Sorsfordulat: I. rész

Nulladik nap: Amiensbe érkezés

Valahol Párizs külvárosában járunk egy otthonos kis lakásban, ahol egy félig francia és félig brit lány lakik. Azért jött, hogy kipróbálja magát és elkezdje az életét tiszta lappal egy új országban. Egy brit cég francia leányvállalatánál dolgozik, mint szoftver fejlesztő. A csapatban az egyetlen lány, de már egyáltalán nem zavarja ez, sőt már meg is barátkozott a gondolattal, hogy többet lóg férfiakkal, mint nőkkel. Az egyetlen női emberek jelen pillanatban az életében az anyja, a nagymamája és a húga. Geneviève inkább az édesapjára ütött, amilyen kitartóak és céltudatosak, annyira nem tudnak mit kezdeni, ha tervük hirtelen 180 fokot fordul. Geneviève hamarosan szembe fog nézni egy egészen más világgal, mint amit eddigi ideje alatt nagy nehezen felépített.

Egy magyar  származású, de amerikában felnőtt barátja van, aki jelenleg munkájából adódóan rengeteget utazik. Hol Párizsban van, hol New Yorkban, hol éppen Londonban. Áthelyezésén még dolgoznak, hogy hosszabb ideig tudjon egy helyen lenni - lehetőleg a barátnője mellett. Szabadúszó programozóként se könnyű az élet ahhoz képest, hogy jó a fizetés. Az embereknek szükségük van egy profira.

Egy péntek késő délutánján járunk Párizs nyüzsgő metróállomásán, ahol az emberek mind igyekeznek haza kipihenni a heti fáradalmakat. Egy szőke lány szalomozik az emberek között ki a platformra és nagy léptekkel igyekszik fel a felszínre. Léptei sietősek. Egészen egy szürke, csinos épületig igyekszik, ahol az ajtót a lakásához megfelelő kóddal nyitja, majd becsapódik mögötte. Úgy tíz perccel később már újra kint van haja az arcához tapadva. Egyik kezében egy hordozó, amiből egy kis yorki keverék nézeget, míg a másikkal közepes méretű bőröndöt szorongat. Egy kis táska lóg még a vállán, ami félően lecsúszni készül. Idegesen várakozik valakira, majd szemei felcsillanak, mosolya szélesebb lesz és minden aggodalma tovaszáll. A srác leparkol, kiszáll és egy nagy öleléssel, majd csókkal üdvözli a szerelmét.

-         Úgy hiányoztál - szólalt meg, majd átvette a nagyobb csomagját és betette a csomagtartóba a saját cuccai mellé - Fel tudok még valamit vinni a lakásba? Nem vinnék el mindent a hétvégére.

-         Persze - csapott a fejéhez, miközben a kutyáját hátra tette. Előkotorta a kulcscsomóját, s leszedte róla a pótkulcsait - Ezek a tieid - vigyorgott és egy cuppanós puszit nyomott az arcára.

-         Mindjárt jövök - kapott fel egy nagyobb szürke bőröndöt, s kicsit bénázva, de sikerült bejutnia az épületbe. Gen időközben becsukta az ajtókat, s beszállt előre. A kiskutyájához hátrafordult, akinek a hordozóját időközben bekötötte középre két övvel is.

-         Utazunk! - dobott neki egy puszit. Előrefordult és lehúzta a szemellenzőt, hogy a tükrében megnézze magát. Felsóhajtott, ahogy két kezével a szélszedett hajába túrt. Tökéletesen úgy néz ki, mint aki ezeréve nem nyaralt.

Laci nem sokkal később már ott ült mellette és az országúton haladtak észak fele Amiensbe. Egy kis aranyos francia városkába kikapcsolódni. Sok jót hallottak a helyről, s mindketten úgy érezték jobb úgy kezdeni az igazi közös életüket, hogy elmennek egy nagyobb nyaralásra. Geneviève előhúzta a telefonját, ami este kilenc órát mutatott. Még az út fele hátra volt. A képernyőn pötyögött párat, amíg meg nem jelent egy régebbi kép róla és egy nagyon régi barátnőjéről, akit a gimis brit-francia cserediák programmal ismert meg. Az üzenetváltásukra ment, ahol legkorábban megüzente, hogy ma munka után indulnak a barátjával kocsival és másfél óra az utazás amíg a hotelhez érnek. Még a szállásukat is megírta, hogy tudjon róla. Hetek, hónapok óta beszéltek erről a hétvégéről. Ősidők óta nem találkoztak! A beszélgetésük valahol a gimi végefelé megszakadt. Túl sok mindent zúdult a nyakukba, vagyis Gen így érezte. „Úton vagyunk. Tíz körül fogunk becsekkolni. Holnap kilenckor a piacon?” – küldte el, majd lezárta a mobilját.

-         Izgalmas – tette László a kezét a lány térdére. Egymásra mosolyodtak és bólintottak – Figyelj, holnap kilenckor lesz egy meetingem az új főnökömmel – húzta el a száját – Ma jött az értesítés tőle – tette hozzá. Eltátottam a számat.

-         Mennyi idő lesz? – érdeklődtem, hiszen mégis együtt jövünk és szívesen bemutatnám egy jóbarátnőmet, akinek évente küldtem jelentéseket az életemről franciául, ami az évek alatt csak egyre jobban fejlődött szerencsére.

-         Nem hiszem, hogy tizenegy után még ott leszek velük – tette hozzá – Sajnálom. Mondtam volna korábban, de inkább személyesen akartam megbeszélni. Esküszöm pótlom – kacsintott, s nevetve ráztam a fejem.

-         Örülök, hogy Párizsba költözöl hivatalosan is – mosolyodtam el végül – Legalább annyiszor kelhetek fel melletted és aludhatok el, amennyiszer akarok a továbbiakban – fordult meg a kicsinye felé – Fay már biztos unja, hogy mindig csak vele játszom a kis kifli és nagy kiflit – kuncogtam, amire még jobban összekócolta a hajamat.

-         Ha van kedved beugorhatunk ma este egy étteremben vacsorára, aztán a desszertre felavatjuk a szobánkat – fogta meg a brit lány kezét a magyar srác.

-         Remekül hangzik – remegtek meg a lábai, mert már nagyon hiányzott neki a másik társasága, hogy ott legyen mellette a partnere.

Késő este érkeztek meg a szállóhoz, ahol fél óráig tartott a megbeszélés a portán mire feljutottak a szobájukba. Fay-jel együtt sétáltak egyet a környéken és ettek egy-egy tál chipset egy bárban. Visszaérve a szobájukba nem telt bele sok időbe a kis yorki úgy aludt el a puha szőnyegen az ágy előtt, mint a bunda. A fiatal pár, pedig elég gyorsan levetkőztek és a zuhanyalá vetették magukat, később pedig a paplan közé.

Első nap: Egy különös és nagyon várt szombat

Egy mosollyal az arcomon keltem fel, hiszen megfordulva a társamat fedezhettem fel. Nem mást. Azt az embert, akivel szerethetjük egymást és a jövőnket valósíthatjuk meg úgy, hogy van saját életünk is a közös dolgokon kívül. Az előző este, pedig csodálatos volt. Megsimogattam kissé borostás arcát, s egy finom puszit leheltem ajkaira, ami hamar egy reggeli csókba forrt össze. Kuncogva húzott az ölébe. majd nem sokkal később felültünk az ágyban egymás ölében.

-         Mennyi az idő? Héttől már lehet menni reggelizni – törölte meg a szemeit Laci és oldalra nézett a hotel digitális órájára, s a szemei nagyra nyíltak – MI?!

-         Mi van? – kérdeztem ijedten és leszállt a barátjáról, aki kipattant és már a fürdőbe be is ugrott, de egy pillanatra kilesett az ajtón, hogy visszanézzen rám. A fogkeféje a szájában volt már, s tényleg igyekezett ahhoz, hogy percek alatt elkészüljön.

-         Fél kilenc van! – kiáltotta, amire már én is értettem mindent. Fél óra múlva mindketten ott kell lennünk valahol.

Felugrottam a kényelmes matracról és azonnal előkaptam néhány tisztaruhát a bőröndömből. Könnyedre vettem a dolgot, mert csak egy sötétkék farmert húztam magamra a tisztaalsóneműk után és egy fehér inget, amire egy fekete zakó került. Egy kis táskával bementem László mellé készülődni, ami fogmosást, fésülkődést és arcápolást jelentett. Egy halvány szájfényt és kis szempillaspirált is feltettem a szemeimre, majd nyújtóztam egyet. A táskámba dobtam a telefonomat, egy póttöltőt, a pénztárcámat, zsebkendő és zacskó már volt bent. A pórázt a kezembe vettem a kutyával együtt és puszit nyomtam a fejére. Készen álltunk. Mindketten kényelmes elegencióval. A reggeli gyors volt, de viszonylag kielégítő a kezdeti órákban. Egy kávét és croasseintet ettünk, de még Fay-nek is hoztak egy kis finomságot és vizet. 8:55-kor léptünk ki és egy csókkal búcsúztunk, amiben benne volt minden, amit kimondani már nem kellett. Sok sikert. Minden rendben lesz. Hamarosan találkozunk.

(Gen mit sem sejtett, hogy mi várt rá még aznap és hova kerülhetnek később a barátnőjével.)

