Sorsfordulat: III. rész

Donovan H. Azor

Meglepetten érzékelte a lány gesztusát az asztal alatt, de valahogy élvezte a kapott figyelmet, mégha nem egy túlszépen megfogalmazott mondat volt. A bátyja se osztozott pozitívan az elméletéről, de Geneviève nem reagált semmit, mintha figyelmetlenül hagyta volna a megjegyzését. Megesküdtem volna, hogy megrándult – sóhajtotta. A beszélgetés gördülékenyen ment végbe, mindenki egyet tudott érteni a következő lépésekről. Nem tudta megfogalmazni, de valami kellemes érzés fogta el, amikor Beatrix szájából elhangoztak az „Egyetértek Donovannal” szavak. Reggeli után felállva Fritz azonnal Gen után sietett, aki még mindig kicsit sokkos állapotban volt. Bármi is alakult köztük észrevehető volt a herceg számára is, mégha már az elején tudasította volna a beau-ember, hogy várják otthon. Don az ember mellé lépett, s ahogy kiléptek az ebédlőből oldalba lökte a könyökével.

- Ó, tartozom? – kérdezett vissza a srác szórakozottan és ő is a testvére felé nézett, s ahogy közelebb hajolt hozzá kellemes borzongás futott végig rajta. Feléfordult, majd megálltak egy pillanatra a kertudvar bejáratában – Pontosan. „Csak” egy barát – jelezte a kezeivel az idéző jeleket a bizonyos szó körül – Attól függetlenül vagy itt valaki, ahogy Nárcisz mondaná, hölgy vagy – húzta ki magát és kicsit túljátszva meghajolt előtte. Nevetve emelkedett vissza – Ma este beszélhetünk. Van pár dolgom, amit el kell intéznem – simogatta meg a hátát biztatóan és barátilag – Sok sikert.

Geneviève Fletcher

Viszonlag nehezen ment a könyvekkel a fejemet, pedig szoktam figyelni a testtartásomra, hiszen elég sokat ülök a gépem előtt. A tündér nem nagyon hagyott nekünk szünetet, s hirtelen fel se tűnt, hogy Beatrix eltűnt mellőlem és a rózsákat figyeli.

- Húzza be a fenekét! – sipákolt a tündér és rácsapott az említett testrészre, amire összerezzentem. A két könyv a kezembe hullottak. Újra kezdtem – Jól van, szépen, lassan.

És, ahogy megtettem hibanélkül kétszer oda-vissza a távot lelkesen tapsolt, majd megfordult és ekkor tűnt fel a tündérnek a félrevonult barátnőm. Megpihenve néztem a borítókra a kezembe. Érdekesnek tűntek. Izomlázam lesz holnap – gondoltam, s fellélegeztem, amikor végeztünk. Megkönnyebbülten remegő lábakkal siettünk be a kastélyba az udvarból. Bele kellett kapasznodnom a barátnőmbe, pedig szandálban voltam.

- Minden rendben van? – kérdezte, ahogy végigmért minket és biccentettem.

- Kék és zöld foltos leszek izomlázzal, de amúgy minden a legnagyobb rendben – szisszegtem, mert nem szoktam meg szoftver fejlesztőként az ilyen bánásmódot.

- Készen álltok? – emelte fel a szobakulcsot, s már lelkesebben folytattuk az utat.

Egy eldugott emeleti kisméretű szobába találtunk magunkat. Nagy szemekkel meredtem körbe. Fritz leemelte a bútorokat fedett fóliákat, hogy ne zavarjanak minket a kutatásban. Ő a könyvespolc körül nézegetett érdekességek után. Én az íróasztalhoz léptem. Régi faburkolat volt. A fény kis koszos ablakon keresztül jött be halványan. Az ágya szépen be volt vetve, a ruhásszekrénye is rendben volt, bár már megállt benne is a por. Az egyik fiókban találtam négy naplószerű füzetett fekete borítóval. Azonnal a kezembe vettem őket és megsimogattam mindegyiknek az élét, amire a következő szavak voltak feljegyezve; (1) Hall (2) Eastwood (3) Windward (4) Fletcher. A mellkasomhoz szorítottam mindegyiket és nem eresztettem. Rájuk néztem, ahogy elhagytuk a szobát, s Fritzgerald bezárta magunk után az ajtót. Visszasétáltunk a hálószobákhoz és megindultam a szobám felé.

- Elolvasom a könyveket – mutattam fel mosolyogva – Van kedvetek csatlakozni? De nem muszáj – ráztam meg a fejem és becsuktam magam után az ajtót.

Levettem a szandálom és az ágyamra másztam. A négy füzetet kiterítettem és azt se tudtam hol kezdjem melyik családunknál. Anyukám apukája családját fedezzem fel vagy anyukáját, esetleg apukám oldalával kezdjem? Egy pillanatra csak bámultam őket, amíg az ajtó ki nem nyílt. Felpattant a fejem és Fritz jelent meg előttem.

- Beatrix? – kérdeztem, de nem láttam bejönni utána mást.

- Körülnéz a környéken Donovannal – felelte és kissé feszengve lépett közelebb – Már belenéztél valamelyikbe? – érdeklődött.

- Nem – jelentettem ki – Azt se tudom hol kezdjem – vallottam be.

- Ha gondolod kettőt elfogadok – ült fel ő is az ágyamra, miután levette a cipőjét. Lehunytam a szemeimet.

- Vegyél el kettőt – mondta – Ne mondd el melyikeket – tettem hozzá, s így is tett. Mire kinyitottam márcsak Hall és Fletcher könyvek maradtak előttem – Akkor... jó olvasást – dőltem hátra a falnak felrakva mögém egy párnát, s az ölembe vettem a naplókat. Fritz ugyanígy tett kicsivel odébb és kinyitotta az egyiket.

- Szólj, ha sok lenne – szólalt meg és biccentettem, de nem tudtam már a sorokról levenni a szemeimet.

Fritzgerald C. Azor

Meglepődve meredt Beatrixre, ahogy engedélyt kért arra, hogy körbenézzen. Ötlete sem volt mit feleljen, de nem akart nemet mondani. Megérdemelte, hogy körbenézzen. Felsóhajtott és a hajába túrt.

- Donovan kimegy ebéd előtt körbenézni a városban. Kint van valószínűleg az istállóknál már a rózsakerten keresztül hamarabb el tudsz jutni – igazította útba – Vele tarthatsz – mosolygott rá, s előhúzott a zsebéből valamit. Egy boríték volt – Ezt oda tudnád neki adni? Neki is tudnia kell róla, csak egy távirat a keleti oldalról – harapott az ajkába.

Figyelte, ahogy Beatrix elsiet olyan izgatottan, amit még nem látott eddig rajta. Még a bálon sem.

Beatrix Moon

A királyfi válaszán megkönnyebbültem, ezek szerint nincs veszély, hiszen akkor csak nem enged ki, hogy kedvemre mászkáljak. Igaz, felügyelet alatt leszek, méghozzá a herceg ellenőrzése alatt. Úgy tűnik, amíg itt vagyunk ő tart szemmel, míg Geneviét az előttem álló fenséges férfi. Ami azonban meglepett, hogy rám bízott egy feladatot. Ennyire bízna bennem, hogy ilyesmit rám bíz? Kimutatva tiszteletem és, ahogy az órán érintettük a témát pár percben, meghajoltam Fritzerald előtt és köszönetet mondtam, majd biztosítottam afelől, hogy a levél eljut a fivéréhez. Vigyorogva indultam el a folyosón, követve az iránymutatást. Ezúttal nem álltam meg ézelődni, hiszen kiteszem a lábam a palotából és láthatom eme világ egy másik részét, igaz a palota is felfedezésre vár, de azt majd később. Lassítva lépteimen, léptem be az istálló nyitott ajtaján. Nem is tudom, mire számítottam. Nayg, termetes sárkányokra, unikornisra? Esetleg nagyobb állatokra, melyeket meglehet ülni..de ahogy haladtam a boxok előtt csupán lovakat láttam.

- Csak lovak?- prüszkölt egy ezüstös szörzetű paripa, frusztráltan dobbantva patájával.Felsikkantottam. Biztos vagyok benne, hogy nem hangosan beszéltem.

