IX. felvonás

Írisz Andalia 

-Nem, nem igazán gondolkodtam ilyesmiben.- válaszoltam a nő által fel tett kérdésre. Tényleg nem. Unalmamban szoktam képzelegni, tervezgetni, majd ami tetszik, megragadja a fantáziámat azokat meg valósítom, de csak magamnak. Ráadásul ugyan kinek lenne szüksége maszkokra? Néhány elkelne a ilyen színházi darabokra, amelyekben az egyik szereplő leírásához hozzá tartozik és ennyi. Lehet talán egy két ember aki divatból viselném, de nem mondanám, hogy én azért hordom, mert divatos. Őszintén? Le vennék és úgy járnék kelnék a világban, mint mindenki más. Anélkül, hogy félnem kellene az emberek reakciójától, véleményétől. A kék szemű angyali démonra pillantottam. Sok kérdés..nagyon sok, de mit veszíthetek azzal, ha el mondom nekik mit dolgozom? Semmit talán új vendégeket, de talán csak most keltettem fel az érdeklődésüket, mert a barátjuk erre a pár percre észre vett, aztán soha többet felém se néznek.

-Egy kávézót üzemeltetek a színháztól nem messze.- feleltem.- több előadást is láttam már, de nem ebben a színházban. Csak azokat az előadásokat nézem meg, amelyekről úgy gondolom érdekes témát dolgoznak fel. Viszont ez egy nagyon szép történet volt és az alakításotok is. Köszönöm, hogy részese lehettem. - nem sokára az egyik férfi kiszállt az autóból és eggyel kevesebben maradtunk. Kérdések? Válaszok? Bizonytalanul sandítottam a vezető ülésen lévő férfira, Nem szeretem csak úgy meg adni a telefonszámomat minden féle idegennek, azonban melegséggel töltött el, hogy van valaki aki érdeklődik a kreativitásom iránt. Jól esett. Ráadásul egy gyönyörű nőtől akinek a nyomába sem érhetek. Végül úgy döntöttem miért ne? Ki tudja lehet, hogy már holnapra el is felejt. Megadtam a telefonszámomat és viszonoztam a mosolyt, amennyit a maszkom engedni látott. Pár pillanattal később már csak ketten tartózkodtunk az autóban. A motor csendes duruzsolása mellett az autó karosszériáján (a kresz alatt tanult egyik szavam :3) kopogó eső cseppek ritmusos dallama töltötte be a csendet. Kinéztem az ablakon szememmel figyelve a házat, ami elnyelte a gazdáit.

-Szerettem volna mondani, hogy engem tehettél volna ki a legelőbb.- válaszoltam a kérdésére.

-A színháztól tényleg nem messze innen két sarokra lakom. A Holdvarázs nevezetű kávézó.- neveztem meg pontosan az épületet. Lassan elindultunk vissza fele. Így bele gondolva nem is laknak messze a színészek, sőt mindegyikük a színház környékén él és közelebb vannak, mint gondoltam. Vajon ő is itt lakik valahol? Vajon ezelőtt miért nem találkoztam velük soha? Mármint mindnyájan itt lakunk szinte pár sarokra a másiktól még sem láttam egyiküket sem az utcán vagy a boltokban, vásárokban. Lehetséges, hogy más szinten vagyunk. Ők a kifinomultabb, gazdagabb csoportokba tartoznak így olyan helyekre is járnak amikről én csak álmodozhatok, bár nem teszem, mert nincs szükségem azon felhajtásokra, csillogásra.

-Nagyon kedved ez az Anna és gyönyörű.- jegyeztem meg halkan.

Nicholas Boneta

 Arra, viszont későn eszméltem fel, hogy kettesben maradtam a hölggyel, s a tenyerem izzadni kezdett a kormányon. Bólintottam, amikor elmondta a kávézónak a nevét, s egyből beugrott, hogy minden nap elhaladok mellette. Ahogy az üres utcákon kocsikáztunk, épp, hogy csak pár ember járt fel s alá. Figyeltem, hogy egy részeget se üssek el, aki már nem tud egyesen járni. Éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről, de olyan rég éreztem már ezt. Ez biztos az lenne, ami Emmával?

-        Igen. Mindenki ezt mondja róla – feleltem, és rászorítottam a kormányra. Később rögtön el is engedtem, mert megijedtem, hogy úgy tűnhet, hogy tetszett – Örülök, hogy tetszett a színdarab, s eljöttél megnézni – mondtam a házakat fürkészve, miközben abban reménykedtem, hogy nem esik le a csuklya a fejemről. Annyi időt kaphatok annak esélyében, hogy lecsúszna rólam, hogy a bal oldalamat kell védenem. Éreztem, hogy egyre közelebb kerülünk a helyhez, és elszorult a torkom. Nagy levegőt vettem, hogy próbáljak kevesebb érzelmet kimutatni. Olyan jól ment Emma után, akkor most se lesz nehéz folytatni. Az épület előtt leparkoltam, leállítottam az autót, s csak bámultam magam elé. Felnéztem a cukrászdára. Mosolyogva tekintettem meg a kirakatot, majd újra a kormányt kezdtem bámulni.