Előhúztam a telefonomat, ahol a Google Térkép segítségével kikerestem a korábban rákeresett piac nevét és a pórázon tartott kutyájával együtt elindultunk előre. Félig a tájat, az embereket figyeltem és a tömegközlekedést, félig a képernyőt, hogy ne térjek le az útról. Az utca végéből is lehetett már látni, hogy hol kezdődött a szombati vásár, de hogy hol végződött azt nem tudtam volna megmondani. A tér közepén egy szobor sarkában álltam meg, majd leguggoltam és csináltam egy szelfit magamról és Fay-ről, aki izgatottan nézett bele a kamerába. Nem sűrűn fordult elő. Elküldtem a barátnőmnek, akiről pontosan tudtam, hogy a városban lakott. Két perc után gyorsan csináltam két másik képet arról, hogy mit látok magam körül, majd azokat is gyorsan átküldte a másik felhasználónak. Fay ott üldögélt mellette és a farkát csóválta. Körülötte emberek sétálgattak a standok körül. Idősek beszélgettek egymással, szülők köszöntek oda a másiknak, kamaszok feszengtek és gyerekek rohangáltak. Voltak olyanok, akik biciklit tolva sétáltak el, s céltudatosan mentek el a többiek mellett. Nagyon sokféle árus volt; kövektől kezdve élelmiszerekig bármi előfordulhatott.

A szemei nagyra nyíltak, amikor a tömegből egyszer csak egy ismerős alakot fedezett fel még úgyis azonnal felismerte, hogy évek óta csak az elküldött képek alapján láthatta. Felemelte a kezét és integetett neki, aki azonnal észrevette ezáltal. Ahogy közelebb ért hozzá a lány azonnal belefogott az üdvözlésbe:

-         Beatrix, szia! Úgy örülök, hogy végre újra tudtunk találkozni – öleltem meg a lányt, majd lenéztem a lábamnál lévő kíváncsi társamra – Ő itt Fay, aki tavaly került hozzám, ahogy a levelemben is említettem. – Bicentettem egyet, mielőtt folytattam. – Lacinak közbe jött egy meeting ma reggelre. Az új főnöke találkozni akart vele mindenféleképpen – hadartam gyorsan el – Merre kezdjük? – néztem körbe.

Valahol egy királyságban

Koronázás előtt 40 évvel

Egy férfi ült a trónon és éppen egy sürgős lopásról tanácskozott, amikor négy srác rontott be a szolgálók ajtaján keresztül nevetve, majd meghökkenve fedezték, hogy a lentlévő emberek aggodalmas arcát. Az apjuk és az anyjuk szigorúan néztek le rájuk, s elhalkulva mentek fel a székek mögé. A felügyelőjük az egyik húgukat a karjaiban fogta, a másik kezét fogta. Hat gyermek a királyi családnak és még mindannyian élnek. Nem sokszor történhetett ez meg.

-       

Királyom, királynőm, kérem hallgassanak meg! – mondta egy idős öregasszony – Már több éve, hogy a húgom itt hagyott minket, de tudom, hogy nem halt meg – majd a fejét kezdte rázni ütemes tempóban, s érezte magán a tekinteteket hol sajnálkozó, hol inkább gonoszabb, lenézőbbek voltak – Nem vagyok boszorkány. Fogalmam sincs hogyan, de tudom, hogy még velünk van. Valahol – remegtek meg a lábai és térdre rogyott. A királynő talpra állt és lerohant a lépcsősoron. A fiúk kíváncsian néztek a nőre, aki látszólag sok mindent megélt már – Tavaly karácsonykor itt járt. Meglátogatott – suttogta a gyönyörű vöröshajú nőnek, aki olyan finoman simogatta meg az arcát és térdelt le mellé, mintha kezéve véve a hölgy kezeit elvenné az összes fájdalmát – Azt mondta boldog és született egy lánya. Egy gyönyörű lánya, Kirsten – potyogni kezdtek a könnyei – Ó! Leida! – ölelte át a királynőt, amire az őrök a király parancsára már gyűltek is oda köréjük, hogy felkapják, de a felesége megállította a felfegyverzett katonákat.

-         Nem kér egy kis teát és süteményt? – kérdezte finoman, mert pontosan tudta, hogy megértésre, családra és egy mély beszélgetésre van szüksége. Bár nem tudta mit higgyen el a nő szavaiból, de valahol hitt neki, hogy testvére él egy másik világban.

-         Uram! Ezt találtam a város szélén – tolt előre egy soványabb, de izmos férfit, aki tekintélyt parancsolóan nézett ki. Fest volt és intelligens. A kinézete is nemesi rangnak vagy főűri rangnak felelt meg – Valami csaló lehet. Azt állítja, hogy fogalma sincs, hogy került ide.

-         Hogy hívnak fiam? – ült előre a király a székében, s egy pillanatra a feleségére nézett.

-         Hall. Sebastian Hall – felelte. Arcáról némi zavart lehetett kivenni, de igyekezett tartani magát és nem sok mindent kimutatni – Nem tudom hogy kerültem ide. A családomhoz tartottam haza, amikor elsétáltam egy időshölgy mellett, aki a kezembe nyomott egy virágot. Azt mondta nem nő ez máshol csak... és ekkor egy mezőn találtam magam itt – fejezte be.

-         Honnan jöttél és hol van ez a virág? – érdeklődött és ő maga is felállt. A fiai közelebb sétáltak az apjuk nyomában az idegenhez. A felügyelő pisszegett nekik halkan oldalról, de hiába.

-         Traffordból. Angliából – mondta, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon – A virágot a katonája elvette tőlem – fordult hátra, mire az őr sóhajtott és a kabátjából a már elhervadt szál növényt előszedte.

-         Királyom, ez a növény tényleg itt nő csak az Ön birtokán – tette hozzá – Mi van, ha kém délről?

-         Nem hiszem – mosolyodott el – Meséljen a családjáról Sebastian Hall!

-         Öhm – nézett körbe és megakadt a szeme az idősebbhölgyön, aki ott állt a királynővel szemben – Egy lányom és egy feleségem vár rám odahaza – megköszörülte a torkát – Kirsten idén ősszel kezdi az iskolát és nagyon izgatott miatta. Leida... várjunk – nézett újra a hölgyre – Itt látogatta meg a testvérét tavaly? Magát látogatta meg Leida?

-        
Maga? Maga marasztalta abba a mocskos világban a testvéremet – rontott neki azonnal az idegen férfinak a hölgy, aki nem támadott. Az őrök azonnal elkapták a nőt – Maga – fröcsökte a szavakat – Megölte a családunkat. Anyánk belehalt! – üvőltette.

-         Rose – nézett a király a feleségére, amiben minden benne volt, amit mondani akart. A neje bólintott és elvitte a nőt két katonával egy kisebb, nyugodtabb és melegebb szobába, ahol teát és kekszet kaphatott – Most, hogy kedves Leida testvére elment...

-         Csak azt mondja meg, hogy juttok vissza – könyörgött a férfi – Maga se akarna elszakadni a családjától, nemigaz? – pillantott a csemetéire, akik megszeppentek. Egyedül a legidősebb állt ott rangidősen és komolyan.

-         Megpróbálom hazajuttatni – igérte meg – A mai napra ennyi volt – nézett hátra a többiekre, s megkérte az embereit, hogy biztosítsanak a vendégnek kényelmes szobát.

A kísérlet, hogy hazajutt Sebastian Hall csak 10 évvel később sikerült, amikor lánya a gimnázium végét taposta, de nem sokáig. Pár napot kapott. Azzal magyarázta a lányának eltűnését, hogy kiküldték és nem tudta, hogy valaha újra látja a családját. Elmesélte a feleségének a teljes igazságot, s a végén a férfi a fronton hunyt el. A lánya esküvőjén még részt tudott venni, de unokájának születésén már nem tudott ott lenni.

Koronázás előtt 20 évvel

Az idős király elhunyt és helyét az elsőszülött gyermek örökölte, aki egy gyönyörű feleséggel rendelkezett. Testvérei hercegek lettek, kisegítettek az udvarban, a birodalomban. A lányok, pedig 18 évesen elkeltek, akiktől nehezen búcsúztak el a testvérek. A veszteségek, viszont az apjuk halála után kezdődtek. A húgaik egy-egy évvel később hunytak el a gyermekük születése után. Háborúban hunyt el a két legidősebb testvér, s csak ketten maradtak az anyjuk mellett, aki az életét a világok közötti utazás lehetőségére összpontosított. Amíg a barátnője, Leida testvére élt addig együtt kutakodtak, de a nő elhunyt, miután Mr. Hall-nak sikerült hazamennie. A megmaradt idősebbik fivért elvitte egy halálos vírus, amiben a legtöbb utód is elhalálozott. A legfiatalabb vette át a trónt. Helyrehozta a birodalmat és büszkén ült a trónon. Emléket állított a családjának a várostér közepén. Két fia született a feleségétől, s egy lánya az egyik szolgálótól, amiről senki sem tud. Az anyja minden jegyzetét ráhagyta a fiára, aki folytatta a kísérletezést.

Koronázás előtt 5 nappal

-         Nagy nap jön el a számodra fivérem – szólalt meg a kisebb testvér, ahogy kinézett a lakosztály ablakán, ami egy erkélyre nyílott – Mindenki nagyon kíváncsi rád, hogy mennyire fogod felüllépni apánkat – igazította meg a zakóját.

-         Ez nem azt jelenti, hogy a koronázás után bármit ugyanúgy megtehetsz – figyelmeztette – Ahogy én se, úgy te se mehetsz csak úgy ki lovagolni szónélkül. Legalább hívjál magaddal.

Nevettek egyet és egy festményre néztek, amin még tíz évesek voltak és ott álltak a szüleik mellett. A következő uralkodó a koronára nézett, majd ellépett tőle.

-         Nem hiszem el – vallotta be – Neked kéne ott állnod. Nem nekem – rázta meg a fejét.

-         Te jöttél ki hamarabb anyákból – emlékeztette a testvérét – Én még picike vagyok – mutatta az ujjaival, hogy milyen kicsike és felröhögött – Minden rendben lesz, ne aggódj! Mindenki a helyén, csere lehetőségek vannak a katonáknál. Nem lesz gond.

-         Lemegyünk az udvarba levegőzni egyet? – kérdezte az idegesebb és idősebb testvér, ahogy levegőjét kapkodott.