- Kérem szépen, ne hasonlítgasson engem holmi "lovakhoz". - prüszkölt az. - Én a leggyorsabb, legpompássabb Aszter paripák egyike vagyok, gyorsabb vagyok, mint szél, képes vagyok akár hegyeket egy lendülettel átugrani és maga képes ily borzalmas módon lónak nevezni? - teljesen lefagytam. Aszter paripa. Olvastam már róluk, de ebben nem is hittem. Nem létezhet egy ilyen teremtmény. Ezek a nemes lények a régi királyokat, nemeseket, nagy erejű tündéreket szolgálták, oldlukon harcoltak, világokat hódítottak. Úgy tartják, náluk nincs gyorsabb, bátrabb lény a világon. Szörzetük különböző, de ragyognak, akár a csillagok az égen. Kecsesek, még a leprofibb balerinánál is. Ám makacsak és kényesek. Nem engednek akrákit a közelükbe, a hátukra pedig végképp, azt ki kell érdemelni, amit azt hiszem én el is szúrtam, de arról sose olvastam, hogy gondolatolvasók.

- Úgy van kicsikém, jól gondolod.- jegyezte meg immáron nyugodtabban gondolataimban.

- Hogy hívak ember?- kérdezte közelebb lépve és most vettem csak észre, hogy nincs ajata a boxoknak. Ezek a lényeg önzsántukból vannak itt, amikro csak akarnak, akkor hagyják el a boxot és indulnak útra, majd térnek vissza. Kiegyenesedtem.

- Beatrix Moon vagyok.- feleltem kissé meghajolva. A lény végig nézett rajtam.

- Nem ide tartozol, jól gondolom? Hogy tévedtél hát ide? - nem tudtam válaszolni.

- Fogalmam sincs. - leheltem halkan. A csednet léptek hangja törte meg és nemsokára Donovan herceg jelent meg mellettem, kezét az állat nyakára téve.

- Érezd magad megtisztelve ember, hogy hátamra engedlek.- hallottam a szavakat, miközben a hercg segítségével felültem Azara hátára. Mint kiderült ő Donovan hű társa, és tudtván, hogy ezek az állatok nem engednek akárkit a hátukra és abba a tudatban, hogy nem tudok lovagolni, sikerült meggyőzni Azara-t, hogy engedjen fel a hátára, Donovan elé. Így indultunk útnak a kis városka felé. A levelet már átadtam, jelezvén, hogy ki küldette. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a herceg ül mellettem, hogy mellkasa a hátamhoz ér. Hihetetlen, hogy egy Aszter papripán ülök..újra felülkerekedett rajtam a kíváncsiság és az izgalom és most már nem várhattam.

- Szóval Donovan herceg – igen a megszólításokat is átvettük, ráaádsul magáznunk kell, hiszen ezzen fejezzük kia tiszteletünket vagy mi – Remélem nem bánja, de behajtanám a nekem járó tartózását – mosolyodtam el a reggeli pár perces beszélgetésünkre. Miután meggyőződtem arról, hogy várja a kérdéseim és én is sorrendbe tettem azokat, neki fogtam. Először a királyságról kérdeztem a világról, amelyben élnek. Milyen hely ez pontosan a különböző fajok együtt élnek-e békében? Ez az egy királyság létezik vagy van több is? Halhatatlanok vagy csak hosszú életűek? Mennyire fejlett itt minden? Bár igaz, telefont vagy számítógépet nem véltem felfedezni snekinél sem, ha az én történelmemet nézzük ez körülbelül a viktóriánus korszakra tehető az ő feljetségük. Összesen hány faj van és milyen erővel rendelkeznek? Innen pedig rá a tértem az ő rájuk vonatkozó kérdésekre, hogy mikor alakultak át először, milyen alakban születtek? Fájdalmas, ha átváltoztak a maguk urai, öntudatuknál vannak vagy teljes egészében vadállatok? Milyen formában érzi jobban magát?

Azt a megjegyzést sem felejtettem, ki, hogy az egyikük kutya a másik macska. Amire Azara megrázta a fejét, jelezve, hogy nem illik így fogalmaznom, így hát bocsánatát kértem.

Ahogy haladtunk a városka felé, hallgattam mélyen zengő kellemes hnagját és figyeltem minden szavára, ha már itt vagyok élvezzük ki kicsit és ha el is felejtem, ha visszatérek, legalább most legyek itt, a jelenben. Egy erdőn át vezetett az út a nép lakta terület felé, bár nem láttam különös lényeket vagy növényeket, ezen részt nem tűnt sokkal másabbnak az álltalam ismertektől, de itt-ott felfedeztem a szokotnál ragyogyóbb gombákat, virágokat vagy éppen apróbb erdei tündéreket.

- Szeret itt lenni?- kérdeztem végül.

Donovan H. Azor

Éppen kisiettem az istállóból, mert valami gond akadt a katonaságunkban, de csak apró nézetteltérést kellett leállítanom. Izgatottan mentem vissza a lovamhoz, Azarához, aki mellett együtt nőttünk fel. Sosem volt más lovam és nem is szerettem volna. Már kiskoromban is megértettük egymást, ha éppen rossz napunk volt. Az első legjobb barátom volt. Így, amikor megláttam, ahogy Beatrix-szel ismerkedik elmosolyodtam halványan. Csodás látvány volt. Odasétáltam hozzájuk és megsimogattam a paripám nyakát finoman, mint mindig most is hasonlóan üdvözöltem.

- Üdv Azara. Látom találkoztál az egyik új vendégünkkel – szólaltam meg és a lányra mosolyodtam – Szerencsés vagy. Általában ilyen baráti idegenekkel – visszanéztem a lovamra és finoman megpaskoltam – Készen állsz egy városnéző programra? – kérdeztem és feltettem a hátára a nyerget, amiben kényelmesen két ember is elfért. Megigazítottam, hogy ne forduljunk le róla, miközben lovagunk. Majd felsegítettem a ritka fajta társamra, majd én is felültem rá Beatrix mögé. Megfogtam a gyeplőt, s játékosan megszólítottam, mintha csak egy játékra invitálnám.

- A megszokott úton. A várost fogjuk átnézni – szólaltam meg, s nem kellett a drágámra olyan sokat várnom máris szaporán megindult előre.

Kifele menet a kastélyból egy borítékot adott át nekem, s a hídtól lassabban haladva kibontottam azt. A bátyámtól érkezett, amiben röviden összefoglalta a helyzetet a különböző királyságokkal való gyűlésről. Nagyot nyeltem, mert semmi jót nem ígért. A keleti birodalom lecsap ránk, bármi is történik. Türelmetlenek. Egyáltalán nem akarják, hogy én kerüljek a trónra. Az északi és nyugati nép türelmesebbek, de figyelmeztettek, hogy az első baklövésem után pénz büntetést fognak kiszabni. Délt nem tudtuk elérni. Talán el kéne mondani nekik, hogy mi a helyzet kelettel? Szerintem Gennek van köze hozzájuk. Fritz. Felsóhajtottam és a kabátom belső zsebébe tettem. Az útunk Beatrix-szel nem volt sokáig csendes és felkuncogtam, amikor meghallottam, hogy szeretne kérdezni.

- Ki vele – feleltem, s élveztem, hogy a hátával nekem dől, a két karommal, pedig átfogom, mert a gyeplőt előtte tartom a kezemben – Kíváncsian várom.

Figyelmesen hallgattam és nem lepődtem meg a rengeteg kérdésén, sőt azon gondolkodtam vajon, hogy bírta eddig ezeket benttartani. A hajamba túrtam és végül felnevettem zavartan, mert nem számítottam ekkora érdeklődésre.

- Szóval... nem, nem csak ez a királyság van. Körbe vagyunk véve a keletikkel, az északaiakkal, a nyugatiakkal és a déliekkel. Minden erőforrás hozzánk jutt be és mi foglalkozunk a forrásokkal. Pontosabban, mi készítjük elő a különböző termékeket, amiket kiexportálhatunk, illetve magunknak is eltehetünk belőle későbbiekben – vettem egy mély levegőt, mielőtt folytattam – Többféle létező személy van a különböző birodalmakban. Ez itt a közepe mindennek. Körülöttünk vannak az északaiak, déliek, keletiek és nyugatiak. Békességben élünk, de nem mondanám, hogy kölcsönös barátságban. Ott van a veszélye annak, hogy valaki előbb-utóbb meghúzza a ravaszt – tartott egy röpke szünetet.

Azarát meglehetősen nyugodtabbnak éreztem, mint bármikor máskor, amikor más hölgyeket tettem a hátára plusz utasnak. Ez ritkábban fordult elő, de egyszer-kétszer tapasztaltam, hogy nem igazán akarodzott elindulnia. Most minden simán ment. Elmentünk néhány legelő mellett, ahol állatok ettek vagy éppen gazdák a földjeiken gazdálkodtak. Nem mindenki úgy nézett ki, mint a megszokott ember. Voltak kék-zöld vagy éppen piros színűek, de egyéb békés fantázialények is.

