem hajpánttal miközben az arcomat bekentem minden jótékonyhatású arc tisztítóval és ápolóval. Sminket nem használtam soha. Nem volt rá szükségem, de rúzs az minden mennyiségben. Ma egy matt szatén bordós piros rúzst választottam a fekete ruhámhoz illően. Egy sima átlagos balerina szoknya volt minden minta, fodor nélkül. Annyival volt különleges, hogy a nyakamnál kellett összekapcsolnom és tele volt csipkével, de az a lágy is puha. Az karomat szintén csipke fedte, de a vállam szabadon maradt. Erre a különleges alkalomra pedig csipkés fekete csipke alapon fehér gyöngyökkel díszített álarcot húztam, amely akár csak a többi takarta az arcom felét, ahogy kellett. Készen álltam. A magassarkú cipőket nem szerettem így maradtam az imádott balerina cipőmnél. Magamhoz vettem a táskámat és már siettem is, hogy elfoglalhassam a helyemet és láthassam a darabot. A csúf és a felesége vagy szerelme, ha nem csal a gyengécske rövid távú emlékezetem. Rengetegen voltak a teremben és én egy voltam közülük, de ilyen rendezvénykor senki sem bámul meg a maszk miatt egyszerűen bolondos rajongónak tekintenek, ami talán igaz is. Helyet foglaltam és csak vártam csillogó szemekkel közben a szórólapról sem feledkeztem meg. A férfi színész érdekelt a legjobban. Hasonlított rám így biztos vagyok benne, hogy ő lesz az, akit végig követni és biztatni fogok magamban. Akivel együtt érzek majd. A képen csuklya fedi csúf arcát, amely igazán valósnak látszik, de a sminkesek manapság mesteri munkát végeznek. Megszólalt a csengő ezzel megszakítva gondolataim menetét. Összehajtogatottam a papírt és a színpadra emeltem tekintetem.

Nicholas Boneta

Már kora reggel bámultam az ágyamból a felkelő nap sugarait. Tudtam, hogy rohanom kell, de túlságosan is kényelmes volt a paplan alatt maradnom. A szemeim, viszont nem tudtak volna lecsukódni egy percre sem. Oldalra fordultam, és az ébresztőórámra pillantottam. Reggel fél öt. Ötkor már bent kell lennem, hogy felkészítsenek a darabra a ruhatervezők és a fodrászok. Alig vártam a nagy rohanásba betérni, ahogy mindenki sietve készül az utolsó próbára az előadás előtt. Felsóhajtottam, majd kikeltem az ágyból. Nyújtózkodtam egyet felfele, és magamra húztam a fekete nadrágomat. Egy szürke inget goboltam be magamon végig a testemen. Az égési sérüléseket figyeltem végig a testemen. Újra mindenki látni fogja őket. Végig húztam az ujjamat a jobb oldalamon, és elmosolyodtam. Ha azt is hiszik, hogy ez smink, így is úgy is megijednek tőle, vagy megrökönyödnek. Nincs olyan ember, aki egy pillanatra se vágna rémült képet. Felöltöztem, majd ittam egy gyors kávét, és ettem egy szendvicset. Nem töltöttem sok időt otthon. Háromnegyed ötre a színpad mögött voltam, ahol éppen nézegettek, hogy milyen jó munkát végeztek a ruhámmal.

-        Szép munka – dicsértem meg a lánynak, aki elmosolyodott halványan, miközben kisimította a hátamon a hosszú, fekete kabátomat. Nagy gallérja takart valamennyire. Már megszokta a látványomat. Eszter, az egyetlen magyar lány, aki itt dolgozik velünk, nagyon szépen beszéli az angolt, illetve a franciát.

-        Köszönöm – lépett elém jó pár méternyire tőlem a tükör mellé. Lehunyta az egyik szemét, arrébb fordította a fejét, majd elégedetten vigyorgott – Tökéletes! – tapsikolt – Csak kérlek ne tedd tönkre! – nézett rám könyörögve, és biccentve jeleztem, hogy minden rendben lesz. – Mögöttem érkezett Aaron és Anna, akik hatalmas boldogsággal az arcukon élvezték a készülődéseket. A fodrászom megfésült, s beállította a hajamat zselével. A lelkemre kötötte, hogy bele ne merjek túrni. Ismer, s tudja, hogy nem szoktam, de minden alkalommal elmondja.