-         Már azt hittem meg se kérdezed – verte vállon, majd lesiettek a kertbe, ami gyönyörű rózsákkal volt díszítve – Amúgy... – lézengve a kertbe megszólalt a fiatalabb – Mi lennél, ha nem király?

-         Sosem érdekelt a másik világ? – kérdezett vissza – Az érdekel engem.

-         Úristen, ne már! Sebastian Hall esetére emlékszel? Sosem tért vissza, se a felesége – emlékeztette a tanultakra – Szerintem unatkoznál ott.

-       
Lehet – sóhajtott egyet és az égre nézett – De az a helyzet, hogy nem hiszem – túrt a hajába és a fivérére nézett, majd leült a padra.

 

Az utazás

Beatrix Moon

"Szentjánosbogarak - magyarázta Rhys, amikor a kékes golyócskákat néztem, amik a mélyedések kupolaformájú tetejét borították. És valóban, amit a terem mennyezetén tündérfénynek hittem, azok is szentjánosbogarak voltak. Világoskékek, türkizlékek, és olyan bársonyosan puha fényt árasztottak, amit amilyen a holdfény. Ősi, néma tűzzel világították meg az ékszereket.

- Vegyél egyet! - súgta Rhys a fülembe.

- Egy szentjánosbogarat?

Beleharapott a fülcimpámba.

- Okostojás. - Közelebb vezetett a koronás falhoz. Mindegyik korona más volt. - Válassz magadnak egyet! Mindegy, melyiket.

- De nem vehetek el csak úgy egyet...

- Dehogynem. Itt minden a tiéd.

Felvontam a szemöldököm.

- Dehogy. Igazából nem.

- A törvény és a hagyomány szerint minden a te tulajdonod. Eladhatod, beolvaszthatod, amit csak akarsz.

- Neked ez nem jelent semmit? - A kincsekre mutattam, többet értek, mint a legtöbb királyság.

- Ó, van pár darab, amiknél óvatos bánásmódot kérek. De a tied. Minden, amit látsz.

Találkozott a tekintetünk, és tudtam, hogy ő is azokra a szavakra gondol, amiket hónapokkal ezelőtt mondtam neki. Hogy az egész szívem az övé. Mosolyogtam, és finoman megsimogattam a karját, aztán a koronák elé léptem.

Tamlin udvarában szörnyen féltem attól, hogy koronát ajándékoz nekem. Rhysnél nem rágódtam ezen. Mintha a lelkem mélyén mindig is tudtam volna, hogy itt van az én otthonom: az ő oldalán, egyenrangúan. A királynője voltam. És Rhys finoman biccentett, mintha egyetértene. Mintha mindig is tudta volna."

Minden történetnek van kezdete, közepe, egy majdnem vége és a vége. Minden könyv, amit olvastam az eddigi életem során, különböző emberek, lényeg, világok történetét meséli el. Láttam a kezdetet és a véget. Némelyik boldog véget ért, de volt, amely szomorú gondolattal végződött. Ahányszor kezembe vettem egy könyvet, új testbe költöztem, egy új világba. Valaki más szemén keresztül láthattam számomra újat, ismerhettem meg embereket, élhettem át kalandokat. Rejtélyeket oldottam, szerelembe estem, árulásokra lettem figyelmes. Voltam már gyilkos, szerető, cseléd, szerető vagy áruló. Voltam tündér, angyal, vérfarkas, vámpír, boszorkány, de egyszer sem ember, mint most. Mert az én valóságomban ember vagyok, akinek az a legnagyobb öröme, ha könyvet olvashat és elmélyedhet egy jó fantáziadús könyvben.Az én valóságomban sose volt családom vagy egy társaság, ahol otthon éreztem volna magam. Az időm nagy részében egyedül voltam, tanultam, dolgoztam és éltem a mindennapi emberi szürke életet. Azt mondják, érdemes kihasználni és megélni a pillanatokat. Hmm. Ebben a pillanatban talán nem ártana csipkednem magam, ugyanis el fogok késni. Becsukva, majd ügyelve a puha borítóval ellátott "Szárnyak és pusztulás udvara"-t becsúsztattam a polcon kialakított helyére, a sorozat többi darabja közé. Sarah J. Maas-nal jobb írónő nem létezik, akár csak a világ sem, amelyet ő maga mutat meg minden egyes alkalommal, és mindig tud mutatni valami újat, varázslatosat. Belebújva bőrdzsekibe, a bejárati ajtó felé haladva felkaptam az saját kezem által díszített vászontáskámat és kiléptem Amiens egyik csendesebb utcácskájára. Bezártam az ajtót a kulcsot pedig a zsemebe csúsztattam. Vállamon a különböző színű, formájú virágokkal és csillagokkal, sietősen haladtam a kis utcán egyenesen a termelői piac felé. Minden szombaton megrendezésre kerül. Az emberek szeretik a hazai termést, legyen az zöldség, gyümölcs vagy gabona féle. Szeretik a kézzel, szeretettel, vérrel-könnyel készített tárgyakat, ruhadarabokat, akár csak a régi időkből származó apró ékszereket, kincseket, melyekből a világon talán csak egy létezik.

A piac szélén megállva telefonomra pillantottam, abban a pillanatban pittyegés jelezte, hogy üzenetem érkezett. Elmosolyodtam a kép láttán. Genevié-vel találkozom a mai nap. Egy lánnyal, akivel már évek óta ismerjük egymást, de kevés alkalmunk adódott a találkozásra, de most itt van Amiensben és rám vár. Izgatott voltam a mai nap miatt, hiszen oly ritkán találkozom olyan személlyel, akit kedvelek, akit barátomnak mondhatok, bár Geneviével régóta ismerjük egymást, de mélyen bennem van egy érzés, hogy teljesen egyikünk sem ismeri a másikat, bár igazság szerint még magammal kapcsolatban is találok kérdéseket. Miközben a képet tanulmányoztam és próbáltam rájönni, hol készült a kép, piacra siető asszonyok, fiatal leányok, férfiak kezükben kosárral követve feleségüket vagy épp barátnőjüket haladtak el mellettem. Volt ki céltudatosan haladt előre, volt ki minden kis sátornál, kirakatnál megállt, hogy megcsodálja a kikészített portékát. Ezen személyeket az árusok azonnal figyelmebe részesítették és bele kezdtek az alkudozásba vagy, elmesélték az ékszer, könyv történetét. Reménykedve abban, hogy sikerül meggyőzni, majd eladni valamit az gyanútlan vásárlónak, akinek lehet nincs is szüksége arra a girbe gurba bögrére, de még is megveszi, hiszen meggyőzte arról, hogy milyen szép, szívvel lélekkel készítette és, hogy ilyet nem kap sehol máshol a kerek világon. Sikerült beazonosítani a  szobrot így a tömeget megkerülve kissé elindultam barátnőm felé. A szobor közelében megpillantottam egy integető alakot, bár őszintén összetéveszteni nem tudtam volna senkivel sem. Mosolyogva siettem hozzá, majd ölelésében fizikailag is találkozhattunk. Beszívtam illatát és megállapítottam, hogy magasabb nálam. Halkan felnevettem. Alacsony vagyok kissé így hamar észre veszem a nálam magasabbakat, bár sose zavart.

- Szia Gen. - üdvözöltem, de mielőtt folytattam volna végig hallgattam, majd lehajoltam a kis társához.

- Szia Fay. - simogattam meg a buksiját az apró csöppségnek, majd felegyenesedve a lányra néztem.

- Értem, sajnálattal hallom, hogy nem tudott eljönni, pedig véleményem szerint a piac kihagyhatatlan, de talán legközelebb - tettem szembe kezeim. Bár közelget a tavasz és kellemes reggeli idő volt, kicsit még csípős volt a levegő.

- Itt nem lehet helyes döntést hozni, hogy merre kezdjük. Itt egyszerűen elindulsz és vagy követed a szíved hangját vagy a tömeget. Igen az egyszerűbb.- intettem, majd elindultunk a macska kövekkel kirakott úton. Mindkét oldalon árusok hívogatták negédesen a vásárlókat. Nekünk nem volt konkrét célunk így ezt hamar észre is vették. A nézelődés közben beszélgettünk, kitárgyaltunk egy két apróságot, mint például megéri-e ennyit fizetni egy paradicsomra vagy inkább nem?

- Na és, hogy telt az utazás? - kérdeztem elhaladva az utolsó zöldséges, gyümölcsös asztal mellett. Innen a régiségek, kézzel készített termékek következtek. Szerettem a piac ezen szakaszát. Már nem egy gyönyörű antik fésűre, ollóra, kendőre, ékszerre tettem szert. Könyvek is voltak bőven, bár a legtöbb idegen nyelven, amit én magam nem értettem, de más lehet, aki tanulta és folyékonyan beszéli.

Egy idő után érzékeltem, hogy kezdem kényelmetlenül érezni magam és frusztráltá válni. Jól éreztem magam Gen társaságában és a piacot is szeretem, de nem sűrűn tartózkodom ennyi ember között, egy idő után idegesítenek, főleg miután nem egyszer ütköznek a vállamnak vagy érzek valami igazán erős parfümöt az orromba, amitől legszívesebben elhánynám magam. Már közeledünk a végére és elsétálunk egy parkba, ahol kicsit nyugodtabban is beszélgethetünk és ahol Gen-ek nem kell attól félnie, hogy rátaposnak a kutyájára. Igen, majdnem megtörtént, azóta szerető gazdája karjaiban utazik és figyeli a kavargó tömeget. Vajon mit gondolhat?

