VIII. felvonás

Írisz Andalia

A férfi hangja ezúttal mélyebben csengett, mint amit a színpadon hallhattam tőle. Olyan hang volt ez, amit az ember egy relaxáló csendben hallgatna szívesen végig míg nem az egész teste és lelke elzsibbad. Igazán megörültem válaszának, hiszen kapok egy autogramot azonban arra nem számítottam, hogy haza is vinne. Szívem szerint ódzkodok az ilyesmitől hiszen egy vad idegennel kocsiba szállni igazán felelőtlen dolog lenne mindenki részéről. Természetesen ma is történek emberrablások, persze nem azt mondom, hogy az ő célja pontosan az, hogy becsalogat a kocsijába és elvisz egy messze távoli helyre, hogy bepiszkoljon vagy meggyilkoljon esetleg pénzért eladjon szolgának egy másik országba. Bár az utóbbi nehéz lenne. Ki akarna bárkit is szolgálónak vagy rabszolgának ezzel az ábrázattal? Még a megerőszakolást is megfontolhatná. Visszatérítettem gondolataimat a jelenbe, hogy ne maradjak le semmi jelentős folyamatról. Ami meglepett, hogy behúzott magával a színház belső részlegébe oda, ahol a varázslat történik. Nem tagadhatom teljesen elbűvölt a környezet. Érezni lehetett a levegőben az enyhe port és még valami mást. Valami megmagyarázhatatlant. Hamar meglelte az íróeszközt, hogy nyomott hagyhasson maga után a lapon. Dülöngélve nagy kíváncsi szemekkel az álarc mögül lestem a kecses betűket, melyet a papírra vetett úri módi eleganciával. A betűi gyönyörűen teltek voltak és enyhén dőltek, mint az íróknak.  Hűha ez igazán megtisztelő. Vajon kértek már tőle autogramot vagy én vagyok az első, bár amit eddig elkaptam pillantásommal a szövegből elég gyakorlottnak látszott. Ismét hallva hangját a város visszafogottabb zajában felkaptam tekintetem kezéről az arcára. Egy pillanatra összezavarodtam és fogalmam sem volt arról, hogy milyen kérdésre milyen választ adjak, hogy kielégítő legyen, aztán a szavak értelme lassan eljutott a tudatómig. Már a válasz a nyelvem hegyén jártak táncot amikor egy ártatlan eső csepp koppant az orromra s őt követte a többi. Eleredt az eső és én, aki mindig hord magánál egy esernyőt elő kaptam táskámból és felhúzva fejünk felé tartottam, hogy se én se cica, aki elvitte a nyelvem se az autogram ne ázzon át. Figyelmemet ez után ismét a férfire fordítottam.

-        Írisz...Andalia a nevem. – dadogtam el letörölve orromról a nedvességet.

Természetesen azt nem fedte az álarc bár jó lett volna olyat találni, ami igen. Nem szeretem. Valaki szerint aranyos kis csipet orrom van, de szerintem inkább egy jól érett termetes burgonya a megfelelő kifejezés reá. Váratlanul egy emlék fedte fel magát elmémben. Amikor még kisebb voltam minden álmom az esőben való tánc volt. Így hát a következő vihar érkezettével egy kis csipkés fehér szoknyában és mezítelen lábbal futottam ki a mezőre, hogy nevetve és énekelve táncoljak a zuhogó eső függönyben. Persze bőrig áztam és még a bugyim is átázott. Az anyám jól leszidott és verést is kaptam, de úgy éreztem megérte. Arra a pár percre úgy éreztem repülök. Jól le is betegedtem és két hétig tyúkhúslevesen éltem és az ágyban tekergőzöttem, mint egy hernyó a bábozódás időszakában. Vicces is volt. Bár pillangóvá nem váltam, de teljesíthettem egy vágyamat. Az emlék foszlány tovább siklott újra vissza taszítva a jelenbe. Vajon miért jutnak eszembe ilyen hirtelen ezek az emlékek? Nem szoktam ennyire ábrándozni pláne nem akkor amikor valaki társaságán osztozok. Eléggé faragatlan ez tőlem, remélem nem bántottam meg ezzel a viselkedésemmel az urat, bár, ha jól belegondolok teljesen mindegy hiszen ez után már nem hinném, hogy találkozunk. A papírra pillantottam és elmosolyodtam. Ilyen autogramom sem volt soha.

-        Igazán köszönöm, hogy szánt rám egy kis időt és nagyon sajnálom, hogy miattam vizes lett.