-        Boneta! – jött be hozzám Brown, a rendezője és írója a darabnak – Próbálunk – szólt, s én utána mentem azonnal. A színpad elején megállva vettem észre, hogy mára minden megváltozott, még ha már reggel hat óra is lett. Minden ember takarítja a nézőteret, és készíti be az estére. A műsor hátterét és eszközeit nézegetik, állítgatják. Megálltam a kezdőpontomon, majd vártam a jelemet, amikor a David kijelenti, hogy kezdhetem. Anna állt mellettem már teljes pompában. Fehér ruhája ragyogott a feketém mellett. Szőke haja, pedig gyönyörűen omlott le a vállára.

-        Kezdjétek a nyitó jelenetet! – ordította teljes lelkesedéssel. Felnéztem az üres közönségre az arcomba húzott sapkámmal.

-        Este volt. Késő este – kezdtem, ahogy megindultam a másik irányba – Ilyenkor egyedül lehettek az utcákon. Nem kell rejtenem magamat a csodálkozó, fintorgó szemekkel elől – vettem le kalapomat – Nem lát senki. Nem hall senki. Csendben fordultam meg a színpad szélén, s ekkor vártam Anna szövegét. Lenézett a kezében tartott műrózsára, és kinyújtotta a székek felé.

-        Nem adom a kezemet az üres fejű férfiaknak – visszahúzta a kezét magához, majd hátra nézett, ahol majd a kocsma lesz, amin napokig dolgoztak, hogy meg legyen festve – Inkább sétálok az éjszakában, mint odabent legyek a röhejes jövőbeli vőlegényemmel.

-        Hangokat hallottam – játszottam tovább. Kalapomat a fejemre helyeztem, és a lány felé fordultam – Ki lehet ez a különös alak? Mit keres egy hölgy ilyenkor az utcán egyedül? – közeledni kezdtem felé. Kezdődött a párbeszédünk.

-        Ki vagy te idegen? – lépett hátra ijedten – Kérem, ne csináljon semmi hülyeséget. A vőlegényem odabent van – mutatott hátra remegve. Felnevettem, és elmosolyodtam. Kezemet nyújtottam felé, az épet.

-        Egy nő mellé ilyenkor egy férfi kell. Ha a maga vőlegénye még mindig odabent van, akkor inkább egy malacnak mondható – hajoltam meg felé – Ki maga kedves?

-        Rachel hercegnő – árulta el a nevét – És Ön fiatalember?

-        Szólíts csak a Csúfnak hercegnő – majd csókot nyomott a lány kezére. Ekkor jönnének ki a srácok a kocsmából, de Brown leállította. Tapssal jelezte, hogy remek munka volt. Anna, pedig vigyorogva meghajolt neki a ruhájába.

-        Wilson nézze át a jelenetét Prince-vel – küldte, majd felém fordult – Boneta, magától a saját jelentét kérem. Az egyiket, ami nehezebben megy.

-        Rendben – feleltem. A legerősebbet választottam.

-        Az egész olyan butaság, hogy én egy nőbe? – háborodtam fel – Ki szeretne engem? Ki simogatná végig az arcomat, a testemet fintor nélkül?! – járkáltam fel s alá. Ilyenkor a tornyomban leszek, ami piszkos lesz, s szegényes. Ekkor tér, majd be Anna, Rachel szerepében - Nem kellenek az érzelmek, mert nekem nincsenek. Szörnyeteg vagyok. Senki nem akar hozzám érni, senki nem akar megcsókolni! Jobb, ha elmész, amíg lehet – szünetet tartottam, majd folytattam - Erről beszéltem. Ha mellettem maradsz, akkor ne várj csodára, hogy megszépülök! Menj innen, és ne okozz gondot senkinek velem. Tűnj el!

-        Ugyanúgy este is Boneta, ugyanígy – tapsolt meg, és mellé mások is elkezdték. Nevetve hajoltam meg.