Épp elhaladtunk egy régiségeket áruló árus mellett, amikor egy határozott hang megállított minket. Egy idősebb asszony volt. Arcát és kezét ráncok fedték, fején ragyogó királykék kendő feküdt és az alatt, fehér tincsek lapultak, amilyet még sose láttam. Szinte ragyogott a napsütésben, de biztos voltam benne, ha sötétség venné át a helyét, akkor is ragyogna, akár csak a csillagok az égen.  Borostyánszínű szemeit Geneviére, majd rám vezette, de nem sokáig időzött rajtam, visszatért Gen arcára.

- Hölgyeim, mondják csak hisznek a varázslatban? - elhúztam szám a szavak hallatán. Remélem nem egy hívőnek sikerült elkapnia minket. Nem szerettem őket. Higgyenek abban, amiben akarnak, de ne erőltessük rá másra. Én abban hiszek, amit látok, érzek. Óvatosan Gen vállára tettem kezem, némán jelezve, hogy menjünk, de úgy tűnik csak én gondoltam így. Az asszony közelebb hajolt a barátnőmhöz és egy kis dobozt tolt feléje.

A dobozt kézzel készítették. Igazi gyöngyökkel és ékkövekkel. Kikerekedtek szemeim. A doboz közepére egy G betűt faragtak, majd arannyal vonták be. Sose láttam ehhez foghatót, de tekintetem még is valami máson akadt meg. Az asszony tekintetén, amely izgalomtól csillogva mélyedt a mellettem álló lányéba.

- Mit rejt a doboz? -kérdeztem halkan, egy aprót rántva Gen kabátján, abban a  reményben, hogy ezúttal hallgat rám és nem hisz el minden szót és nem kerül a befolyása alá, ennek a furcsa nőnek.  Fay kicsit mocorgott, Gen pedig letette a földre, teljesítve a kutya kérését. Én továbbra sem engedve el a barátnőmet figyeltem, ahogy lassan a dobozka felé nyúl. Mit mondott a nő..mit rejt? Mintha hallottam volna, hogy válaszolt valamit, de még sem emlékszem, aztán a különleges doboz fedele egy kattanással kinyílt.

Az a kattanás, mintha egy bomba repült volna el közvetlen mellettem, a csontomig hatolt, mintha apró darabokra szedett volna, majd újra összerakott volna. Iszonyatosan fájt, aztán semmi...megszűnt a világ létezni..egyedül voltam..a sötétben a csendben. Lassan a sötétség mindent elnyelt. Fogalmam sincs mennyi ideje zuhanhattam, amikor egy kellemes dallam csendült fel. Először halk volt, aztán egyre hangosabb lett, de így is kellemes volt. Egy apró kis csillag felé közeledtem, egy apró fény a sötétségben. Meghaltam volna és az lenne a menny kapuja vagy a pokol bugyraié? A dallam lassan madárcsicsergésre emlékeztetett és én hagytam, hogy a meleg, kellemes érzés körül vegyen. Átöleljen és magával vigyen.

Geneviève Fletcher

Biccentettem a döntésére, hogy kövessük csak a tömeget és menjünk az árral. Ezt nem tartottam rossz ötletnek addig a pillanatig, amíg egy nő odébb nem lökött, hogy menjek már odébb egy cifra káromkodással. Egy férfi mellkasának estem, miközben szorosan fogtam a pórázt. Elnézést kértem, de aztán szedtem a lábaimat el onnan, mert a szempárak úgy figyeltek engem, mint éhes vadat a ragadozó. Lihegve értem be Beatrixt, s fogtam rövidebbre a pórázt Fay-en is. Néhány métert haladva meg-megálltunk egy-egy asztalnál, s a céltudatlan nézelődésünk azonnal szemetszúrt az eladóknak. Többen is megkérdezték mit kerestünk vagy éppenséggel megdicsérték a választásunkat, miközben csak ott álltunk valami felett. Éppen megpillantottam egy inget Lacinak, amikor a kezemben megfeszült a szíj. A szívem kipattant a helyéről, ahogy a kis yorkim felénéztem, aki úgy remegett, mint én. Egy gyerek át akarta lépni a köztünk lévő teret, ami nem éppen volt nagy, de helyette rálépett. Ahogy elnézést kérve továbbment a dolgára Fay ugrott egyet, mert épp, hogy nem léptek rá a kis farkincájára. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy a karomba veszem.

- Őrület – szisszegtem oda a barátnőmnek, s továbbsétáltunk. Össze-vissza voltak az asztalokon lévő áruk, de azért igyekeztek egy helyre rendezni az ételeket és a könyveket – Nem mindegy, hogy kinél veszed a paradicsomot – állapítottam meg, mikor felfedeztük, hogy hol olcsóbb, hol drágább de külsőleg formásabb és nagyobb – Ó. Kellemes volt. Ez a kis jószág végigaludta – adtam egy puszit a fejére – Munkából tértem haza, s nem volt sok pihenés az indulásig. Laci időben érkezett – meséltem – Véglegesen is Párizsba költözik. Sikeresen is áthelyezték a franciai leányvállalathoz. Miután megérkeztünk beugrottunk vacsorázni és megéltük kicsit az éjszakai életet. Aztán reggel már rohanunk kellett. Nekem ide, neki meg a meetingre. A főnöke is idejött a hétvégére és akkor már találkoznak a kezdése előtt – legyintettem – De az ebédre a vendégünk leszel – tettem hozzá gyorsan.

Pár perccel később már az antiktárgyak körül olálkodtunk. Feltűnt, hogy Beatrix elnézegeti az antiktárgyakat és az én tekintettem is megállt egy-egy könyvön. Mosolyogva lapoztam bele egybe, ami éppenséggel egy párizsi szerelmi történelemről szólt. Végül megvettem a fickótól és hozzácsaptam egy varázslatosabb történetet is. Elővettem a kis táskámból egy nagyobbat és a kutyával a kezemben beletettük őket. Megköszönve visszasiettem a barátnőmhöz, akivel végül kimenekültünk a tömegből. Hálásabb nem is lehettem volna neki. Már láttam a piac határát jelző oszlopokat és az ott álló felügyelő szolgálatot, amikor egy kéz nyúlt ki elénk. Nagy szemekkel pislogtam az időshölgyre előttünk. Pont úgy festett, mint aki jósolni tervezett volna nekünk, s a tekintette is úgy csillogott, mint aki aranyat fogott volna. Összehúztam a szemöldökömet és szorosabban fogtam Fay-t magamhoz. A kérdése meglepett és nem értettem, bár a hangja nagyon ismerős volt, mintha már hallottam volna. Megéreztem a barátnőm kezét a vállamon, s átjött az aggódása, hogy ideje továbbállni, de valami odaszögelt. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi vagy miért. Szép lassan egy dobozt csúsztatott elém az asztalon. Nem volt benne semmi fura, de a tetején az én kezdőbetűm állt, G. Ijedten meredtem a nőre, aki csak kedvesen és melegen mosolygott. Tudom ki vagy. Hamarosan mindenre választ kapsz. Megnyugvást éreztem, ahogy kezemmel a tárgy felé nyúltam, s az időshölgy rátette a kezét az enyémre. Beatrix a kabátomat ráncigálta. A kis yorkim már a lábamnál nézegetett fel rám ijedten.

- Ha kinyitod megleled a választ. Mindenre – suttogta – Nagymamádé volt, Geneviève Fletcher. Hosszú utat tett meg, hogy itt legyen. Nyisd ki. Egész nyugodtan. A tiéd drágám – lépett hátrébb és kinyitottam a dobozt.

A nyaklánc felcsillant, ahogy kivettem és magam elé tartottam, de a következő pillanatban úgy éreztem összeessek. A kezemben szorongattam a láncot addig a pillanatig, amíg nem éreztem úgy, hogy zuhanok. Valami egészen keményre érkeztem meg. Szilárd és hideg. Felszisszentem, ahogy megpróbáltam felállni. A vállamat beütöthettem az esés során. A szemeimet alig tudtam kinyitni olyan fényesség árasztott el. Csak szép lassan rajzolódott ki két alak előttem. Ezzel a lendülettel, pedig megindultam hátrafelé ijedt arckifejezéssel, amikor beleütköztem valamibe vagy inkább valakibe. Egy férfi fekete csizmája volt. Felnéztem, s a következő pillanatban már egy kézzel húzott fel és tette a karjaimat hátra. Az ékszert kiszedte a karjaimból.

- Engedjen el – kértem szépen, s igyekeztem nyugodt maradni, miközben remegtek a lábaim. Az őr nem válaszolt csak elénk nézett.

- Felség, ezt szorongatta a kezében – nyújtotta át az egyik srácnak, s csak ekkore szembesültem vele, hogy egyik sem lehetett sokkal idősebb nálam – Valu egyik munkáját.

- Valu? Egy időshölgy azt mondta a nagymamámé volt – hebbegtem teljesen összezavarodva. Ekkor realizáltam, hogy a környezet teljes egészében megváltozott. Egy királyi lakosztályban lehettünk, ahol hatalmas ablakok voltak és gyönyörű díszítésben borítva – Uramisten! Fay? Beatrix? – kapkodtam a fejem, amire az engem tartott férfi csavart egyet a kezemet és felszisszentem.

- Engedje el – szólalt meg szigorúan a szőke tincsekkel rendelkező fiatalember és közelebb lépett felém, ahogy a karjaimat masszíroztam – Honnan... honnan jöttél és hol szerezted ezt a medált?

- Egy barátnőmmel megálltunk a piacon egy asztalnál, ahol az időshölgy azt mondta, hogy minden megkapom a választ. Tudta a teljes nevemet, s azt mondta, hogy ez a nyaklánc Leida nagyié volt – vettem egy mély levegőt – Nem láttatok egy kis yorkit és egy ekkora – mutattam meg a kezeimmel barátnőm magasságát – lányt? Annyi idős, mint én – tettem hozzá. A másik srác a fejével az ágyra biccentett.

- Őt keresed?