-        Megérkeztünk – pillantottam rá kicsit, s bal kezemet elrakva valahova mögém, így a jobb kezemet le tudtam tenni a másik oldalra – Örülök, hogy találkoztunk – mondtam, miközben arra gondoltam, hogy megkérem Aaron-t vagy Anna-t ugorjanak be nekem egy kávéra ide, s hozzák el. Nem mertem volna megjeleni előtte nappal – Remélem, majd még jössz darabokra – tettem hozzá. Azt se tudtam mit mondjak, de úgy éreztem nem akarom elengedni. A maszkja ragyogott az éjszakában. Törékeny testén újra végig ment a tekintettem óvatosan. Ilyenkor mit kéne tenni?

Írisz Andalia

Egy kicsit a hangulat mássá változott, ahogy kettesben maradtunk és a tárasi eltűntek akik egész eddig fenn tartották a kommunikációt. A hangulatot. Érdekes. Ő maga nem tűnt annak a nagy társaságú lénynek. Nem beszélt sokat, főleg nem feleslegesen, de még is szimpatikus volt a számomra. Egy ideig csendesen haladtunk. Mind ketten elmerültünk a gondolatainkban. Néha rá pillantva láttam, hogy szorong vagy zavarban van, pontosan nem tudtam volna meg mondani mi az amit érzékeltem rajta. Ami engem illett azon tanakodtam milyen lenne, ha egy ilyesmi társaságba tartoznék? Barátokkal beszélgetni talán együtt dolgozni. Sose lenne az, hogy egyedül ücsörgök a szobám ablakában s figyelem az időjárást és a kis embereket, ahogy élik a minden napjukat. A kávézó előtt megállva figyeltem a környezetemet. Mindig is jól ment, ha figyelnem, tanulmányoznom kellett valamit. A férfira pillantottam. Miért szeretné, hogy menjek még több darabra? Hiszen úgy sem érzékelné, hogy ott vagyok, de persze ha lesznek még előadásuk, amelyeknek a története elvarázsol mindenképp benézek, de csupán egy ember leszek a több közül. Úgy éreztem valamivel meg kellene köszönöm neki azt, hogy elhozott annak ellenére, hogy vad idegenek vagyunk, bár még mindig lehetnek veszélyes gondolatai, de ha megakart volna ölni vagy erőszakolni nem hozott volna el idáig, hanem esetleg egy rejtett búvóhelyére cipelt volna. Beharaptam alsó ajkamat tanakodva, mit tegyek. Halkan szusszantam egyet.

-Esetleg megkínálhatom egy teával vagy kávéval? Nem tudom melyiket szereti és sütemény is van. Reggel sütöttem őket. Elfogadja, mint köszönet képen?- kérdeztem végül lassan. Kis lelkemben aprócska remény sugara pislákolt. Csak egy picit ne keljen vissza térnem a szürke magányos napjaim közé. Csak egy picit had élvezzem ezt a váratlanul érkezett figyelmet egy férfi iránt aki bár nem tudja ki vagyok, milyen vagyok legfőképp mi a hibám még is itt van. Csak egy kicsit.

Nicholas Boneta

Magam sem tudtam, hogy még is mit válaszolhatnék. Féltem, ha bemennék, akkor történnek dolgok, s nem voltam benne biztos, hogy elég jó ötlet lenne. Hiheti, hogy még nem mostam le a sminkemet, de ha odáig vezet, hogy hozzáér... Nem tehettem. Nem tetszett volna neki, s nem tudnék újra elveszíteni valakit, ha komolyra fordulna a dolog kettőnk között. A sütemény hangja, viszont jól csengett, s nagyon megkívántam. A gyomrom korogni kezdett elég hangosan. Biztos voltam benne, hogy ő is hallja. Megigazítottam a fejemen a csuklyámat, és a kezemen lévő kesztyűt nézegettem.

- Egy süti jól hangzik - feleltem kedvesen - Viszont nem tudok sokáig maradni... egy darabot írok, és holnap küldeném el a rendezőnek - vallottam be, de fogalmam sincs miért beszélek róla. Senkinek nem meséltem még el ezt - Akkor? - motyogtam magam előtt. Hogy beszélhetnék vele úgy, hogy ne lásson, de még se tűnjek úgy, mint aki nem bír a szemébe nézni. Nem tehettem, akkor észrevesz. De úgy hiheti ez az egész csak egy maszk.