- A tegnap este. Minden teliholdra kicsit érzékenyebbek vagyunk. Nem mindenki ugyanúgy. Valakik tudják irányítani, vannak, akikre figyelni kell, mert elszökhetnek vagy rosszabb. Meg is ölhetnek. Alapvetően az átváltozás az elején fáj, s utána már megszokod, mintha csak átöltöznél – vontam vállat.

A következő megjegyzésére felkuncogtam és rosszallóan megráztam a fejem, hogy ilyet nem igazán illik mondani. A lények megszabása nem származástól függ, hanem az adott illető karakteréről.

- Az, hogy ki milyen formát ölt többet mondd magáról a személyről, mint éppen a testvérek, családok kapcsolatáról – néztem magam elé, ahogy befordítottam a lovamat a rövidebb útra a városba.

Saját magamat is sokkal természetesebben éreztem magam mellette, mintha ez lenne a legmegszokottabb dolog, amit valaha csináltunk. A kérdései se bosszantottak, sőt szívesen válaszoltam mindegyikre. A város közepére érve az emberek egy-egy fejbólintással üdvözöltek minket. Még az állatok is. A szokásos köszöntés.

- El kell jutnanom egy papírt a Tanácsnak – szólaltam meg, miközben még mindig nem álltunk a városházáig. Leszálltam és lesegítettem Beatrixot is – Mindjárt jövünk – kötöttem Azarara, hogy ha elkószálna pár perc múlva itt legyen, amikor kijövünk.

Kinyitottam a hatalmas ajtót, majd beengedtem rajta a lányt, s utána léptem be én is. A gyönyörűan faragott épület szépsége már kívülről is látszott, de belül még vonzóbb és fenségesebb volt. Felsiettem a társammal együtt a lépcsőkön, majd a nagyterem előtt megálltam.

- Nem kell megijedni – fordultam felé – A valódi alakjukban szoktak tárgyalni. Maradj mellettem – tanácsoltam a végén és benyitottam. Mindenki egy emberként fordult felénk. Azonnal kiszúrták Beatrixot, de mielőtt bármit szólhattak volna közbevágtam – A keletiek dühösek és félő, hogy ránk támadnak napokon belül – kiáltottam el magam és lecsaptam a király levelét középre, ahogy besétáltam. Olyan magabiztosan mozogtam az óriások, törpök, mindenféle vízi és földi lény között, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna – Tennünk kell valamit, hogy megvédjük magunkat. Most! Vagy egy megegyezést létrehozni – néztem rájuk. A békaember felegyenesedett és kinyújtotta a nyelvét egy pillanatra, hogy elkapja a papírt.

- Azt akarod mondani, hogy fenyegetnek minket? – olvasni kezdte a lapot és megakadt a szeme a szövegen – Ha Őt akarnák akkor egy követet küldenének ide, hogy hazavigyék.

- Meg lehet, de az új uralkodó óta szeszélyesebbek. Ezt mindannyian tudjuk. Sokkal több harc volt a keleti fronton, mint bárhol máshol.

- Köszönjük – állt fel egy borzos lény – Egy-két óra múlva küldjük a választ a kastélyba – bólintottunk mindannyian, de nem mozdultam.

- Mind a király helyét szeretnék. Ha az északiak, déliek és a nyugatiak fülébe jutt a keletiek türelmetlensége...

- Akkor háború lesz. A koronáztatásnak most kell megtörténie, így a házasságnak is – felelte egy óriás, aki Beatrixre nézett – Talán maga is azt tervezi Donovan uram?

- Mi? – fordultam meg és a hajamba túrtam. Ő volt az egyetlen, akit behoztam ide nézőnek eddig valaha – Nem, még nem – váltam paprikapirossá, amire a nagy lény csak röhögött.

- Tudjuk a veszélyeket. Menjenek – kacsintott a törp, s kivezettem Beatrixot onnan. Kuncogva hagytam el a termet.

- Elnézést – szólaltam meg, ahogy a lépcsőkön mentünk lefelé – Soha nem vittem még be oda mást magamon kívül. Kicsit el voltak ragadtatva – masszíroztam meg az arcomat. Csak most éreztem meg mennyire gondterhelt vagyok.

Geneviève Fletcher

A nagypapám családjának könyvében főleg róla tudtam meg a legtöbbet, de Isolde mindennek is utána nézett, aminek csak lehetett. Leírta hogyan találkozott a nagymamámmal, miképp kérte meg a kezét és költöztek össze, majd született meg édesanyám. Mosolyogva lapozgattam egyik oldalról a másikra. Nem hagyott ki semmit. A nagymamám egy lánc segítségével jutott át, amit még a nagymamájuktól kaptak mikor kislányok voltak. Ő figyelmeztette őket, hogy ha összeérintik őket akkor nagy veszélybe kerülhetnek, szóval igyekeztek nem összeérni velük. Leida nagyitól néhány idézett szó is volt benne, ahogy elmondta hogyan talált módot arra, hogy egyedül utazzon át a másik világba. A testvére nem akarta elhinni, de aztán megmutatta neki miképp lehetséges. Próbálkozott jól szórakozni a másik világban, de sehogy se sikerült. Az embrekkel nem igazán jött ki jól. Aztán mikor újra visszatért a királyságba akkor kapták el és vette a királyné védelmébe. Meg kellett találnia a módszert, hogy ott legyen a testvére mellett. Tudta, hogy a láncok nélkül is át lehetne menni, s érezte, hogy a kapu a két világ között halványan gyengült.

Összecsuktam a könyvet és nagy levegőt vettem. Fritzgerald rám nézett, de ahogy a két világra gondoltam Alessandre jutott eszembe, akinek fogalma sincs hol vagyok és élek vagy halok-e, s értelmét se találja a néma, gyors eltűnésemnek. Egy kezet éreztem meg a kézfejemen, amivel úgy éreztem újra otthon vagyok a kanapén és Laci éppen megfogta a kezemet, hogy cirógassa és lenyugtasson, de aztán kinyitottam a szemeimet és rájöttem, hogy most ez a valóságom. Nem a kényelmes, kicsi lakásomban ülök a már leendő barátommal összeköltözve, hanem a birodalom uralkodója mellett. Fritzgerald nem húzódott el, de én megrándultam és iijedten húztam ki a kezemet, majd felpattantam az ágyról. Megdöbbenve nézett rám, mert nem nagyon számított ilyen hirtelen mozdulatra tőlem. Félelmetes, hogy alig ismerjük egymást, de úgy vonz, mint valami tiltott gyümölcs. Sokkal erősebb vonzást érzek hozzá, mint... Nem az nem lehet. Nem csalnám Alessandret. Kizárt. Megráztam a fejem, majd elkezdtem összeszedni a naplókat. Már azokért nyúltam, amiket Fritz olvasott, de a tenyerével megállított.

- Minden rendben? Találtál valamit? – érdeklődött és nyeltem egy nagyot. Igen, érzéseket, amiknek nem kéne ott lennük. És te hogy vagy? Az ajkamba haraptam, majd sóhajtottam.

- Elvileg van két nyaklánc – jutott eszembe a nem rég olvasott sorok – Amikkel szabadon át lehet járni a két világ között.

- Nyaklánc – suttogta, s úgy meredt rám, mintha tudná a választ – Tegnap a nagymamád testvérének a szobájában, mintha láttam volna ékszereket is.

- Szólni kéne Beatrixnek is – léptem volna el, de megfogta a kezeimet és kivette a könyveket a karjaimból. Fel se tűnt, hogy szorítom őket. Letette őket az ágyra és felállt ő maga is mellém.

- Minden rendben amúgy? – nézett rám és felemelte ujjával az államat, hogy biztos a szemeibe nézzek. Tudtam, hogy minden érzelmem az arcomra van írva általában, így nincs értelme hazudni. A teljes igazságot se volt kedvem bevallani, hogy aggódom mennyi vagyok hűséges barátnő.

- Persze. Hiányzik Laszlo – suttogtam, s elléptem tőle, majd megindultam kifelé a szobámból – Akkor menjünk – néztem hátra rá, s láttam rajta a kételyt. Tudta, hogy több minden van e szavak mögött, mint kellene.

Tartotta köztem a távolságot. Nem fogta meg a kezem, nem ölelt át útközben, de ahogy leértünk az istállókig ott még nem érkeztek vissza Donovánék. Egyik lábamról a másikra ugráltam, mert kicsit hidegebbé vált a levegőt. Ezt látva lekapta magáról Fritz a királyi zakóját és rámterítette. Nem fogok hazudni, jólesett. Elmosolyodtam.

- Nem kell idekint megvárnunk őket – szólalt meg, s halványan elmosolyodott. Biccentettem, majd bementünk egy kellemes nappaliba, ahol már melegen vártak ránk a teák és a sütemények – Egy kis délutáni tea – magyarázta meg.