Az idő gyorsan eltelt. Próbáltunk minden órában minden jelenetet. Tudtam, hogy hamarosan megfogják tölteni a nézőteret emberekkel. S el is jutottunk ehhez az időponthoz. Csurig volt kíváncsi szemekkel a széksorok. Fent és lent is egyaránt. Ökölbe szorítottam a kezem, és mély levegőt vettem. Mindenki izgatott volt a színészek közül, de még az is, aki csak pakolni fogja a kellékeket vagy segíteni nekünk átöltözni, ha kell. A függönyök elhúzva voltak, és pár perc múlva megszólal a csengő, ami a kezdést fogja jelezni a függönyök, pedig elhúzódnak. Látni fognak minket. Mi meg elmondjuk nekik a történetet, ami tragédiával fog végződni, ahogy Rómeó és Júlia is. Kiálltam a kezdőpontomra, s rámosolyogtam Annára, aki a kis művirágját szorongatta. Viszonozta a mosolyt, majd nagy levegőt vett, és a kezét bámulta. Hátat fordítottam, és egy fekete pontot kezdtem elbámulni, amikor a közönség szeme elé kerültünk. A háttérben ott volt a kocsma, amit kivilágítottak, illetve különböző épületek képeit mutatták a díszek. A zenei aláfestésben hallható volt a tompa zaj, ami a bent mulatozó férfiakéhoz tartozott, de a kinti csendet is mutatta. Ekkor megszólaltam. A torkomból kifakadó szavak visszhangoztak a teremben, és minden ember némán tapasztotta tekintetét rám.

-        Este volt. Késő este. Ilyenkor egyedül lehettek az utcákon. Nem kell rejtenem magamat a csodálkozó, fintorgó szemekkel elől. Nem lát senki. Nem hall senki – ballagtam el a végpontomig szép lassan a monológom végéig, amikor megálltam. Nézegettem a nézőket elmélázva, mert a karakter voltam, aki az életén gondolkodik.

-        Nem adom a kezemet az üres fejű férfiaknak – emelte fel a rózsát ki az emberek felé, és szeme komolyan nézett előre meredten – Inkább sétálok az éjszakában, mint odabent legyek a röhejes jövőbeli vőlegényemmel – mutatott a világított épületre, ami a kocsmát jelképezte. Hangjára felkaptam a fejem, és csendesen hallgattam, majd mikor az én soraim érkeztek visszanéztem a nézőkre.

-        Hangokat hallottam – feleltem – Ki lehet ez a különös alak? – fordultam Anna felé, és feltettem az utolsó kérdésem, amit neki szántam. Eközben már megindultam felé. – Mit keres egy hölgy ilyenkor az utcán egyedül?

-        Ki vagy te idegen? – emelte fel a kezét megállt parancsolva nekem – Kérem, ne csináljon semmi hülyeséget. A vőlegényem odabent van! – nézett hátra, és felnevettem.

-        Egy nő mellé ilyenkor egy férfi kell. Ha a maga vőlegénye még mindig odabent van, akkor inkább egy malacnak mondható – szórakoztam jót, mert a részegségére céloztam – Ki maga kedves?

-        Rachel – mutatkozott be kedvesen – És Ön fiatalember? – nézett rám kedvesen úgy, mint általában a nők néznek a különös férfiakra, aki meg tetszik nekik.

-        Szólíts csak a Csúfnak hercegnő – nyújtottam ki a kezem, amibe belehelyezte a kezét, és megcsókoltam azt. Ekkor a kocsma ajtaján kitérő férfiak töltötték be a színpadot, és mulatozva, alig járva hozták az örömlányukat. Aaron is köztük volt, és nevetve lépett egyet jobbra, majd elesett. Egy lány segítette fel. Biztos tapasztalatból játszik. Egy férfi jött Anna felé, és megragadta a csuklóját. Magához rántotta, majd keményen megcsókolta. Azonnal a szemeibe is nézett utána.

-        De hiányoztál – bökte ki. Ekkor az egyik haverja megtalált engem is. Greg kezében az alapjáraton üres borosüveget kigurította a színpadról, és elém állt. Bohóckodva el akarta játszani a mellette álló két szerelmespárt.