Nicholas Bonet

Éppen egy gyönyörű lánynak írok egy kis üzenetet, amikor megéreztem a fejemen lekoppanó esőcseppeket. Hálát adtam neki magamba, hogy volt nála esernyő. Köszönöm, hogy nem ázik át az első rajongói autogramom. Az egyetlen ember, aki ilyet kért tőlem. Nem meglepő, hiszen mindenki a szépektől akar kapni valami szépet, s nem a szörnyetegtől. Ki szereti a visszahúzódó férfiakat, aki csak a szerepében érzi magát önmagának, mert akkor megmutatkozhat?Leírtam kanyargós betűkkel a nevét, ami csodálatosabb nem is lehetett volna. Írisz Andalia. Felnéztem rá, s felegyenesedtem, persze, ahogy tudtam, mert magasabb voltam, mint ameddig az ernyőt tudta fenttartani. Átadtam neki a szórólapot az üzenettel, miközben a tollat a zsebembe helyeztem.

-        Hazavihettem a kisasszonyt vagy óhajt hazagyalogolni ebben a viharban? – mutattam az ég felé halványan elmosolyodva.

Megfogtam az esernyőjét, s kezemet a hátára téve megindultunk az ajtó másik oldala felé. Kinyitottam neki, hogy könnyedén be tudjon szállni. Az esernyőt összecsuktam, odaadtam neki, becsuktam az ajtót, és rohantam át, hogy beüljek a kormány mögé. Nem vetkőztem le bent; se kabát, se kalap, se kesztyű. Semmi nem került le rólam. Féltem, hogy ha csak egy apró pontot is meglát ilyen közelről rajtam, akkor már nem fogja elhinni, hogy smink.Rájöttem, hogy fogalmam sincs merre fele kéne menni, illetve a motort se indítottam el, de a kormányt úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Ekkor valaki kopogtatott az ablakomon. Anna és Aaron volt ott. Bőrig ázva.

-        Haza tudsz vinni minket? Rossz helyen parkoltam, s elvontatták a kocsimat – ültek be gyorsan a hátsó ülésekre. Nem vették észre először mellettem a vendégemet.

-        Harvey Bostonban maradt – mondta elkeseredetten Anna, miközben lekapta a fejéről az átázott csuklyáját – A húgának az esküvője volt – újságolta tettet örömmel, mert nem igen volt jó kapcsolata barátjának családjával. Aaron anyukájával pedig szinte legjobb barátnők.

-        Jaj, ne – mondtuk Aaronnal egyszerre, s elnevettük magunkat. Martin azóta szereti Wilsont, amióta becsatlakozott a város színházának az életébe. Egy éve.

-        Jól van. Nem szeretitek Harvey-t – motyogta, és hátra néztem. A szőke lány a srácra nézett, ki mellette ült, és elmosolyodott kedvesen – De tudom, hogy TE miért nem kedveled. Anyukád mindent elmondott.

-        Hé, Nick! Ki a kis barátnőd az anyósülésen? – fordult azonnal felém. Nevetve huppantam vissza előre.

-        Az első ember, aki aláírást kért tőlem – mosolyogtam rá, és elindítottam az autót, hogy hazavigyem a két jó, színész barátomat – Elnézést miattuk – suttogtam oda Írisznek. Pont jókor, mert Anna kíváncsian húzódott az üléséhez, hogy megnézze magának az illetőt.

-        Milyen szép maszkod van – felelte kedvesen – Örökség vagy gyűjtöd őket? – kíváncsiskodott.

-        Ugye, hogy milyen ügyesek a sminkes embereink?! – tette fel a témát Aaron, s majdnem egy nagyot fékeztem, hogy kicsit beüsse az ülésembe a fejét. Nem annyira, hogy vérezni kezdjen persze. De nem tettem.