Leültem az egyik fotelbe, míg ő az asztal másik végében lévőbe velem szemben. A hangulat meglehetősen nem ugyanolyan volt. Egyszerre volt kényelmetlen és kényelmes. El akartam engedni magam, de nem lehetett. Féltem, hogy ha az érzéseimet elengedem iránta csaló leszek a párkapcsolatomban. A meleg teát kortyolgattam csendben.

- Szerencsés lehet a barátod, Laszlo – szólalt meg végül Fritzgerald és összerezzentem – Mármint... – pirult el kicsit, ami mosolyt csalt az arcomra – Biztos teljesen ki van akadva és hiányzol neki ebben a pillanatban is – kavargatta egy süteménnyel a forróitalt, mielőtt bekapta volna – Mióta vagytok együtt?

- Hm – gondolkodtam el – Úgy tíz éve – gondolkodtam el egy pillanatra, amire füttyentett egyet – Még kis kamaszkorunkban jöttünk össze. Évekig éltünk távkapcsolatban gimnázium után, s most jött volna a mi időnk Párizsban... – ekkor rájöttem, hogy nem biztos, hogy érti miről beszélek és ránéztem – A közös életünk előtt lejöttünk Beatrix városában egy hétre, de nem gondoltunk volna, hogy bármi ilyesmi fog történi – nyúltam a nyakamba a medállért, amit még reggel a nyakamba tettem – Várjunk! A medál, amivel átjöttünk – tettem össze a darabokat és a fejemre csaptam – Ennek kell itt lennie egy testévérének! – emeltem fel.

Fritzgeralddal egyszerre pattantunk fel, majd a teáinkat elfogyasztva kirohantunk az udvarba. Hálaistennek éppen akkor tette vissza Donovan a lovát pihenni.

- Beatrix! – kiabáltam, s ahogy odaértünk levegőért kapkodtam – A medál – mutattam a nyakamba – Van belőle itt még egy! Ha együtt használjuk a kettőt hazajuttunk!

A következő szavaimra, mintha megrándult volna, de nemcsak ő, hanem mögötte a ló és a herceg is. Felvontam a szemöldököm és Fritzre néztem, hátha ő is észrevette. Legyintve fordultam vissza a barátnőmre.

- Visszamegyünk megkeresni a láncot a nagymamám testvérének a szobájába. Jössz? – ugrabugráltam. Ekkor esett le, hogy még mindig magamon volt Fritzgerald kabátja. Megtorpantam a válaszra várva.

- Minden rendben ment? – kérdezte végül a csendben a király és kettőjükre nézett, majd a lóra, aki kerülte a tekintetét.

Beatrix Moon

Ahogy hallgattam őt, fejemben elképzeltem egy üres, gyűrött megsárgult lapot, majd közepére rajzoltam Donovan otthonát és a köré a megnevezések alapján a többi királyságot. Tehát ők vannak középen és ők felelnek úgy mond az egyensúlyért. Ez egy kicsit aggasztó, főleg, hogy az elmondása szerint nem a legjobb a viszony. Milyen béke az, ami veszéllyel fenyeget? Mi az ami kirobbanthatja a viszályt közöttük? A képzeletbeli térképet hegyek keretezték, hiszen akármerre néztem a messze távolban mindig hegyeket láttam, hacsak nem az északiak hegyeit láttam..ám ennél többet nem árult el a királyságok közötti kapcsolatokról vagy arról, hogy mi lehetne a kiváltó ok, de megértettem. Idegen vagyok és nem biztonságos elárulni mindent.

A fákat hamarosan fű, termesztett növények váltották fel. A kis apró lények helyett pedig földet művelő lények. Ezt látva, annyira még sem különböznek a világaink. Ugyan úgy földműveléssel foglalkoznak egyesek és biztos vannak más foglaltságok. Cipész, szabó, borbély stb. A következő téma az átváltozás volt. Egy kicsit el tanakodtam azon, hogy a farkas alakja vajon mit árulhat el róla és a testvéréről is az oroszlán. Nyilván az oroszlán nálunk az állatok királya az egyik legnagyobb ragadozó, fenséges, gyönyörű. Az oroszlán bár a vadonban koronát visel, igazából csak egy hatalmas macska..aki helyett a nőstények vadásznak ő csak tartja őket, ha egyszerűen akarok fogalmazni. Nem uralkodik ténylegesen...a farkasok falkában élnek és az alfa vigyáz mindenkire, sőt ha útra kelnek az alfa van a sor legvégén, hogy ügyeljen mindenkire, főleg az öregekre. Ha a természetet veszem alapul akkor a farkas lenne a legmegfelelőbb a posztra, de persze a többi már személyiség függő. Ki milyen harcias vagy gyengéd. Mennyire bátor vagy vakmerő. Annyira nem ismerem őket, hogy meghatározzam.

Fritzgerald vajon azért oroszlán, mert ő a király vagy mert nem is tudom...huh..ez kicsit bonyolult, de aztán lehet csak túlgondolom. Tovább szerettem volna kérdezni, mindezt elmesélni neki, mire jutottam fejben a válaszai alapján, de aztán megláttam a város falait, aztán a macskaköves utat és minden kiszállt a fejemből. Őrt álló katonák tisztelegtek a kapuban, aztán ahogy belovagoltunk, ezer illat, ezerféle szín fogadott. Apró kis gyermek tündérek futkároztak a felnőttek között, játékkal vagy étellel a kezükben. Tündérek beszélgettek, nevettek, iszogattak, vásárolgattak. Hiszen piac is volt vagy lehet ez minden nap van? Látni akarok mindent, meg akarom nézni mit árulnak a kis standokál. Még fegyverrel kereskedő kigyúrt kőbőrű egyedet is észrevettem..

- hűűű..- csillogó szemmel figyeltem a sürgés forgást. Majd megálltunk egy nagy épület előtt, ami Donovan szavai alapján az a hely, ahol a tanács vagy..vagy a Tanács ház. Leszállni kicsit nehézkesebb volt, mint fel, de a herceg könnyedén lesegített. Csak fél füllel hallottam a férfi lovához intézett szavait, engem lefoglalt a hatalmas épület csodálása. A falhoz rohantam és végighúztam rajta a kezem. Valódi fehér kő és nem hagy nyomott az oszlopok, amik elől díszítették, igazi mester munka. Görög vagy nem is tudom. Gyönyörű. Szerintem nyüszítettem örömömben, nem vagyok biztos benne, de látva hogy pillantanak rám a mellettem elhaladok. Lehetséges. Mint, aki nem látott életében épületet. Haha. Izgatottan követtem a herceget a nagyterem ajtajáig, bár amikor beinvitált egy kicsit elbizonytalanodtam. Biztos jó ötlet egy vad idegent csak úgy bevinni egy tanácskozásra? Mi keresni valóm lenne ott? A rám irányuló tekintetek meg is erősítettek ebben. Bizonytalanul meghajoltam a fenséges lények előtt és igyekeztem nem orra esni. Míg Donovan a terem közepe felé haladt én inkább az ajtónál maradtam.

Óvatosan végignéztem a gyülekezeten. Varangyok, koboldok, törpök..mind mind különböző klánok..vajon ezek alapján vannak szétosztva a királyságok? Egy valamit észrevettem, ami érdekes. Egy nő sem ült az asztalnál. Hmm. Szóval itt is a nők vannak hátrányban? Nem engedik őket ilyesmibe beleszólni? Tovább nézelődtem, igyekezvén nem úgy tenni, mint aki hallgatózik, de hát ott voltam, ha akartam sem tudtam volna nem hallani.

Őt? Kit? Kit akarnának? Ki miatt? Friz miatt? Mind a király helyét akarják? Ezt nem értem. Ha Fritz a törvényes uralkodó, akkor miért tudná bárki más elvenni ezt a helyet? Még ha ő le is mondana vagy történne valami vele mielőtt utódja születne, akkor is Donovan lépne a helyére nem? Mármint...felkaptam a fejem a házasság résznél, majd az utalásra, miszerint Donovan és én..elpirultam. Nem mintha nem lenne hízelgő..csak hát nem is ismerem és nem tartozom ide, ahogy Genevié sem..vagyis azt hittem. Elhagyva a termet zavarodottan fordultam a herceg felé.

- Semmi baj, de nem értem. Hogy értette azt, hogy mindenki a király helyére pályázik? A többi földrészen nem királyok uralkodnak vagy amit most Friztgerald tölt be helyet az különleges? Nem a családodtok ül ott évezredek óta? még, ha történik is valami vele mielőtt utódja lenne, nem te öröklöd a trónt? És mi a baj a testvéred uralkodásával? Mármint..- túrtam hajamba.- nem is..- nyeltem egyet. - nem tartozik rám. Ne haragudjon. - engedtem le karom. Igen..ez nem az én világom nem az én problémám. Én csak egy átlagos ember vagyok és tudnom sem szabadna erről a világról, nem bonyolódhatunk bele a szükségesnél jobban az életükbe. Ahogy felnéztem rá, láttam a fáradtságot a tekintetében és a feszes testtartása is csak a gondokra utalt. Ismerős. Vettem egy nagy levegőt, majd elmosolyodtam.