- Az ágyba esett! – kaptam a fejemhez és odarohantam – Beatrix? Beatrix! Ébredj! – hajoltam felé és rázni kezdtem.

- Bocsi – tette valaki a kezét a vállamra és megdermedtem. A szőkés hajú srác volt, aki igen elegáns és királyi felszerelésben volt – Sebastian Hall-t ismered? – kérdezte, s megpördültem.

- Honnan ismered a nagypapámat? – remegtem meg, mert már semmit se értettem.

- Mindent elmondunk – felelte nyugodt hangon – Bízz bennünk.

- Bízhatsz benne. Öt nap múlva ennek a birodalomnak a királya lesz – tárta szét a karját és kimutatott a társa, aki valószínűleg a testvére lehetett – Ahova úgy tűnik az égből pottyannak a csinos hölgyek.

- Hé – szólt rá, majd visszanyújtotta a nyakláncot – Rendelek a szobába teákat és süteményeket.

Meleg volt a mosolya. Megnyugtató. Várjunk csak? Birodalom? A tekintetemmel az ékszert lestem és kinyitottam, mert medálban volt egy kép. A nagyszüleim. Édesanyám szülei. Sebastian és Leida. Egy pillanatra minden gondom elszállt, majd visszazuhantam a „valóságba”, amikor tíz perccel később felszolgálók siettek be megpakolt kis tálcákkal és a hatalmas szoba nappali részébe tették. Ekkor ébredt fel a barátnőm is.

- Üdv – fordultam felé – Úgy tűnik a nagyszüleimnek meg van a hírneve itt – suttogtam neki és megmutattam neki a láncban lévő képet, majd a nyakamba helyeztem – Meghívtak minket teázni és sütizni.

- Gyertek – mondta kedvesen a testvére az úgy tűnik hamarosan királlyá avatott srácnak.

Eközben Amiensben

Az időshölgy mosolyogva nézte a lányok nyomát és levette a fejkendőt. Leida testvére lapult alatta, aki megtanult átjönni a testvére után. Végigkövette az életüket és figyelte, ahogy unokájával van és a férjével. Tudta, hogy soha senki nem mondta el Gennek, hogy honnan is származik igazából, s a pillanat végre eljött. Megismeri a valódi hazáját. Ekkor, viszont feltűnt neki a keservesen ugató és ugráló kiskutya az asztala előtt. Kiment és felkapta a csöppséget.

- Ne aggódj a gazdádért – súgta neki és letette maga mellé a székre. Adott neki ennivalót és vizet, amíg tovább ült az eladó termékein. Ebéd körül, pedig a szomszéd étkező kocsiból hozott magának egy dobozzal. Pont neki fogott volna, amikor egy ideges férfi rohant el előtte, de megtorpant és visszafordult.

- Hol... hol találta Fay-t? – kérdezte idegesen, ahogy kezében a telefonját szorongatta, ami folyamatosan kidobta, miközben a barátnőjét próbálta hívni.

- Fay? Ó, a kutyust? – kérdezte és megsimogatta a fülemögött – Egy kedves lány bízta rám, amíg hazasietett a barátnőjével – mesélte – Miért?

- Az a kutya a barátnőmé és soha nem menne nélküle sehova – támaszkodott meg és némi harag gyűlt fel benne. Az időshölgy ijedten meredt rá, s letette az ebédjét. Felemelte a kezeit.

- Minden rendben van a barátnőddel – kezdett bele a meséjébe, de László nem hallgatta végig.

Bement és felkapta a yorkit, aki nagy örömmel nyalta meg az arcát. A rendőrökhöz sietett, hogy elmondja mi történt. Az őrség azonnal letartóztatták az asszonyt, s elhúrcólták.

- Mit... mit csinálnak? – sikoltozott, majd a férfira nézett – A cuccaim! Kérem, szedje össze nekem! Nincs másom! – Majd hagyta, hogy elvigyék az őrsre kihallgatásra.

Laci remegve nézett a kutyára, majd a cuccokra. Sóhajtva kezdett a kisebb méretű lakókocsiba bepakolni. Akkor feltűnt neki a ’G’ betűs doboz, ami üresen állt nyitva az asztalon.

- Mi történt itt? – nézett a kutyára, aki csak vakkantott egyet – Eltűnt, mi? – még egy ugatás – Megtaláljuk.

 

Beatrix Moon

Elbambulva figyeltem az apró rózsákkal festett csészéből felszálló gőz pamacsokat. Ha az ember elég alaposan megfigyelte, láthatta az apró kis kunkori vonalakat, csigákat a fehérnek tűnő felhőben. A benne lévő te fodrozódás mentes teában láthattam a plafonon lévő mintákat. Alaposabban megnézve különböző minták voltak és valami egységet alkottak, de hogy erre rá jöjjek, hátra kéne döntenem a fejem és felfelé irányítani a tekintetem. Akkor láthatnám tisztán. Esküdni mernék rá, hogy amikor először kinyitottam a szemem nem ezeket a mintákat láttam magam fölött, hanem valódi felhőket és kék eget. Madarakat hallottam magam körül és egy dallamot, de olyan érzés, mintha tudod hogy ott van a fejedben, de még sem emlékszel rá, nem tudod megfogni, mintha mindig becsusszanna az ujjaid közül. Még is most itt vagyok egy szobában, mellettem a barátnőm az ajtó mögött fegyverekkel felszerelt emberekkel, akiket nem látok, de láttam, egy pillanatra, hogy ott vannak és velem szembe 2 férfi. 2 gyönyörű férfi. Nyeltem egyet.

Éreztem, hogy valaki figyel. Felállt tarkómon a szőr. Lassan felemeltem tekintetem a csészéről a fiatal emberekre. Körülbelül egy idősek lehetnek, mint mi ha nem idősebbek kicsikét, de a szemük...mintha már reneteg mindent megéltek volna és nem csak 20-on valahány évet, bár ez még semmi ahhoz a ragyogáshoz képest, amit fel lehet bennük fedezni. Mindkettejük kicsit más, az egyik elegánsabban mozog és ül, kifinomultabb, míg a másikuk erősebb, magabiztosabb lenne. Bár hasonlítottak, de kicsit különböztek is. Mindketten szőke tincsekkel áldotta meg az ég, de a magasabb világosabb, míg a másik sötétebb tónusokkal rendelkezett. Az elegánsabbnak, akiről kiderült, hogy király lesz, mintha aranyból lett volna a szeme, míg a másiknak a hold fényéből készítették volna. Gyönyörű és szokatlan. Talán még a fülük volt kicsit furcsa, de önmagában tökéletesség mintaképe, ami nem létezik. Mikor felébredtem az ágyban Gen a nagyszüleiről mondott valamit, de ahhoz túlságosan is össze voltam zavarodva, hogy fel is fogjam miről van szó. Egy csintalan szellő szökött be az ablak résein, megborzolva bőrömet. Kirázott a hideg, de ez segített végre kirántani a bambulásomból és visszatérni a jelenbe.

- Szóval, azt akarjátok bemesélni nekünk, hogy most nem Franciaországban vagyunk Amiens-ben hanem hol is? - kérdeztem rá az arany szeműre pillantva. Emlékszem be is mutatkoztak, de a nevük, hát bonyolult megjegyezni kavargó gondolatokkal és gyomorral. - És, hogy Gen nagyszülei...nem..-ráztam meg fejem a lányra pillantva. - nem igazán értem miről is volt szó? Szerintem volt valami por abban a dobozban belélegeztük..és drog lehetett. Elkábítottak és most amíg a hatása alatt vagyunk, megpróbálják a fejünkbe tömni a hülyeséget.- igen ez a legértelmesebb magyarázat, nem pedig az amiről beszéltek - Genevié, ugye nem hiszed el ezt?

 

Geneviève Fletcher

Beatrix még el volt varázsolva a kábulattól, amíg odasegítettem az ülőgarnitúrákhoz. Mi ültünk a csinos kanapén, ami gyönyörű fából faragott, kipárnázott bútor volt. A nyaklánc már a nyakamba lógott, de úgy éreztem lefelé húz. Görcsbe rándult a gyomrom, s a táskámat magam mellé helyeztem. Ki akartam venni a telefonomat, fel akartam hívni Lacit és segítséget kérni. Valami még is azt súgta, hogy figyeljek és hallgassak. Elvettem a bögre teát, amit a szőke férfi felém nyújtott és bólintva átvettem. Csendesen üldögéltünk egy darabig, majd végül a csinosan öltözött megszólalt.

- Úgy lesz a legjobb, ha előbb bemutatkozunk egymásnak – köszörülte meg a torkát, ahogy a szemembe nézett, majd a barátnőmre pillantott – Én, Fitzgerald Azor. Ő a testvérem, Donovan Azor – felelte és a csészéjén táncolt az ujjaival. Hosszú ujjai voltak pont, mint Lászlónak – Az Azor királyságban vagytok. Öt nap múlva koronáznak meg – mondta ki a hírt, de valahogy úgy tűnt a számomra, hogy nem éppen fájt a foga ahhoz, hogy uralkodóvá váljon.

- Mondd büszkébben bátyám! – helyezte magát kényelembe Donovan és magabiztos mosolyt villantott felénk. Szótlan barátnőmnek megemelte a csészéjét, hogy jelezze ő is a beszélgetés részese – Csak szerény – legyintett, majd kiitta a teáját a csészéből – A szüleink viszonylag szomorú halált haltak és hirtelen. Semelyikünk nem számított rá – kezdte, majd rám nézett – De azt hiszem egyéb kérdéseidre kéne válaszolnunk, például honnan ismerjük a nagypapádat és Valut, aki az ékszert készítette a nyakadban? – vigyorgott, s elvett egy sütit – Fitz?