-        Hé, baba úgy hiányoztál! Sajnálom, hogy annyi ideig távolt voltam – jött közelebb felém, és csókra formálta ajkait – Adj egy csókot a vőlegényednek!

-        Thomas! Viselkedj! – szólt rá Aaron felpofozva magát, hogy ébredjen fel – Rachel, bántott téged ez a férfi? – kérdezte.

-        Nem! – kiáltotta – Éppenséggel meg akart menteni, hogy ne keljen egyedül sétálnom haza ezeken a sötét utcákon – nézett rám mosolyogva, majd lejjebb hajolt – De az arcát én sem láttam.

-        Menj onnan! – szólt Aaron, és elé állt – Mit akarsz a húgomtól? Ki maga?Csendben néztem végig a társaságon, és zsebre dugtam a kezem. Vállat vontam, és hátra léptem egy-két lépést.

-        Jobb, ha azt nem tudjátok ki vagyok – feleltem – Vigyázzatok magatokra, ameddig nem esik bajotok. Eltűntem a szemek elől. A színfalak mögött már helyeztek is a következő jelenetemre. Előbb Rachel-t követhetjük a szobájába, ahol először ő beszél a különös érzésről, amit hagyott benne a Csúf nevű titokzatos férfi. Jöttek a különböző képek, hogy a lány esküvőjét azonnal meg akarja tartani a két család, de a lány már nem biztos, hogy ezt akarná. Elszökik.

-        Hideg van. Egyedül vagyok. Most hol vagy? Merre talállak? – kérdezgette az eget, az Istent, az utcákat engem keresve. A tornyom ablakából figyeltem igyekezetét, hogy megtaláljon. Lementem a lépcsőkön, és megálltam a házam előtt.

-        Mit keres az éjszaka csöndjében egy ilyen gyönyörű hölgy egyedül a veszélyes utcákon? – néztem végig lenge öltözékén. Csak a hálóingje és köntöse volt rajta. Papucsban lépett le otthonról.

-        Maga az – állt meg hirtelen, és visszafordult. Odarohant hozzám, de megállt egy-két méterre tőlem. Nem tudta mit csináljon – Itt lakik? A sötét toronyban? – kérdezte kíváncsian, majd csendben előszedte a rózsáját, és felém nyújtotta.

-        Mit csinál? – néztem rá, majd Anna megremegett, és hátrébb lépett. Előre léptem a közönség felé – Az egész olyan butaság, hogy én egy nőbe? – háborodtam fel – Ki szeretne engem? Ki simogatná végig az arcomat, a testemet fintor nélkül?! – járkáltam fel s alá a színpadon, majd visszafordultam Rachel elé – Nem kellenek az érzelmek, mert nekem nincsenek. Szörnyeteg vagyok. Senki nem akar hozzám érni, senki nem akar megcsókolni! Jobb, ha elmész, amíg lehet – dobtam el a rózsáját, amit felém nyújtott.

-        Nem megyek. Látni akarom magát. Csúf, az igen különleges név – lépett közelebb hozzám. Közeledett a pillanat – Miért hívják Önt, így?

-        Sokat nem tud maga hercegnő – kezdtem kigombolni a kabátomat – Vannak dolgok, amik direkt vannak fedés alatt, mert jobb az embereknek nem látni a valóságot gyönyörűm – néztem rá. A kabátomat a vállára terítettem, és elé sétáltam. A színpad közepére álltam, és letéptem magamról az ingemet. Hallottam a felszisszent hangokat magam előtt, és Anna hangja is erősen csengett a fülemben. Felsikoltott, és szája elé tette a kezét.

-        Erről beszéltem. Ha mellettem maradsz, akkor ne várj csodára, hogy megszépülök! Menj innen, és ne okozz gondot senkinek velem. Tűnj el! – meredtem rá, miközben fél meztelenül császkáltam a színpadon – A nevem Algerento – nyújtottam feléje sebes kezemet.

-        Maradni akarok. Melletted Algerento – nézett fel rám, és megráztam a fejem. Ekkor megjelent Aaron, aki rohanva közeledett felénk. Haragosan ragadta el tőlem Annát, és mérgesen kezdett el vele kiabálni.