-Mi lenne, ha körbe vezetne felség? Igazán érdekelne ez a kis város.- indultam el hátrafelé mosolyogva. - Mi lenne, ha egy kicsit csak szórakoznánk és elfelejtenénk a nehéz, rossz dolgokat? Csak egy kicsit?- mutattam a hüvelyk és a mutatóujjammal a "kicsit". Megpördülve kiléptem az ajtón.

A város gyönyörű volt. Egyszerűen késztetést éreztem rá, hogy mindent megérintsek, lefessek, lefényképezzek, de hát technológia híján, ecset és vászon híján csak az érintés és a csodálás maradt. Rengeteg olyan dolog volt, ami a mi világunkban is létezett, de volt ami nálunk csak a képzelet szüleményeként volt ismert. Természetesen a fegyvereket is megnéztük és, ha választanom kellett volna csak egy tőrt vagy egy íjat választottam volna..gyönyörűek voltak és mágikusak. Az eladó szerint sose a harcos válassza a fegyvert, hanem az őt. Hát sajnos egyiket sem hallottam kokrétan nekem dalolni így gondolom egyiküknek sem voltam szimpatikus, nem mintha tudnék vele bánni.

Donovan egy lépéssel sem maradt el tőlem, néha mesélt egy-két érdekes történetet az adott fegyverről vagy legendáról esetleg hagyomákról. Néha ő mentett meg az ütközéstől más lényekkel vagy éppen oszloppal. Végül éhségre panaszkodva vett nekem ebédet és magának is, és egy csendes kis rétre vitt, ahol nyugodtan elfogyasztottuk. A nagy nyüzsgés után a nyugalom igazán frissítő érzés volt. Akár csak a madár csicsergés és a szél fuvallat. Azara kicsit messzebb tőlünk, békésen legelészett, míg Donovan mellettem feküdt a füvön. A tájat figyelve rájöttem, hogy jól érzem magam. Hosszú idő óta most először, igazán jól érzem magam. A férfi felé fordultam. Most már nem tűnt annyira feszültnek, ami megkönnyebbüléssel töltött el, bár nem tudom miért. Az arcát tanulmányozva el kellett ismernem, hogy jól néz ki, nagyon is. Vajon hány nő szívét rabolta már el? A tanács szavai jutottak eszembe. Nincs társa vagy párja...de nem hiszem el, hogy nem is volt. Egy ilyen férfinak, akinek haja olyan puhának tűnik és a szemöldöke is, olyan tökéletesen ívelt..bele sem gondolva mit teszek elsimítottam egy tincset lehunyt szeme elől, majd az fölé emeltem tenyerem, hogy ne süsse a nap, annyira. Lassan megmozdult a szemhéja, gyorsan elvettem a kezem onnan. Megköszörülve a torkomat a kardjára pillantottam, mintha nem is arra gondoltam volna először, hogy mennyire lehetnek puhák ajkai...

- Hogy érzi magát? Jobban van?- kérdeztem a kard markolatát figyelve, majd megérintettem azt.- mennyire nehéz egy kard és annak forgatása? - kíváncsi voltam és csak terelni akartam a szót és enyhíteni a zavartságomat, de arra nem számítottam, hogy meg is mutatja és vele együtt kipróbálhatom. A kérdésemre hamar választ kaptam. A kard nehéz..megtartani is, de forgatni még nehezebb, bár alapokat mutatott így kis kiizzadtam mire sikerült a 2.dik mozdulatot elsajátítanom, de élveztem, de még mennyire, hogy élveztem.

A nap már a hegyek mögött járt, mire elindultunk vissza a palota felé. Kipirult arccal, enyhén remegő karokkal, de boldogan ültem visszafelé Azarán.

- Köszönöm...mármint a mai napot. Rég éreztem magam ilyen jól, ha szabad ilyet mondanom és ha ezzel nem vagyok tapintatlan, figyelembe véve jelenleg mi történik körülöttünk.- sóhajtottam. Az istállóhoz megérkezve szintén a herceg segítségével léptem le újra a földre. Meghajolva Azara előtt megköszöntem a mai napot.

- Igazán megtisztelő volt a számomra.- mosolyogtam rá a kancára, majd figyeltem, ahogy Donovan leszereli, kicsit letisztogatja, majd ételt ad neki. Végül én magam is adhattam neki egy kockacukrot, amit boldog hangos nyerítéssel fogadott. Mosolyogva léptem hátra, hogy Donovan is elbúcsúzhasson, amikor a nevemre felfigyelve megálltam. Gen és a királyfi sietett felénk. Tényleg a naplók...lehet maradnom kellett volna segíteni? Találtak valamit? De a szavaik egy kicsit váratlanul értek. Éreztem, hogy a mosolyom halványabb lett és megrándult az arcom. Ez jó hír nem? Igen azt..hiszem..akkor miért érzek egy apró csomót a torkomban? Először Gent körbeölelő kabátra esett a pillantásom, majd a királyra, végül újra Genre.

- Persze, de..- úgy tűnik Gen izgatott állapotban van. - menjünk.- bólintottam végül. A férfiak hátra maradtak, gondolom megbeszélni, mire jutott a tanáccsal való beszélgetés, mikor már a folyosón sétáltunk. Lassításra késztettem.

- Szóval, azt mondod ha a két nyaklánc vagy medál találkozik, akkor valószínűleg vissza juthatunk,de..biztos vagy benne, hogy egy ilyen értékes tárgyat a szobájában rejtett volna el?- nem akartam ünneprontó lenni, de itt nem csak arról volt szó, hogy túl egyszerűnek tűnik a rejtély, hanem mert ha én lettem volna a helyében, biztos nem egy ilyen helyen helyezem el a világok közötti kulcsot. Bárki megtalálhatja vagy elveszhet.

-Erről nem írt semmit, hogy hol van a párja? Vagy, hogy vannak-e bármi következményei ezeknek az utazásoknak? Hiszen...-túrtam hajamba..nem tudom miért, de érdekelt a világ sorsa..de tényleg. Mindennek ára van, ahogy annak is, ha a két világ között csak úgy ugrabugrál két ember vagyis egy és egy különleges lény.- Gen..nem kéne ezt jobban átbeszélni mielőtt csak úgy teleportálunk vagy ilyesmi?

Geneviève Fletcher

- Mit... mit kéne meg beszélni? Hiszen ez a célunk, hogy kiderítsük, hogy juthatunk vissza, nemigaz? - nézett a barátnőjére kétségbeesetten, de Beatrix arcáról nem várt érzelmeket fedezett fel, s a szemeiből több mindent kivett és megértett. Tisztában látta a dolgokat, mint eddig bármikor a helyzetükkel kapcsolatban. Az okát nem értette, hogy a barátnője miért szeretne itt maradni. Miért ezt a világot választja és nem azt, ahova beleszületett. Felsóhajtott - Te nem akarsz hazamenni - tárta ki a karjait - Te sosem akartál innen elmenni.

Összeszorította az ajkait, majd a hajába túrt, mert nem tudta elképzelni, hogy ne kerüljön újra vissza a saját életébe, amit felépített. Amiért dolgozott oly sok évet, könnyeken át és távolságokon keresztül. Fay, a kiskutyája. Alessandre, a barátja. A szülei, akikhez ünnepekkor hazalátogatott. A testvére, akivel szintén találtak hétvégéket, amikor elutaztak valahova. Hirtelen egy kezet érzet meg a bal vállán, s összerezzent. Annyira belemerült az önsajnálatba és az emlékekbe, hogy hirtelen elfelejtette, hogy nem ketten vannak, s nincs egyedül se. Felugrott, de csak Fitzgerald állt ott, s próbálta érintéssel lenyugtatni. Ez azonnal ismerős érzéseket váltott ki belőle. Azok a pillanatok jutottak eszébe, amikor Lazlo csinálta ugyanezt. Minden egyes pillanatban azonnal le tudta nyugtatni, ha ideges vagy stresszes volt. "Honnan tudja? Hogy sikerül neki?" - gondolta, miközben tekintetét visszaemelte a barátnőjére, akit azt hitt ismer. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Donovan az oldalán lévő kard tetejére helyezte a kezét, s a másikkal megigazította a haját. Cselekedni akart. Oldani a feszültséget, amihez nagyon értett, de az ilyen dolgokat megtartotta magának. A testvérével se beszélte ki az összes embert, akivel valaha kavart, bár Fitzgerald pontosan tudta mennyire kapós a hölgyek körében.