- Szóval évekkel korábban érkezett a nagyapád hozzánk. Még a dédnagyapánk volt a trónon. Nagyapánk a testvéreivel nézte a háttérben az eseményeket. A nagyanyádat kereste. Kiderült, hogy a szerelmének a testvére itt volt. Mindenféle boszorkányságon kapták a nőt, de a dédnagyanyánk megvédte és a gondjaiba vette. Jó pár évvel később mikor elhunyt dédnagyanyánk a nő megszökött, a férfit se találtuk meg. Utóljára együtt látták őket, aztán sehol senki – mesélte – Gyanítottuk mindig is, hogy van egy másik világ a miénken kívül, de fogalmunk se volt, hogy hogyan lehet átjárni a kettő között. A családunk dédnagyanyánk óta igyekszik kinyomozni, de mindhiába. Valószínűleg onnét jöttetek – mosolygott rám Fitzgerald, amitől úgy éreztem a fülemig vörösödök. Felemelte a csészémet és ittam egy kortyot. Isteni volt az ital. Alessandre Lazlo Keller, a barátod, akivel komoly összeköltözés van folyamatban. Fay, a kiskutyád. Ő hozzájuk kell visszajutnod.

- Ne hagyd ki a próféciát! – dőlt előre Donovan és nagy levegőt vett, mielőtt belekezdett – Édesapánk még kisgyermek volt, amikor összetalálkozott nagymamád testvérével, – itt megállt rajtam egy pillanatra, s utána ugyanúgy ingázott a tekintette köztem és a barátnőm között – ahogy nagypapádat szabadította ki a börtönből és szöktette meg. Ott akkor azt mondta neki, hogy... – megakadt, hogy igazán beleélje magát az előadásmódba – „Évekkel később visszajön a leszármazott, hogy helyre tegye a rendet a két világ között” – tárta ki a karjait – És lám.

Ekkor Beatrix megszólalt, s elakadt a szavam. Nem hitte el egy szavukat se. Nem hibáztattam. Én is nehezen találtam meg őket. A nagyszüleim sose meséltek erről a helyről.

- Én... nem tudom mit gondoljak – remegett meg a hangom és letettem a csészémet. A táskámba nyúltam, majd kiszedtem belőle a mobilomat. Már épp hívni akartam Al-t, amikor feltűnt, hogy nincs térerőm. Sóhajtottam és visszadobta a hátizsákomba – Ha igaz, amit mondtok... akkor vissza is lehet menni. Hogyan?

- Nem tudhatjuk – mondta Fitz – Sosem találtuk meg a módját. Ti hogyan juttatok ide? Azt mondtad egy időshölgy által, nemigaz?

- Igen, de... – ekkor megálltam és a barátnőmre néztem ijedten. Annak a nőnek a tekintette ismerős nyugodtságot sugallt, de nem hiába. A nagymamám testvéréről beszéltek, de az lehetetlen. Sosem mesélt Leida nagyi arról, hogy lenne bárki is még az életben a családjából vagy csak védeni próbálta, esetleg tényleg azt hitte, hogy elhunyt? – A hölgy! Beatrix, a hölgy tekintete pont olyan volt, mint a nagyimé! – kapaszkodtam meg az ülőgarnitúrában.

- A füst, amit említettél hogyan tört elő? – kérdezte hirtelen Donovan.

- Egy dobozt kinyitottam, amin a nevem kezdőbetűje volt. G. Geneviève Ivy Fletcher – mondtam ki teljesen még mindig az információ áradatot megérteni – A hölgy a nevemen szólított. Azt mondta mindenre választ kapok – húztam össze a szemem – Ide akart küldeni.

- Lehet ő a kulcs a két világközti kapu megnyitásához? – nézett testvérére a fiatalabb és Fitzgerald egy kissé elsápadt.

- Ha ez így van nagyobb veszélyben vagy Geneviève, mint gondoltuk – helyezte le az asztalra ő is a poharát és felállt – Jobb lesz, ha átöltöztök – mondta kissé idegesen – Hogy ne keltsetek feltűnést.

- Mellesleg Amiens, milyen hely az? – érdeklődött Donovan egy huncut mosollyal az arcán.

- Don, jobb, ha most intézkedünk még, mielőtt feltűnést keltünk – szisszegett a testvérének, mint én a piacon Beatrixnek panaszkodva, hogy agyontapostak minket.

A kulcs a két világ közötti kapunak. Én? Én, aki tökéletes meg van a kutyájával egy kis aranyos lakásban, ahova a barátja hamarosan beköltözik Párizsban. Én, akinek a barátnője egy órára lakik tőle, de sűrű napirend nem enged sok találkozót nekünk. Én, aki Angliából jött Franciaországba és most egy királyság palotájában ül és beszélget az uralkodóval és annak öccsével. Alessandre. Biztos halálra aggódj magát. Összeszorult a szívem, ahogy felálltam.

- Hogy juttunk haza? Hol lakott Leida nagyi testvére? Még meg van a szobája? – kérdeztem és a kanapé mögé állva megfogtam a barátnőm vállát jelezve, hogy hazamegyünk innen.

- Ó. Nem maradtok itt ebédre és az ünnepségre? – kérdezte Donovan – Szomorú, hogy a király születésnapján akarnátok elmenni.

- Don! – szólt rá Fitzgerald és felkuncogtam. Pont úgy viselkedett, mint a kiskutyám, amikor nem adok több vacsorát neki. A fülem mögé tűrtem a hajamat, majd a kezembe vettem a medált – Ha haza akarnak menni akkor meg kell nekik adnunk azt a lehetőséget, hogy segítünk nekik.

- Ünneprontóak vagytok mindketten! – majd Beatrixre nézett – Te nem akarsz maradni és táncolni a királyság hercegével a parketten? – állt fel és a kezét nyújtotta a barátnőmnek elé állva.

Láttam, hogy az uralkodó a szemét forgatja, majd rám pillantott és, mintha egyhe pírt fedeztem volna fel rajta. Sóhajtott, és nevetve rázta meg a fejét. Odalépett hozzám, s kezét a vállamra helyezte.

- A vendégeink vagytok az ünnepélyre – nézett mélyen a szemembe és úgy éreztem magam, mint amikor először találkoztam Lazloval. Nyugodtság és izgatottság egyszerre.

- Boldog szülinapot – mondta végül.

Beatrix Moon

Azor királyság. Egy királyság, amiről sose hallottam, se történelmi könyvben, se más szájából. Ez egy másik világ a szerint, ahogy mesélnek róla. Gen nagymamája, nagyapja. Prófécia? Egy kortyot sem ittam a teából, tartva attól, hogy valamit beletettek. Így is feje tetejére állt a világ, nem hiszem, hogy meg kellene fűszereznem. Látva és hallva Gen szavait, hitt nekik. Legalább is valamilyen szinten. 

- Tegyük fel, hogy igazat mondanak- fordultam barátnőmhöz, figyelmen kívül hagyva felém nyújtott herceg kezét, bár, ha igaz amit mondanak, akkor lehet nem kellene semmibe vennem őket, mert annak következményei lehetnek és nem feltétlen jók, de...

- A nyaklánc megérintésével jutottunk ide, azóta többször is hozzá értél, de nem történt semmi. Szóval azzal úgy tűnik nem jutunk vissza. Más megoldást kell keresnünk.- vettem egy mély levegőt. Egyáltalán nem furcsa, hogy az egyik általam olvasott könyv egy részlete készül valóra vállni. Nem..Hajamba túrva, beleharapva ajkamba néztem újra a férfiakra, majd vissza a barátőmre.

- Ha igazuk van és tényleg 2 világ létezik, a kérdés az, hogy szabadna-e találkozniuk vagy sem? Mit jelent az, hogy te vagy a kulcs? Tulajdonképpen milyen veszély fenyegethet minket? Mármint Geneviét, ha már ő a kulcs, ahogy ti...azaz önök mondják?- még mindig zavarosan beszélek..és szédülök is. Miért érzem azt, hogy nekem nem kéne itt lennem? Miért érzem azt, hogy valami lassan fonja körém a karjait és kezdi el kiszorítani belőlem azt a kevés levegőt is, amit belélegzekí?

- Gen..nem igazán érzem...- pöttyök jelentek meg látóteremben, majd valami erőset és biztosat éreztem, aztán semmi.

Lassan kinyitva a szemem kellemes fény fogadott. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, varázslatos látvány fogadott. Nem tudnám mással le írni. Gyertyák gyér fénye világították meg a szoba zugait. Lassan feltornáztam magam ülő pozícióba. Nem tartózkodott senki sem a szobában rajtam kívül. A ruháim, amit reggel magamra húztam a jobb oldali sarokban egy széken hevertek szépen egymásra téve, összehajtogatva. Magamra néztem. Hálóingben voltam. Ki öltöztetett át? Talán Gen lehetett, igen..szeretnék ebbe hinni. Az ágy mellett helyet kapott egy kisebb asztal, melyen egy vízzel teli kancsó és egy pohár volt elhelyezve és egy tányér. Odanyúlva felhajtottam a kendőt, bekukkantva alája. Csokis kekszre emlékeztető süteményt relytett a fehér anyag. Visszahajtotam. Velem szemben egy tükrös asztal és egy szekrény és arra felakasztva egy gyönyörű ruha. Lassan kikeltem az ágyból és a ruhához léptem, végig húzva ujjaim a sima anyagon, majd a díszítésen. Mesteri munka. A felső gyönyörű fehér volt és csipkés, az alsó részből választhattam, hogy nadrág vagy szoknya.

Természtesen nadrág. Könnyebb benne menekülni vagy épp védekezni, ha szükség lenne rá.