Írisz Andalia

Teljesen elvarázsolva örültem az autogramnak. Majd nem annyira, mint amikor sikerült elkészítenem életem első igazán finom macaromját. Hálás mosolyt villantva a férfinak eltettem egy fedett és biztonságos helyre a papírt, hogy ki ne csússzon az ujjaim közül vagy esetleg véletlenül egy csepp eső is reá kívánjon pottyanni. Haza szerettem volna gyalogolni, hiszen szerettem sétálni, és ha esett az eső akkor tudtam leginkább ábrándozni, de volt valami a férfi szemében, hangjában és magában az egész lényében, ami miatt nem akartam visszautasítani. Fogalmam sincs miért. Hiszen vad idegen és mint az imént átgondoltam nem tudhatom milyen hátsó szándékok vezérelhetik. Észre sem vettem mikor bólintottam vagy, hogy engedtem át az esernyőmet, de amint tenyere hátamra keveredett és a kocsi ajtaja kitárult előttem nem volt mit tennem. Beszálltam az anyós ülésre, majd az összefogott esernyőt letettem a lábamhoz, hogy ne vizezzek össze mindent. Egy pár pillanatig némán ültünk mind ketten és azt hiszem kicsit zavartan néztünk előre. Nos igen én biztos zavart voltam. Már most át léptem a határt, amit magamnak húztam még évekkel ezelőtt. Felkaptam fejem a kopogtatásra és egyszerre lettem még zavartabb és megkönnyebbült. Most már csak nem rabol el, hiszen a kettőnk társasága bővült még plusz kettővel és rajtam kívül még egy nő is volt, de ez azt jelentette, hogy még több idegen és még több szorongás, mely észre vétlen lélegzet. Addig amíg nem vettek észre minden csokiszirup és vattacukor volt, de ekkor a visszapillantó tükörben a tekintetem találkozott egy gyönyörűen szép mély kék szempárral és már le is buktam. Neki se kellett több rögtön szóba kerültem. Pedig igazán jól esett volna, ha láthatatlan maradok. Ez a férfi is szerepelt a színdarabban, de most annyira kavarogtak bennem az érzelmek, hogy nem emlékszem kit játszott. A kérdés tiszta volt azonban válasz meg lepett. Az első ember, aki aláírást kért tőle? Viszonoztam mosolyát. Tényleg én lennék az első? Pedig annyira tehetséges volt és biztos vagyok benne, hogy szerepelt már más darabokban is. Sose figyelt volna fel rá senki? Persze a sminktől nem sokat látni belőle, de én is így azt mondanám, hogy helyes és figyelemre méltó ember. Bár bizonyára mindenki a kék szeműért van oda, mint egy modell teljes egészében. Végre beindult a kocsi most már bármikor haza érhetek épp mondani szerettem volna, hogy az otthonom itt van a sarkon. A mondat már a nyelvem hegyén lenget amikor a nő közelsége majd nem kiugrasztott az ülésből és a kérdése pedig futásra késztetett, de nem szabad. Nem tettem semmit csak nyeltem egyet.

-        Am.…köszönöm... igazából én magam készíttettem. – Feleltem halkan. Ezután a férfira esett ismét a pillantásom a tükörben. Mire szeretne célozni ezzel a kérdéssel. Igazából már egy csípős válasz is érett bennem, de mivel nem tudom mire gondolhat így hát jobbnak láttam nem feltálalni a csípős paprikát.

-        Igen...minden bizonnyal...Am... – tovább akartam fűzni a mondatot a lakásom megemlítésével, de félbe szakítottak.

Nicholas Boneta

-        Wow! Elképesztő munka! Nem gondolkodtál maszk készítőnek menni? – kérdezte Anna – Megjavíthatnád Nicholas maszkjait, amik néhány előadásig bírják.

-        Mert minden egyes alkalommal le kell dobnom – vontam vállat, s kezeim a kormányon feszültek – A maszkok meg nem bírják sokáig.

-        Mit dolgozol? – kérdezte Wilson Írisztől – Ez volt az első előadásod tőlünk? – érdeklődött tovább, s úgy éreztem nem hagyja szegény lányt beszélni hagyni.

-        Nick. Itt kitehetsz – mondta Aaron hirtelen, és kipattintotta menet közben egy kicsit az ajtót. Azonnal megálltam az útszélén, s felé néztem – Van egy hölgy itt, akivel beszélnem, ha érted – vigyorgott.

-        Az anyád – feleltem biccentve, ami igaz volt. Pontosan tudtam, hogy az édesanyja itt lakik, s az előadások után mindig megy mesélni neki. Az apja halála után magányos maradt.

Aaron kiszállt, s ott hagyott minket. Tovább indultam, s befordultam Wilson háza fele. Ő sem lakott túl messze valahol köztem és a színház között. Eközben hallgattam Írisz válaszát Anna kérdéseire, aki figyelmesen, előre hajolva középen hallgatta.

-        Szerintem add meg neki a számod, mert biztos még lesz kérdése – álltam le a színész társam lakása előtt – Megérkeztünk – néztem a barátomra, aki vigyorogva bólintott.

-        Meg tudod adni? – kérdezte a lánytól, s előhúzta a telefonját – Bocsi, hogy érdeklődöm – nyújtotta ki nekem a nyelvét, majd kedvesen visszamosolygott.

Miután megadta neki Írisz a számát és kiszállt, megvártuk míg bemegy, majd a lányra néztem. Olyan kis aranyosan ült ott, hogy legszívesebben megöleltem volna, s bocsánatot kértem volna tőle. A csuklya még mindig a fejemen volt.

-        Téged hova vihetlek? – kérdeztem tőle mosolyogva – Ne aggódj. Általában mindig taxisofőr vagyok – tettem hozzá kedvesen, s kihajtottam az utcából.

Eszembe jutott a történetem megint, s még jobban beigazolódott nálam, hogy neki kell játszania a szörny barátnőjét. Kicsit megnyugodtam, de még mindig úgy éreztem, hogy a megsült féloldalamat nem nagyon mutogatnám neki, s reméltem nem is vette eddig észre, bár még hiheti azt, hogy a fürdésig a smink rajtam marad. Emma óta nem nagyon voltam nővel, bár nekem elég nehéz keríteni valakit, aki hajlandó tovább lépni velem azonkívül, hogy csak beszélgetünk. Szép álmok.