- Mi lenne, ha a többit később beszélnénk meg? Nézzünk le este a városba - ajánlotta fel - Ma van a fordulója...

- A nagyszüleink halálának - fejezte be Fritz, s most először, amióta a négy fiatal összefutott emelte rá a tekintetét Geneviève. Szomorúság suhant át rajta hirtelen, ami természetes, ha egy szereted halálára gondolsz. - Jó ötlet. Mi a helyzet...?

- Változatlan, de ma elterjedhethetett az a pletyka, hogy az "ember" - karolta át Beatrixot - A jegyesem - kuncogott jókedvűen, mintha az egész egy jó vicc lenne. Adott az arcára egy puszit, s elengedte. Tudta a határokat, de szeretett bolondozni is.

- Milyen ünnepély? - kérdezte meg végül Gen egy hatalmas sóhaj kíséretében. Vonakodott a dologtól.

- Az egész város ott lesz - tette hozzá Fitzgerald - Sőt az országos királyságokból is jönnek fel. Senki nem emel fegyvert, ami a mai időkben felettébb jó jel, hiszen... - folytatni akarta, de a friss koronára váró király inkább félbehagyta a mondandóját az északiak és a déliek konfliktusáról, vagy éppen a nyugatiak és a keletiek néhai civakodásáról. A keletiek elég gyakran kereszttűzbe álltak másokkal, mert nagyon könnyen meg tudják a tündéket sérteni, ha nem viselkednek velük szembe ugyanolyannal tisztelettel.

- Szerinted eljönnek a nagybátyáink? - érdeklődött Don.

- El kell. Nincs más választásuk - mondta Fritz, majd hirtelen felemelte a fejét, mert kirontott az egyik szobából egy szolgáló. Csapzott haja arról árulkodott, hogy már órák óta keresheti őket, illetve készülődik az esti órákra. Gen rájött, hogy egész nap alig látott nem elfoglalt kastély dolgozót, mert mindenki mindenhova sietett valamivel. A nő odasietett hozzájuk egy csinos, lovagiasan feldíszített, ünnepi zakóval és Donovan kezébe nyomta a fekete darabot.

- Mit csinálnak? Már készülődniük kellene! Hamarosan megjelenés! - utasította a fiatalokat, s mint egy sietős anya a négy kamaszt betessékelte a maga szobájába - Majd érkezem mindenkihez segíteni - nézett a hölgyekre, hiszen jelen pillanatban egyedül volt. Nem Gen hivatalos szolgálója volt, hanem aki eddig Beatrix-nál segédkezett - Uraim, kérem az ajtók előtt várjanak meg minket tíz perc múlva frissen megborotválkozva - utasłtotta a lovagot és a királyt, akik el is tűntek, hogy átvegyék a ruháikat. A "királyné"-ra tekintett az aranyos, de komoly arccal megáldott nő és megfogta a karját - Maga is kisasszony - vonszolta be Gen-t maga után a szobájába, aki nem igen volt rá készen, hogy megmozduljon. Belesegítette egy hosszabb, elegáns, fekete ruhába, ami tökéletes kontraszt volt a bőre színétől. Ezután a haját sietős mozdulatokkal kifésülte és egy játékos fonást tűzött félre a hajába két oldalt. Természetes sminket tett az arcára - Átmegyek, ránézek a barátnőjére. Vegye fel a cipőjét. Válasszon parfümöt és az ajtó előtt várjon meg minket - mosolygott rá.

- Miért? - kérdezte hirtelen hangosan, ami a szolgáló megtorpant - Miért ez a felhajtás?

- A nagyszüleik hozták létre mindazt, ami jelenleg van - felelte, s kiment. Átment a másik lányhoz, akinek szintén ki volt készítve a fekete ruha az ágyra. Míg Beatrix nem túl erős sminkjét készítette el és haját fonta be addig Gen felhúzta a cipőjét és maga elé nézett bele a tükörbe. Nem ő volt, de mégis. Egy elegáns illatot választott, majd jó kislány módjára neki támaszkodott kívülről az ajtajának. A srácok addigra már kint voltak. Pár perc múlva Beatrix oldalán lépett ki a szolgáló. Összecsapta a kezeit, s ekkor tűnt csak fel mindenkinek, hogy még ő maga is kicsinosította magát mára. Mindenki feketében volt a halált szimbolizálva - Fitzgerald - szólította meg a királyt, s nem kellett kétszer mondania odasietett a partneréhez és várta, hogy belékaroljon. Gennek támaszra volt szüksége. Nem utasította el. Elindultak kifelé a várból Donovan és Beatrix mögöttük. A kapuban beszálltak a hintóba mind a négyen és elindultak a város felé. Egy tizenöt perces útról volt szó, de Geneviève-nek az örökkévalóság volt. Mire megérkeztek már egy jó ideje tartott az ünnepély. Az emberek már túl voltak egy-két poháron már. Fritz kisegítette a hölgy partnerét, amit Don is ugyanígy tett. Ilyenkor nem tartottak beszédet, hanem elvonultak. Az egész város most feketében úszott. Fitzgerald átkarolta a nőt mellette.

- Nem kell sokáig maradni - suttogta a fülébe, s a lány bólintott, majd megrázta a fejét. A férfira mosolygott, s kicsit odébb lépve megfogta a kezét. Nem akart nagyon közel kerülni hozzá az este, de nem akart távol se maradni. Szüksége volt rá egy bizonyos távolságból. Fitzgerald nem tétovázott sokáig. Ő se akarta elveszteni ma éjszaka a lányt.

- Szóval... ez lenne itt a város, amikor halál évfordulót "ünneplünk". Pontosabban megemlékezünk azokra, akik elhunytak. Az őseinkre, akik létrehozták mindazt, ami most itt lehet - magyarázta Donovan, s már el is kapott már női tekintetet. Igazából egy ember számított neki akkor, s ő ott volt mellette.

Hirtelen megjelent egy sötétkék zakós férfi egy fehér nő mellett, akinek oldalán egy hóróka álldogált közel a lábához. Hatalmas mosollyal az arcán üdvözölte a fiatalokat a jéghercegnő. Ingálvur, a nagybátyja Fritznek és Donnak udvariasan kézen csókolta a hölgyeket mellettük.

- Örülök, hogy eljötettek - mondta Fitzgerald, amire egy "ne játszd meg magad" nézést kapott.

- Mindannyian tudjuk, hogy ezzel a konfliktusok nem enyhülnek - mondta szigorúan - De igazatok van. Lazítanunk kell - karolta át a nejét, aki egy puszit nyomott az arcára - Hiszen azért vagyunk itt, hogy az Azor családra emlékezünk. Az, ami volt és amivé lett.

- Elving és Clurichaun már itt vannak? - kérdezte Fitzgerald barátságosan, amire egy bólintást kapott. Kicsit közelebb húzta magához Gent, mintha szüksége lenne rá, hogy megmentse az estéjét.

- Igen, s azt hiszem már kirúgták a házoldalát - mutatott a két táncoló alakra a déli herceg, ahogy feleségeikkel, egy ork nővel és egy törp nővel forogtak - Tuilë férje is a pletykák szerint itt van valahol a lányával, de mindannyian tudjuk, hogy nem igazán szeretne szembenézni velünk. - A hölgyekre nézett és elmosolyodott - Fogadjunk, hogy nem meséltek semmit a családjukról, mi? - nevetett - Jó szórakozást! - mentek el.

Fritz kifújta a levegőt és a hajába túrt. Egyszerre akart elfutni és elbújni, illetve meginni egy korsóval.

- Iszunk? - kérdezte, s Donovan bólintott.

- Igyunk - felelte, mert ő is úgy érezte ezt a családi dolgokat nem fogja kibírni ép ésszel - Mellesleg Lysander lányát még soha életemben nem láttam - tette hozzá - Mindig csak "legendának" tűnt, s pletykák vannak róla - nézett Beatrix-re. Odasétáltak egy bodéhoz és a srácok rendeltek egy-egy sört, majd a partnereikre néztek.

- Egy erőset - jelentette ki Gen, s a csapos rámeredt - Vannak koktélok?

- Persze - mutatott a táblára maga mögött és félreállt.

- Bronx - vágta rá, amire a férfi csak bólintani tudott, s már nyúlt is az édes és száraz vermutért, ami narancslikőrrel kevert össze narancs darabbal a pohárszélén nyújtotta át - Köszönöm - állt félre, hogy a barátnője is tudjon rendelni.

- Kérem lassan igya meg - szólt aggódva a férfi, ahogy látta, hogy nagyot kortyol Gen az italába.