Gyorsan átöltöztem, hosszú tincseim pedig lófarokba kötöttem, de hajgumi híján egy szalaggal rögzítettem, amelyet az asztalon találtam a fésővel együtt. Cipők közül is választhattam, de maradtam a csizmánál, mint a tipi topi magas sarkúnál. Továbbá találtam hajtűt, az egyiket csizmám szárába relytettem, míg a másikat a felsőm allá rögzítettem egy másik szalaggal. A biztonság kedvéért.Tudtam, hogy innom és ennem kellene, de még mindig tartottam attól, hogy bajom lesz az ételtől. Mi van, ha mérgező? Mielőtt az ajtó kilincsére tettem volna a kezem visszanéztem a kancsóra és a süteményre. Gyomrom egyértelműen kijelentette nem tetszését, ahogy kiléptem a szobából. Már egy ideje egyik kanyart vettem a másik után, de mindenhol folyosó fogadott sok sok ajtóval. Hol lehet Gen? Egy ünnepélyről beszélgettek, ami a ma este kerül megrendezésre, de az ilyeneket báltermekben szokás merendezni, itt viszont csak körbe és körbe haladok. Végre találtam egy lépcsőt, ami levezetett. Ahogy az első fokra léptem egy aprócska fény jelent meg a falon, mely lassan elindult lefelé. Nem tudom miért, de olyan érzésem támadt azt szeretné, ha követném. Mélyet lélegezve követtem azt. A fény egy hatalmas ajtóhoz vezett, ahonnan hangok szűrődtek ki és őrök posztoltak előtte. Ahogy közeledtem láttam a táncoló embereket, némelyikük kezében pezsgős vagy boros pohárral.Tehát itt tartsák az ünnepséget. Az őrök nem álltak az utamba, amikor átléptem a küszöböt. A bálterem hatalmas volt és telis tele...nem emberekkel. Határozottan nem emberekkel. Bár, mind gyönyörűek vóltak, de természetellenesen.

- Még is mi ez a hely?- suttogtam a termen végig pillantva. Belecsöppentem volna Sarah valamelyik könyvébe? Nem..hiszen ez Gen története nem az enyém..szóval biztos nem. Kint maradva a terem végében próbáltam megtalálni a barátnőmet több kevesebb sikerrel.

-Hol lehetsz? - motyogtam magam elé. Mindeközben hol egy szatír nézett farkas szemet velem, hol egy pikelyes férfi vezette végig tekintetét rajtam. Észrevétlenül ellenőriztem relytett fegyvereimet és ekkor megláttam Gent. Ezüstös ruhában volt méghozzá a jövendőbeli király oldalán, már indulni akartam feléje, amikor elhalkult a zene és mindenki megállt. Egyként fordultak a szőkeség felé. Nem mertem mozdulni, így maradtam a helyemen, bár egyre nehezebben ment. Továbbra is szédültem és tudtam ezt az éhség okozza na meg, hogy nem ittam azon az egy pohár teán kívül semmit reggel óta és már este van, hacsak itt nem másképp működik az idő. A királyfi poharát emelte és beszédbe kezdett. Gen nem volt túl közel a férfihoz, de távol sem. Mindebizonnyal valami fedő sztorit találtak ki, hogy ne legyen gyanus és ezért lehet ott, de nem tudom miben egyezhettek meg és nem akarom elrontani a dolgokat. Figyelmesen hallgattam a beszédet és vártam a pillanatra, mikor kerülhetek Gen közelébe, csak bár ne forogna így minden...

 

Geneviève Fletcher

Beatrixre néztem és éreztem, hogy Fritz keze leereszkedik a vállamról. Nyeltem egyet, mert teljesen igaza van. Fogalmunk se volt, hogy juttunk haza. Az egyetlen megoldás Leida nagyi, testvérének szobája lehet. Ott lehet valami megoldás. A veszély már a szőke srác említésekor is rázott a hideg tőle. Miért? Ki tudna még rólam itt és egyáltalán miért kellett ide jönnöm?

- Beatrix? – néztem rá, ahogy egyre jobban csak tátorgott a két lábán – Beatrix! – ugrottam fel a kanapéra, amikor elkezdett lefelé zuhanni. Donovan kapta el, majd vette a karjaiba.

- Azt hiszem jobb, ha lepihentek egy kicsit az estére – szólalt meg, majd megindult kifelé a királyi szobából. Az őrök figyelték, ahogy odébb cipel a karjaiban egy lányt. A táskámat felkaptam a vállamra, s a póráz hiányát éreztem a kezemből.

- Minden rendben lesz. Gondoskodunk róla – karolt át az uralkodó, majd kivezetett és megindultunk Don után, akivel pár szobával odébb berúgta a nagy ajtót – Hívd a szolgálókat! – figyelmeztette a testvérét.

Mi is betértünk egy új szobába, ami ragyogóan tiszta volt és meseszép. Tündérmesébe illő módon ragyogott. Hasonló volt, mint az előző, de egy kicsit visszafogodtabb. Megigazítottam a hajamt és a bal oldalra tettem. Megfordultam, ahol Fritzgerald éppen behajtotta a szobaajtót. Csendesen fordult meg felém.

- Figyelj. Azor Királyság nem egészen olyan, amilyenek gondolnátok – kezdett bele – Nem olyanok vagyunk, mint ti. Vannak hasonló lények, de... – nyújtotta ki a karjait maga előtt, majd visszaengedte maga mellé és felnézett rám – Találkozni fogsz több furcsasággal. Amikor azt mondtam, hogy veszély fenyegethet... Nemcsak a mi családunk kutat a két világközti kapura. Nemcsak mi vagyunk rá kíváncsiak, hanem mindenki más is. Ha meg tudják, hogy ti honnan jötettek le akarnának csapni rátok. Vagy rosszabb... vannak, akik boszorkányságnak tartják és felakasztják azokat, akik azt állítják onnanvalósiak. A nagymamád itt született, de valahogy átkerült a ti világototokba és megismerkedett Sebastian Halllal, akinek neve mai napig e falak közt él. Mi se értjük pontosan – lépett közelebb és kezébe vette az enyémeket – De haza fogtok jutni. Szavamat adom rá.

- Szóval meg akarnak ölni, mert nem itt születtem és a nagymamámat elcsábította a világunk – motyogtam – És most mi lesz? – tártam szét a karomat, amire csak egy mosolyt kaptam válaszul.

- Az ott – mutatott egy másik ajtóra – Egy fürdőszoba. Hívok neked egy szolgálólányt, aki hozz neked meleg vizet és egy ruhát estére. Pihenj le – simogatta meg az arcomat. Éreztem valamit, ami az egész testemet melegséggel töltötte el. Legszívesebben beledőltem volna a tenyerébe és a tekintete még csodálatosabb volt. Majd elugrottam az érintésétől és megráztam a fejem.

- Öhm... van barátom! – jelentette ki kicsit túlságosan is hangosan és hirtelen. Elpirulva bólintott és zavartan túrt a hajába. Kezeimet a szívemhez emeltem, majd megnyugtatva saját magamat folytattam – Mit mondunk a többieknek? Az ittenieknek?

- Azt mondjuk, majd hogy hajnalba érkeztettek meg az ünnepségre, a koronáztatásra, mert... távoli unokatestvéreink vagytok – csettintett – A mi vendégeink vagytok. Senki nem fogja megkérdőjelezni – kacsintott, s felnézett a plafonra, majd vissza rám – A barátod nagyon szerencsés.

Ezekben az utolsó szavakban volt valami szívfacsaró. Biccentettem. Már az ajtóhoz indult, de megtorpant és visszafordult. Arcomon jele volt annak, hogy nem akartam egyedül maradni.

- Azt mondtad, hogy nem egészen vagytok emberek, de ti annak tűntök... – kezdtem – Akkor mik vagytok Donovannal? – kérdeztem kíváncsian.

- Alakváltók – nyugodott meg és visszalépett felém egy kisebb lelkesedéssel – Később megmutatom a valódi énemet, ha szeretnéd, de pihenj meg egy kicsit. Hosszú estéd lesz és nekem még át kell gondolnom a beszédemet – csapott a combjára – Öt perc és megcsinálják a vizedet és hoznak be ruhát, ételt, italt. Vigyázunk rátok – kacsintott, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Levettem a cipőmet és a kabátomat. A kanapé karfájára helyeztem. A táskámat a fotelbe tettem, majd az ágyba dőltem. Finom simogatásra keltem fel. Egy nő mosolygott rám, hogy kész a víz. Kikeltem az ágyból és megindultam megköszönve neki, de megállított.

- Előbb le kell vennie a ruháit hölgyem – mondta és ledöbbentem – Nem vagyok szégyenlős, de nem nézek oda, ha az egyszerűbb Önnek – felelte, s feszengve, de levettem magamról mindent. Pucéran álltam előtte, így megfordultam, s fürdő felévettem az irányt és gyorsan belemásztam a kádba.  A hajam felcsatolva maradt szerencsére. A nő bejött utánam úgy tíz perccel később egy törölközővel és köntössel – A ruháját kikészítettem az estére – mosolygott rám.

Kiszálltam a kádból és már töröltem volna meg magamat, de ő kezdte el. Döbbenten álltam ott addig, amíg a pihe-puha köntös rám nem került. Soha nem akartam kibújni belőle. Az otthoni jutott eszembe, s enyhe homvágy kerített hatalmába. Kivezetett a szobába és segített felöltözni. Egy gyönyörű ezüstösen csillogó ruha várt rám. Csinos, kényelmes és csipkés alsóneműkkel. Felöltöztem, majd felsegítette rám a szolgáló a harisnyát, ami pont megegyezett a bőrszínemmel. Végén a ruhát húzta rám, s hátul a cipzárt fel. Figyeltem magamat a tükörbe és elképzeltem Alessandre tekintetét, ha meglátna benne. A sminkelős asztalhoz vitt és leültetett. Hajamat kiengedte, kifésülte és besütötte. Feltűnő, de mégis minimális sminket tett rám, bár a rúzs meglehetősen piros volt. Mosolyogva forgatott meg, majd segített belemászni az ezüstös magassarkúkba.

