XX. felvonás

Nicholas Boneta

Hihetetlenül megkönnyebültem, ahogy kitárulkoztam előtte. Felnéztem rá, miközben lassan, finoman beszélt. Keze a jobb oldalamon hihetetlen, megmagyarázhatatlan selyemséggel fonódott a márcsak pirosas, égési hegekre. Minden kimondott szava, minden gyengéd pillantása csak megerősített abban, hogy ez igazán jó ötlet volt. Majd ellépett tőlem és a szemembe nézve elkezdte mondani az ő sztoriját. Félénken nyúlt fel a maszkjához, ami mintha soha nem akart volna lehullani olyan lassúsággal figyeltem, ahogy a földre huppan. Arca ugyanolyan volt, mint amire számítottam. Kis, aranyos pofijáról nem tudtam levenni a szemem róla. Most én léptem hozzá közelebb, majd jobb kezemet az arcára helyeztem és minden bátorságomat összeszedve megcsókoltam. Édesebb volt, finomabb és puhább. Nem akartam elengedni. Örökké magamhoz akartam szorítani és magam mellett tudni.

- Remélem ezekután mindketten sokkal magabiztosabbak lehetünk legalább egymás előtt - suttogtam, ahogy lehajtottam a fejemet hozzá a homlokára támasztva az enyémet. Kedves mosolyt küldtem felé és reméltem nem ijesztettem el a közeledésemmel.