- Lassan ütbe - suttogta Fritz, de a nő lelegyintette mondván nem kell félteni, tudja mit csinál.

- Én meg bírom az alkoholt - mosolygott rá az italával a kezében. Fitzgerald ebben biztos volt, de tudta, hogy náluk erősebbek lehetnek a koktélok, mint a Földi világban.

Miközben Beatrix rendelt Donovan előtt újra lepergett a délután percei előtte, ahogy szabadon mesélhetett a világukról, a legendákról, a mesékről. Biztos volt benne, hogy említette az 1050es harcot, amit nagynénje állított meg. A róla született sok-sok mesét, amit terjesztenek róla. Emlékezett a nő érintésére, ahogy a kezét az arca elé emelte, majd gyorsan elkapta. Érezte belülről. Tudta, hogy milyen intim dolgokra gondolt végig, miközben a lehető legtermészetesebb dolga volt az, hogy ott legyenek és beszélgessenek. Látta a szemében a csillogást, amikor a kardját megfoghatta. Érezte a lány testének melegét, amikor hátulról átölelte, s megfogta vele együtt a fegyverét úgy bemutatva a mozdulatokat. "Rég éreztem magam ilyen jól" - emlékezett vissza a beszélgetésre, amire azt felelte, hogy "Én is. Ez most igazán jólesett. Jó társaság Beatrix". Egy széles mosoly terült el az arcán és gyorsan ivott a söréből zavarában, ahogy elkapta bátyja pillantását. Odaálltam a lány mellé, amikor megkapta az italát, majd a négyessel egy álló asztalhoz mentünk.

- Amúgy lehet megtanítom egy-két harci mozdulatra Beatrixot - jelentette ki Donovan - Eléggé jól ment ma neki első próbálkozásra - kacsintott rá. Fritz felhúzta a szemöldökét, Gen pedig pontosan tudta, hogy mi történik, de csak tovább kortyolta a koktélt csendben.

- Értem - mondta a király - Csak óvatosan. Talán lovat is kaphatna - állapította meg, majd rásandított Geneviére, aki túl jól festett. A lassú ivászat hatása meglátszott rajta. A kedve kivirult, de az ivászatot nem hagyta abba - Van kedved táncolni? - érdeklődött - Táncolunk? - nézett körbe és a poharainkra nézett. Túl sok volt, főleg Gen részéről, aki az ötödiket csapta le az asztalra. Egy pohár víz volt köztük, amit nagyon gyorsan lehúzott.

- IGEN - kiáltotta és kitárta a karjait - Táncoljunk! - csimpaszkodott rá a királyra, mint aki nem tud járni. Valószínűleg nem is tudott volna egyenesen menni. Ellökte magát és megfordult, hogy a táncparkettre menjen, de elbotlott a magassarkújában. Fritz utána kapott volna, ha nem három férfi nyúlt volna érte - Jól vagyok. Jól vagyok - mondta Geneivé és levette a cipójét, s feltette a poharak közé az asztalra - Így jobb lesz.

Nem akart semmi mással se foglalkozni abban a pillanatban csak a jelenben lenni. Visszament táncolni egy férfiak által alkotott körbe.

- Azt hiszem... jobb, ha figyelek rá - szólalt meg Fritz, s utána rohant, mielőtt egy vadabb ork meg nem fogta volna a fenekét. Gen vigyorogva nézett rá, mint aki jól érzi magát, de valójában elfojtott minden más érzelmet.

- Mihez lenne kedved? - kérdezte Don Beatrix-től, ahogy levette a szemét a testvéréről és Genről, majd a cipőre nézett - Őrízni szeretnéd a cípőjét egész este? - kérdezte szórakozottan. A lányra nézett, majd hirtelen levette a zakóját és a vállaira helyezte - Félre is vonulhatunk - ajánlotta fel - Mármint... a tópartja a közelben van, s ott nincsenek ilyenkor ennyien.

Társasági lény volt, de valahogy Beatrix mellett nem akart mást. Csak őt. Csak vele akart lenni és beszélgetni. Újra átélni a délután perceit vagy talán átlépni azt a bizonyos vonalat, ami köztük volt. Végül megindultak a táncparkett szélére, ahol kevesebben voltak és messzebb a királyi pártól. Beforgatta meglepetésszerűen maga elé a lányt, aki a saját zakójában még vonzóbbnak tűnt. Hatalmas volt rá, de csodálatosan elbújt benne. Nem akarta Don sokáig a táncparketten forgatni a lányt, nagyon hamar kimentek a tópartjához és letelepedtek a fűbe. Kevesebben voltak, s ez pont tökéletes volt. Donovan felsóhajtott, mert ezt akarta. Kettesben maradni a lánnyal. Halvány tüzek lobogtak csak a padok mellett. Nem volt más fényforrás.

- Kérsz vizet vagy valamit enni? - kérdezte a srác, ahogy meghallotta, hogy nem vacsoráztak - Hozok valamit. Pár perc - adott egy puszit a lány fejére, ami annyira meglepte saját magát is, hogy egy pár másodpercig nem mozdult. Elsietett a közeli pulthoz.

Penelope Eastborne

Fekete ruhás alakok nyüzsögtek körülöttem. Én meg úgy éreztem a sötét felsőmmel és kék farmerommal nem illek bele a környezetembe. Sose éreztem úgy, hogy beillenék, miközben itt nőttem fel. A mágiámmal, pedig még különcebbé váltam, amire a nagymamám tanított meg. Apa ötlete volt, hogy ne maradjak a szobámba, hanem jöjjek ki és "éljek". De nekem eszem ágában sem volt. Könyvet akartam olvasni vagy gyakorolni. A hajam hátra volt fésülve egy lófarokba és egy kis karika füllbevalók kerültek a fülembe. Éppen, hogy csak szájfényt tettem fel. Utáltam a tömeget. Feszengve kerestem egy nyugodt sarkot és a házfalának támaszkodtam. Könyv és táska hiánnyal unatkoztam. Inni se ittam. Jó pár ember ismerős volt, hiszen sokan megszálltak már az Eastborne Hotelban, illetve ebben a városban mindenki mindenkit ismert vagy legalábbis látott már, s tudta honnan jött. Engem apám örökbefogadott, miután árvaként megtalált a nagymamám és hazahozott neki. Fogalmam sincs honnan származom valójában. Szeretném azt gondolni, hogy a mese tévedés, s valójában Lysander az apám, s az anyám a királyi család legkisebb tagja volt. Végül felsóhajtottam és oldalra nézve leültem egy ház előtti kis könyvtárba. Beültem a fotelba egy vastag könyvvel és a halvány világításban nem mozdultam onnan. Még akkor sem, amikor egy ismerős hang állt meg előttem túl nagy boldogsággal az arcán, mint ami természetesen lenne. Az egyik legjobb barátom volt, Kamari. A hold gyermeke volt. Teliholdkor én vigyáztam rá, mert bennem bízott meg a legjobban. Amire nem számítottam az Silas. Az erdő gyermeke. Sosem jártunk igazán, de mindketten tudtuk, hogy egymásnak teremtettek minket. Egymás tiltott gyümölcsei voltunk. Apám nem örült neki, de mégis, mert mindent megtett azért, hogy a védelmemet szolgálja. Önvédelemre is megtanított.

- Mit csinálsz itt? - kérdezte Mari, s kezeit a lábaimra helyezte. Felnéztem a könyvből és rámosolyogtam kedvesen.

- Elmenekülök a tömeg elől. Minek néz ki? - érdeklődtem, s már fordultam volna vissza, de a lelkitársam elkapta az államat és rákényszerített, hogy ránézek - Elengedsz?

Közelebb hajolt és halkan azt súgta az ajkaival, hogy soha. Összecsuktam a könyvet, visszatettem a helyére és a csípőmre tettem a kezeimet.

- Édes istenem, megint én vigyázok rátok - sóhajtottam, amire a barátnőm a jobb oldalról karolt át és Silas a bal oldalamról. Úgy húztak ki a kedved időshölgy ismerősöm háza elől, mintha egy csapdából szabadítottak volna ki. A saját börtönömből - Nincs kedvem ehhez - húztam el a számat, amikor a táncparkett széléhez mentem Kamarival. Silas elment venni nekem italt. Oldalba bökött a vérfarkas barátom, hogy táncoljak. Neki jobban ment. Én feltűnően nagyokat ugráltam egyik lábamról a másikra. Ekkor nyomott a kezembe a kentaur egy vodka martinit. Felhúztam a szemöldököm.