- A király mellé gyönyörű pár kerül – mosolygott és egy pillanatra elakadtam. Mi? A király mellé? Miről? Nyeltem egyet, s megsimogatta a hátamat – Minden rendben lesz. Nem kell izgulnia. Kér egy kis sütit?

Leültem inni egy pohár teát és egy kekszet, mielőtt Donovan benyitott volna, hogy szóljon indulás. Ő se ugyanúgy nézett ki, mint a múltkor. Elegáns, hímzett ruházatot viselt. Csakis a királyi család hordhatta – gondoltam. Felálltam és megköszöntem a nőnek az igyekezetét. A táskámért nyúltam, de felemelte a szolgáló az ujját.

- Beletettem ebbe a táskába mindent. A két könyve megvárja az éjjeli szekrényén – mutatta meg, s átvettem egy nagyobb levéltáskát, aminek színe hasonló volt, mint a ruhámnak – Jó szórakozást hölgyem!

- Köszönöm – köszörültem meg a torkomat és kisiettem a szobámból. Don kinyújtotta a karját és ránéztem. Nem szoktam meg. A mi valóságunkban a férfiak nem így várták a lányokat, hogy elinduljanak velük valahova.

- Fritz már vár – szólalt meg és elvezetett a szobájáig, ahonnan éppen kilépett. Ő a fehér változatát  viselte annak, ami a testvérén volt – A jövőbeli vejed – adott át, s én köpni-nyelni nem tudtam.

- Mi ez? Miről maradtam le? – suttogtam Fritgeraldnak, miközben Donovan Beatrix nevét említve elsietett.

- Don szemmel tartja a barátnődet. Én meg téged, mint a királyné jelöltem – mondta, s az ujjamra húzott egy jeggyűrűt – A barátod, amiről nem tud nem fáj neki. Ez meg akár a mi játékunk is lehet – tett a fülem mögé egy tincset.

- Az unokatestvérekkel mi volt a gond? – kérdeztem, s megrántotta a vállát.

- Tudod hány vérfertőzés megy végbe a királyságok között? – érdeklődött és inkább nem szólaltam meg többször – Minden rendben lesz. Mindketten gyönyörűek vagytok. A mi világunkban is vannak emberek, szóval nem fog senki se meglepődni. Annyira – indultunk meg lefelé a lépcsősorokon. Egy jódarabig mentünk. Megálltunk a hall felett egy darabig, ami nekem tökéletes szünet volt a lábaimnak – Minden rendben? – érdeklődött és kedvesen rámosolyogtam.

- A jövendőbelid nem mindig tud menni ilyen cipőkben – fordulta meg és a párkány ültem, hogy lóbáljam egy kicsit. Kezét a hátamra tette, hogy essek hátra. Kuncogva fordultam felé. Egészen másképp nézett ki, mint korábban.

- Ha bármi van, szólj. Végig mellettem maradtsz – dőlt közelebb hozzám, hogy a fülembe súgja a szavait – Ha bármi kérdezi honnan jöttél csak annyit felelj, hogy nyugatról. Donovan intézi Beatrixt. Leszálltam a párkányról és elindultunk a lépcső felé. Vörös szőnyegen sétáltunk le, mint a mi valóságunkban a hírességek. Egy emberként fordultak felénk az előkelő nép és nem viccelt Fritzgerald, amikor azt mondta, hogy mások, mint mi vagyunk.

Csendben álltam mellette, amíg üdvözölte a többieket és megköszönte, hogy ennyien eljöttek, majd megfogta a kezemet, amin a gyűrű volt és rámmosolygott.

- Jó mulatást! – A mikrófont visszaadta az egyik szolgálónak, majd nagy tapsviharban vitt le a tánctérre és úgy tűnt mi kezdjük az estét, vagyis ő. Maga elé fordított és nyugtatóan nézett a szemeimbe. Reméltem, hogy azt üzeni, majd vezet, mert nem sok társostáncot ismertem.

A zene elindult és körbe-körbe forogtunk. Hálás voltam a keringőnek. Egyik pillanatban Donovant is kiszúrtam Beatrix mellett, ahogy próbálja neki elmondani a helyzetet.

Donovan és Beatrix tánca

A fiatal hercegnek nem tartott sokáig megtalálnia a szépséges hölgyet a tömegben, mint egyetlen embert. A testvére a partnerével éppen megérkezett, amikor a lány mögé sétált és óvatosan kezét a vállára helyezte, majd közelebb lépett, hogy a fülébe tudjon suttogni.

- Ne lepődj meg, ha egy kicsit úgy tűnik a barátnőd a király jelöltje maga mellé, így tudunk teljes védelmet biztosítani, mert az őrök számára is fontosabb lesz a védelmezése – kezdte – Nyugi, amíg te mellettem vagy, mint az én vendégem téged se bánthat senki – lépett mellé kihúzott háttal. Kezeit a háta mögé tette – És muszáj megjegyeznem, hogy gyönyörű vagy – küldött feléje egy mosolyt.

Már táncolni kezdett és kinyújtotta a kezét Beatrix felé. Hiszen a testvér volt a második, aki folytatta az esti keringőt. Szokás volt.

- Felkérhetem egy táncra hölgyem? – kérdezte illedelmesen, s megvárta, amíg kezét az övébe helyezi. A táncparkettre vitte és beforgatta maga elé finoman. Kezét a karja alatt a háta közepére tette. Se nem lejjebb, se nem feljebb. Megvárta amíg a lány a vállára helyezi a kezét, s elkezdte vezetni – Ha ma este bárki kérdezné nyugatról jötettek. Ott több az emberi lény, mint amilyen ti vagytok – hajolt le le hozzá.

 

Beatrix Moon

A beszéd, amit Fitzgerald előadott, igazi jövendőbeli királyhoz meltó volt. Tele ígéretekkel, kedvességgel. Vajon valóban komolyan gondol minden szót, minden mosolyt, vagy ez csak a felszín. Most, hogy a tömeg mozdulatlanul figyelt az uralkodó jelöltre, lehetőségem nyílt jobban megnézni őket. Tündérek, többségében s annak különböző fajait véltem felfedezni. A legtöbbjüknek hegyes végü füle volt és az különös ragyogás a szemükben, amelyet az uralkodó család tekintetében is láttam. Voltak apróbb tündérek, akik a levegőben lebegve táncoltak. Nyílván, számukra ott volt a parkett, idelent valószínüleg összetaposták volna őket. Voltak nangyobb szárnyakkal rendelkezők is, ha emberi hittel néznénk őket, akár angyalok is lehettek volna. Láttam tej fehér bőrű egyedeket, de sötétebb tónusuakat is, volt, akinek pikkelyek fedték a karját vagy épp ragyogott, akár a csillagpor. Pár lépésre tőlem egy rubin vörös tekintettel találkoztam. Bíbor tincseit hasonló formában rögzítette, mint én, csupán a szalag színe és a csengettyűk különböztek. Tekintete nem eresztett, arcán pajkos mosoly. Mintha ő is ugyanarra gondolt volna, mint én. Igazat szól az uralkodó? Egy kéz simult vállamra. Annyira elbambultam, hogy megilyedtem, azonnal az ujjam alá rögzített hajtűért nyúltam, de aztán rájöttem ki áll velem szemben. Donovan herceg. Vissza rendeztem a ruha újját.

- Nem azt akarják, hogy ne keltsünk figyelmet? Ezzel nem az ellenkezőjét érjük el?- néztem a férfira. Azt mondták veszélyben lesz Gen, de akkor miért mutogatja itt mindenkinek, ráadásul jegyesként? Bár eddig nem tettek semmit, még se tudtam bízni bennük. Mi van, ha pont ők veszélyesek a barátnőmre?

Donovan halk elsuttogot szavai nyomán, halovány pír öntötte el arcomat. Sokszor hallottam már ezeket a szavakat, de nem így. A bálterem közepén a leendő királyfi táncolt Gen-el a karjaiban, mindenki őket figyelte. Határozottan figyelmet szenteltek nekik. A felém nyújtott kézre pillantottam. Nem tartottam megfelelőlen öltözékem egy ilyen eseményre, de szerettem táncolni, sőt imádtam. Talán egy tánc nem árthat meg. Donovan szemébe nézve ujjaim tenyerébe simítottam, s ahogy a parketre vezetett s, ahogy keze hátamhoz ért, bizseregni kezdett a bőröm.

- Miért érzem azt, hogy itt az emberek nem a legkedveltebbek? - kérdeztem követve a dallamot, majd teljesen elveszve benne. Csak a zene létezett, én és a partnerem. Valahogy más érzés volt, mint eddig bármikor. Felszabadító. Nem csak az első, de még a 3-dik táncot is a hercegnek adtam, de még csak megsem álltunk, mintha örökké táncolhatnánk s nem létezne semmi más. Azonban a harmadik tánc után már éreztem, hogy pótolnom kell a folyadékot és ennem is kellene, és ezt szégyenemre a gyomrom is jelezte, amit mindenbizonnyal a herceg is halott. Láttam a mosolyt arcán, bármennyire is próbálta elrelyteni.

- Gen itt különleges nem? - kérdeztem egy sütiért nyúlva, amit hozott nekem. Egy ideje kitelepedtünk a teraszra, hogy komfortosabb legyen és könnyebben tudjak enni.

- Mármint, ha a vérvonala innen származik, akkor részben tündér vagy, olyasmi nem? - haraptam bele a csokis kekszbe. Az ízlelőbimbóim felrobbantak, halk elégedett nyögés hagyta el torkomat. Ez isteni finom...ragyogó szemekkel kaptam be mégyegyet és mégegyet.

 - Azért kicsit nehéz elhinni, hogy mind ez igaz, hogy ez a valóság és nem csak egy könyv, amit olvastam. - jegyeztem meg egy újabb adagért nyúlva.