-        Még is mit képzelsz? Ezt – mutatott rám – Kerülni kell! Érted?

-        Ő… Ő… - motyogta könnyeivel küzdve – Ő nem szörnyeteg! – üvöltötte a bátyjára Rachel – Engedj el! Mellette maradok!

-        Nem tudod mit beszélsz! – pofozta fel – Térj már észhez! – Arcához kapta a kezét, majd visszaadta a pofont, és felrohant a toronyba. A színpad, pedig elsötétedett. A szobámat rendezték be. Az ágyamon feküdtem egy késsel a kezemben.

-        Algerento? – lépett be az ajtón. Felültem az ágyon, és a lányra néztem. Testem még mindig nem volt fedve, s a kabát még mindig rajta volt – Nem megyek sehova. Leült mellém, és megfogta sebes kezemet, majd megpuszilta óvatosan sérült arcomat. Ezzel jelezve, hogy mennyire szeretne velem élni.

-        Sosem volt velem oly kedves férfi, mint maga – mondta gyöngéden – Hadd maradjak. Ekkor vette észre a kést a kezemben. Riadtan meredt rám.

-        Tudod, hogy sosem lehetünk együtt. Nem ez a te sorsod, hogy az emberek úgy nézzenek rád, mint a Csúf felesége. De tudnod kell, hogy egy nő sem dobogtatta meg úgy a szívem, mint te. Ha mellettem maradsz, akkor egyedül maradsz. Velem senki nem bírja ki sokáig – álltam fel, és felemeltem a tőrt. Játék kés volt. Nem öl meg valójában.

-        Inkább meghalok, mint hogy azt lássam, hogy megölöd magad! Tedd le… - könyörgött, és a hátamra esett. Furcsa volt kezeit a sebes felületemen érezni - Este. Legyél a kastély bejáratánál. Este tízkor. Ott találkozunk. Megszökünk. Együtt.

-        Jobb, ha megtanulod, hogy egy olyan lénynek, mint nekem ez a legjobb dolog, amit tehet az életével. De találkozunk utoljára nálad. Letette a kabátomat az ágyra, majd lassan távozott. Közeledett a vége. Az én végem. A kastély bejáratánál megálltam, és felnéztem a háttére. A közönség felé fordultam. Már két órája vittük a játékot, és ők is tudták, hogy itt a vég. A tragédia.

-        Nincs itt. Nem is jön. Sosem jönnek el – néztem az órámra, ami valójában nem járt – Túl sok évet éltem – emeltem fel a tőrt – Mindenkinek örömet fogok okozni azzal, ha véget vettek az életemnek. Nem lesz több Csúf a világon. Egy alak jelent meg az ablakban, aki Rachel nevelőjét játszotta. Végig azon volt, hogy minket összehozzon. Segítse a fiatal párt. Csendben figyelt.

-        Szeretlek Rachel hercegnő – mondtam ki a végszót, és ezzel a történetem véget ért. A nevelő döbbenten meredt a kapualjára, és a lány felé fordult, aki indult kifelé.

-        Itt van? – kérdezte mosollyal az arcán, miközben a szoknyáját igazgatta – Csinos vagyok, Eve? – érdeklődte meg – Ne szomorkodjon. Maga bármikor meglátogathat! Majd küldök képeslapot titkos néven – kacsintott.

-        Halott! – sikoltotta, és sírva fakadt – Sajnálom hercegnő!

-        Mi?! – tolta el magától nevelőjét, és kirohant a kapun. Lefeküdt a testemhez, és a művére bámult – Algerento! – sikoltotta, és magához ölelt. Testemet nyitott ingem mutatta, hogy ki vagyok – Nem élhetek nélküled – rebegett meg az ajka, és a bűnös tőrre bámult – Ha a Földön nem lehetünk együtt… - hajolt az ajkam felé, és finom csókot nyomott rá, inkább volt puszi szájra – Akkor, majd a túlvilágon. A történet vége. A két test egymásra hull. Eve sír felettünk. A katonák döbbenten néznek ránk. Mindenki kijön megnézni mi történt. A függöny, pedig behúzódik. Felkelek a színpadról, miután Anna is felkecmereg, és megfogom Aaron és Anna kezét. Sorban mindenki ugyanúgy tesz. Egy láncot alkotunk. Mire a közönség újra lát minket már egy családnak tűnnünk. Taps vihar tör ki a nézőtéren, és már rájuk is gyullad a fény. Látjuk őket, ahogy a csinos emberek minket ünnepelnek. Bravó és szuper szavakat dobálnak felénk. Mosolyogva hajlunk meg, és egyesével minden főszereplő kimegy. A mellékszereplők egyszerre csoportosan. Aaronnál nagy üdvrivalgás tör ki, de Annánál még nagyobb, de persze tudom miért. Ő volt a legszebben felöltöztetve, kisminkelve. Utánuk én megyek ki. Mindenki telitorokból üvölt, fütyül. Meghajlok, és visszamegyek. Brown a rendező is felkerül a színpadra, majd lecsendesíti a közönséget gyorsan, hogy beszédet mondjon.

-     Köszönjük, hogy ennyien eljöttek az előadásunkra – felelte, és megköszörülte a torkát – Sokat jelent ez számunkra, és persze a színháznak is. Van igény a színházi darabok megírására. Remélem a következő darabra is eljönnek – tapsolt meg minket újra, és mindenki ugyanígy tett. A függönyöket végleg bezárták. Felvettem a kabátomat, és a kalapomat, majd kimentem a hátsó ajtón friss levegőre. Előre mentem a főbejárathoz. Szeretem figyelni, ahogy az emberek távoznak a színházból. Rám, pedig egy jó nagy alvás vár otthon. Egy lány is távozik köztük fekete, csipkés ruhájában és csinos maszkjával tűnik ki a tömegből. Felhúzom a szemöldököm, és kicsit arrébb megyek. Azt szeretném, hogy lásson, esetleg én akarom látni őt? Elmosolyodok, ahogy figyelem a járását. Egy igazi úrihölgy! A kecses járás és a csípőmozgása közben. A fantom és a szörnyeteg. Ugrik be egy cím, és csettintek egyet, mert eszembe jut a legjobb történet a világon. A főszereplő, pedig én és a titokzatos hölgy a maszkban.

Írisz Andalia

A pontos időbe a lámpák lassan elaludtak és beborított a sötétség. Ezzel egy időben a világítás felgyulladt a színpadon a hatalmas, fodros vörös függönyök pedig oldalra húzódtak felfedve az első helyszínt s ezzel megkezdődött az előadás. Hálás voltam a szerencsémért, hogy senki sem foglalt helyett előttem így tökéletes rálátást biztosítottak számomra a színpadra, ami ugyan egy átlagos színpad volt, de még is volt benne valami varázslatos akár csak abban, hogy az emberek elmesélnek egy történetet ezúttal két ember beteljesületlen szerelmét. Algerento. Az első olyan szereplő, aki magával ragadott és teljesen átéreztem még akkor is ha az egész csupán vastag smink. Azonban a lányt nem értettem. Még is, hogy szerethet bárki bele egy csúf férfibe vagy az esetemben egy nőbe? Az embereket a külső érdekli nem a belső. Ha valaki más, ha valaki nem teljesen szimmetrikus akkor félnek tőle az undor savanyú leve keletkezik torkuk mélyében és ellenszenv alakul ki egy ártatlan ember ellen, aki még csak nem is tehet a sorsáról. A jelenetnél amikor a férfi leveti felső ruházatát az emberek felszisszenek, mint ha már a látványa is fájna a szemüknek én nem tettem csak még jobban őt figyeltem és a darabot. " Ki szeretne engem? Ki simogatná végig az arcomat, a testemet fintor nélkül?!" " Nem kellenek az érzelmek, mert nekem nincsenek. Szörnyeteg vagyok. Senki nem akar hozzám érni, senki nem akar megcsókolni!" Számomra eme szavak teljesen elevenembe találtak még a fejemben kicsit át is írtam. Nem kellene a hamis remények, mert feleslegesen. Szörnyeteg vagyok. Senki nem akar szeretni sem megcsókolni. Természetesen tisztában voltam a végkifejlettel, mármint előre sejtettem, hogy ez eme darab a Rómeó és Júlia történetének egy újabb változata csak sokkal szebb és elgondolkodtatóbb. Itt nem családok álltak szembe egymással, vagyis nem egészen. Itt a küzdő fél leginkább maga Algerento volt, aki nem tudott megbékélni maga hibátlanságával és bizonytalan érzelmei ráhatottak egy másik emberre és inkább végzett magával, mint sem romokba döntse a szeretett nő életét, de azt már nem tudhatta, hogy a nő annyira lehetetlenül szereti, hogy eldob mindent, hogy követhesse őt a hideg halálba, hogy a túlvilágon együtt lehessenek, ahol nincsenek hibák, ahol nem érdekel senkit az, hogy milyen vagy csak a lelked a tiszta lelked számít. Amire igazán nem számítottam az a könny. Lila szemeim enyhén beszürkülve könnyeket engedett szabadjára. Kifújtam az orrom a darab lezárásával s csatlakoztam a lelkesen tapsoló emberekre. Voltak, akik még mindig könnyeiket itatták fel zsebkendővel s volt, aki jó kedvében füttyögetett ezzel is jelezve a rendezőnek a fantasztikus munkát. Lényegében egy szép darabot láthattam a mai nap és megérte bezárni a boltot és eljönni. Továbbra is a történet kábulatának ködében szedtem össze holmiimat és indultam meg a kijárat fele az ember tömeg közepette. Menet közben magamra vettem fekete szövet kabátomat meg igazítottam a maszkomat és kiléptem az világossággal teli valóságba. Enyhén hunyorítva húzódtam le oldalra, hogy véletlenül se akarjanak feldönteni. Beharaptam alsó ajkamat a nagy koncentrálásban, ami a kabát gombjai értek el. Szusszanva egy aprót felemeltem fejem és döbbenten vettem észre, hogy már egy árva lélek sem lézeng a színház bejáratánál csak én. Ilyen hamar kiürült volna az épület? Ennyire sietnek az emberek? Visszafordultam talán mert látni akartam ismét a színház fenséges épületét és ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Legalább is éreztem a bensőmben. Ráadásul figyeltek. Bevallom rosszul éreztem magam. Nem igazán szeretem ezt az érzést. Bizonytalanul pillantottam az alakra tőlem nem messze. Pillantásaink találkoztak, ami megmagyarázhatatlan okokból levegő akadozást váltott ki belőlem. Ismerős volt a férfi és hamar a válasz is bevillant. Ő játszotta Algerento-t. A táskába nyúltam elő szedni a szórólapot, majd lassan talán egyszer vissza is léptem? Indultam el a férfi irányába. Kérek egy autogramot és talán a felmerült kérdésemet is felteszem. Ha szerencsém van egy rendes fickóval állok szembe, nem pedig egy beképzelt fajankóval. Nyeltem egyet és körülbelül egy méterre álltam meg tőle. A szórólapot felé nyújtottam.

-Szép estét. Ön játszotta Algerento szerepét, igaz? Nem tévedek? Megtisztelne azzal, hogy adna nekem egy autogramot? – emeltem pilláimat fel a cipőjéről, hogy azért ne tűnjek faragatlan nőnek, aki még csak az illető szemébe se néz, ha beszél hozzá. A smink még rajta volt, bár nagyon valóságosnak tűnt, akár igazi...égés nyomok is lehettek volna.

Nicholas Boneta

Pillanatok kérdése, és a nő felpillant egyenesen felém néz. Érzi, hogy nézem. Lát engem. Hátrébb lépek egyet vissza az árnyék takarásába. Tudom, hogy oda fog jönni hozzám. Figyelem, ahogy habozik, és átsuhan a felismerés az arcán. Arcomba nyomom a kalapomat, felhúzom a kabátom az államig. Smink. Nem igazi, csak most ne taszítsak el magamtól egy ily gyönyörű teremtést. Zsebemből előkerül a cigarettám, mintha csak ezért jöttem volna ki a levegőre. Nem siet, ráérősen teszi lábait egymás elé, miközben kezében a szórólapunkat gyűrögeti. Csak nem autogramot akar kérni? Tőlem? Megáll a csikk a kezemben, s visszatolom a dobozba. Lehet, hogy azt hiszi, hogy Aaron vagyok. Az kínos lenne, ha elmondanám, hogy a szörnyeteg voltam. Meglep a közelsége, a nyugalmas, ahogy felnéz a szemeimbe, miközben igyekszem nem kimutatni az arcomat. Kezeimre sikerült még időben kesztyűt hozni, amit még anyámtól kaptam karácsonyra. Most az undorító szokásomat zsebre téve figyelem, ahogy a hölgy ajkai mozgásba lépnek. A fülem, mintha csak egy csodálatos hangot hallana, kitágul, hogy jobban hallja – persze, ez elképzelhetetlen. Elmosolyodtam.

-  Én vagyok. Algerento – biccentettem, és a kezeire pillantottam. Kicsik, de olyan puháknak és selymesnek tűnek. Biztos finom munkát dolgozik, amit óvatosan és szépen kell csinálni. A káprázatból felébredve jöttem rá, hogy nincs is nálam toll. Hátra néztem a hátsó ajtó felé. Lennie kell valakinél. A nőt, viszont nem hagyhatom idekint. Elgondolkodtam, majd megvontam a vállat, hogy mi a fene beviszem magammal – Azonnal megtisztelek egy aláírással téged – fordultam vissza felé – De nem itt, mert nincs nálam íróeszköz, viszont valószínűleg valakinél lesz bent. – Ejtettem egy megnyugtató mosolyt, és reméltem, hogy nem gondol semmi olyanra, ami nem ide illene – Utána haza is vihettem – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még később bánni fogom, hogy nem tettem. Ha nem teszek vagy mondok valamit, azután csak ütöm a fejem a falba, az asztalba vagy a pultba. Ha a helyzet még rosszabb az ágyamba dőlve üvöltök, de ilyenre csak egyszer volt példa, amikor a szeretet nagypapám elhunyt. Igen, úgy bőgtem, mint egy kisbaba, de a saját apámnál is, ugyanígy fogok érezni. Mindig ott volt mellettem, bár a balesetemnél éppen kórházban feküdt, de csak ellenőrizték nem-e nőtt vissza a rákja. Sosem történt velem semmi baj, amíg ott volt mellettem utána. Anyukám mondta azt, hogy mindig a szívemben marad. Elég nyálasan hangzik, de igazság szerint éreztem. Hallottam a fejemben a mondatait, s éreztem az illatokat, amit hagyott. Megfogtam a kesztyűs kezemmel a kis kezét, ami szabad volt, és magam mellé húztam kecsesen. Nem tolta el magát, nem húzódott el. Tetszett a közelsége, de semmiképpen nem akartam tőle most ennél többet. Hozzám ideg kell, és féltem, hogy azonnal felpofozna, ha megragadnám, s megcsókolnám. Tudtam, hogy a törékeny teste ellenére erős. Éreztem. Kinyitottam a nehéz vasajtót, és beinvitáltam. Nem akartam nagyon bevinni, mert David nem szerette, ha idegeneket hoztunk be, ha az nem családtag, de még rájuk is csúnyán nézett. Szűk helyiségek vannak idebent. Nem is gondolkodtam sokat. Azonnal megpillantottam a kék pennát. Felkaptam, és kihúztam onnan. Az ajtót becsuktam, majd egyenesen a kocsimhoz vezettem. A tetejére helyeztem a papírt, s azonnal írni kezdtem.

„Kedves …

Amilyen gyönyörűen ragyogsz, úgy ragyogjon minden napod.

Úgy ragyogj, ahogy én sosem fogok, mert te helyettem is ragyogsz.

Szeretettel, Algerento”

-        Hogy hívnak? – kérdeztem, hogy meg tudjam milyen névre írjam az apró üzenetemet. Amikor felnéztem láttam rajta milyen boldog az autogram miatt, s mennyire odáig van, hogy járhatott bent egy kicsit. A gyönyör az arcán lemoshatatlan volt. Kedvesen várakoztam, amíg kimondja azokon a kis telt ajkain azokat a betűket, amik a nevét alkotják, amivel meg tudom hogyan szólíthatom.