- Fenékig - felelte, s ő is elkezdte rázni magát. Nekik ment. Nekem nem. Belekortyoltam és meglepően frissítő hatása volt. Felsikoltott Kamari, amikor belekortyoltam, s nagyokat elkezdett ugrálni még nagyobbakat. Sosem zavarta, hogy éppen kinézte vagy hogyan reagált rá. Elnevedtem magam. Őszintén. Ez se gyakran esik meg csak velük. Pár perc múlva már kiürült poharat csaptam le egy asztalra és vettem magamnak belőle még egy kört. Azzal nem vártam sokáig és azonnal lehúztam. A bárpultos elismerően pislogott rám.

- Nem sokszor látlak így inni - felelte, ahogy a harmadikat nyújtotta át.

- Valahogy ki kell bírnom a tömeget - mutattam a barátaim felé - Miattuk.

Három pohár után a világ nem szédült, de az agyamat már nem zavarta, hogy kinéz, kilát vagy éppen mennyien vannak. Odamentem Silas-hoz és Kamari-hoz, majd átöleltem őket.

- Szeretlek titeket - kiabáltam, s táncolni kezdtem. Mari felsikoltott, ahogy meglátta a mozdulataimat, míg Silas-on olyan tekintetet véltem felfedezni, ami egyszerre ijesztett meg és vett le a lábamról. Ma este át fogunk lépni egy határt. Éreztem.

Épp egy lassúbb szám következett, amire befeszültem. Körbenéztem, s feltűnt, hogy mindenki párt ragadt. Kamari a pék fiát kaparintotta meg magának, aki pont annyira volt romantikus típus, mint amennyire a barátnőm vad. Hirtelen Silas-t találtam szemben magammal, aki kezeimet a nyaka köré helyezte és az övéit a derekaimra tette. A tekintette még részegebbé tett.

- Hogy érzed magad? - kérdezte.

- Remekül - feleltem, de tudta, hogy ez nem az igazság. Mindketten tudták - Mert itt vagytok. Veletek lehetek - tettem hozzá.

- Arrébb mehetünk. A tóhoz ki - suttogta, s biccentettem. A szám végén kihúzott a tömegből. Kamari követett minket a tekintetével, majd a pék sráchoz fordult és lekapta. Ő ilyen volt egy vad, de szerethető lány. Silas szólt, hogy elmegy vízért addig keresek egy szabad padot. Nem kellett sokáig kutatnom egyet. Az első elfekvő szabad ülőrészre letelepedtem, ami kicsit odébb volt. Csendben néztem a vizet, ami gyönyörűen csillogott a hold fényében. Nem telihold volt. Kamari szerencséjére. A szememmel egy párocskát figyeltem. Donovan herceg volt egy lánnyal az oldalán. Nem padra ültek, hanem közvetlenül a tó mellé. Napközben a városban is felfedeztem őket lóháton. Ő az az ember, akiről az egész város beszél. Vajon ki lehet a másik? A király üdvöskéje? gondolkodott el. Eltelt egy-két perc, de Silas még nem bukkant fel. Oldalra nézett, ahol hatalmas sor állt az italokhoz. Felsóhajtott, s felhúzta oldalra a lábait a padra, s lehajtotta a fejét a háttámlájára. Az arca most jobban a fény felé volt fordítva. Egy alak keltette fel. Először azt hitte a barátja az, de aztán feltűnt, hogy Donovan partnere állt mellette olyan kikerekedett szemekkel, mintha szellemet látott volna.

- Öhm, üdv - köszöntem. Nem voltam egy társasági lény - Mi az? - érdeklődtem, mert nem tudta pontosan mi zavarja.

Beatrix Moon

Gen szavai hallatán úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak. Nem azért, amit mondott, nem a hangsúly miatt, inkább az miatt amit feltételezett. Amilyen következtetést vont le a szavaimból. Valóban jó érzés volt kicsit kiszakadni a megszokott, magányos napjaimból és tagadni sem tagadhatom, mennyire lenyűgöz ez a világ. Hiszen a lehetetlent élem meg, egy lehetetlen világban tartózkodom vele, a legjobb barátommal. Az, hogy nem szeretném, ha bármi történne velük, miután segtettek, nem értem miért gondolja ebből azt, hogy itt akarok maradni örökre. Még, ha szeretném se tehetném, hiszen nem tartozom ide. Itt se kellene lennem. Megcsapott a düh hulláma. Hiszen ő meg se kérdezte eddig egyszer sem, hogy hogy vagyok, hogy élem meg, mikor egyértelmű, hogy ő miatta vagyok itt, valahogy vele együtt kerültem ide, bele csöppentem az ő családi drámájába. Félreértés ne essék. Örülök neki, hogy megismerheti a gyökereit, bár tudom, hogy egy világ dől össze benne és ragaszkodik az eddigi megteremtett életéhez, mert neki van, neki van miért vissza mennie, hiszen várják,de velem mi van? Amióta itt vagyunk, egyszer sem kérdezte meg. Hiszen minden körülötte forog amióta csak ismerem..vagy nem..nem tudom. Éreztem, ahogy az ismerős érzés felkúszik a torkomon, de megálltam. Ökölbe szorított kezeim hátam mögé rejtettem és visszanyeltem a szúrós szavakat. Nem itt akarom megbeszélni vele, mások előtt, nem akarom, hogy miattunk kényelmetlenül érezzék magukat vagy egy óvatlan pillanatban fény derüljön az igazságra, hogy valójában minden csak egy színjáték és ezzel veszélyeztessük a királyt és a herceget. Mélyen beszívtam a levegőt, kicsit bent tartottam, majd lassan kifújtam. Később megbeszéljük.

Felnéztem az idősebb fivérre. Ma megemlékezés lesz? Ezt sem tartom jó ötletnek, minél inkább belevonnak minket az életükbe, minél inkább elmélyítsük a szálakat a kis színlelésünkben, annál nehezebb lesz észrevétlenül vissza jutnunk. Legalább is, lehet csak én gondolom így, mert vakami másnak ez nem számít. Donovan érintése derekamon, majd akjai az arcomon rántottak ki háborgó gondolataim közül. Lepetten pillantottam rá, majd sóhajtva odébb léptem kicsit. Bár megtisztelő, hogy méltónak találnak a herceghez, de nem áll módomban színlelni. Én nem. Bár kedvelem őt..de nem kellene. Nem ismerem és ennek így kell maradnia. A komornám rontott ki váratlanul a folyosóra, majd mindenkit elküldött a szobájába készülődni. Sóhajtva léptem be a szobába. Az ágyhoz lépve felemeltem a ruhát. Gyönyörű volt, bár ruha volt. Ezúttal nem ajánlottak fel nadrágos alternatívát. Ahogy láttam, előbb a jövendőbeli királynét készíti fel, én úgy döntöttem segítek neki. Megmosakodtam és felvettem a ruhát. A ruha tökéletesen passzolt rám, kiemelve domborulatokat. Azt hittem hideg lesz, de tévedtem. A ruha anyagja kellemesen melegítette a bőrömet és lágyan simogatta. Mintha csak egy ölelés lenne. Elmosolyodtam. Nem sűrűn viseltem szoknyát vagy ruhát, mert úgy éreztem nem illik hozzám, nem érzem kényelmesen benne magam, de ez a ruha valahogy más volt. A lábbeli kiválasztásakor továbbra is figyeltek a kérésemre, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Egy sima, bőrből készült lapos talpú, hosszú szárú csizmát kaptam, amely hátul fűzős volt. Abba is bele bújtam, már épp a hajamat fésülgetném, amikor a tündér belépett.

- Oh kedvem, máris felöltözött? Hadd nézzem- mögém állt, majd elégedetten mosolyogva hozzá látott hajam elkészítéséhez.

-Köszönöm.- szólaltam meg a díszítésnek szánt virágokat babrálva.- Köszönöm, hogy mindennap kiválasztja a legszebb és kényelmes ruhákat a számomra és, hogy gondoskodik rakoncátlan tincseimről. Sose viseltem ilyen frizurákat, mint amit az elmúlt napokban. Amikor én próbálkoztam velük, hamar feladtam, mondván ehhez túl béna vagyok. Hálás vagyok az itt végzett munkájáért Annabel.- néztem fel orgona lila szemeibe.

- Oh, kedvesem. Igazán nincs mit megköszönnöd, de nagyon jólesik. Tudja ehhez hasonló szavakat már nagyon rég nem hallottam.- elkészült a hajammal, most pedig a virágokat egyesével belefűzte.

-Tényleg? Azt hittem, mindenki akinek segítenek legalább megköszönik.- ráncoltam homlokom.

- Valóban, de számunkra ez a munkánk ez az életünk, itt nálunk nem szokás, de hála önnek eszembe jutatta a néhai királynőt, aki ugyanígy gondolt rám, mint ahogy most ön.

- milyen volt? Meg szabad kérdeznem? Mesélne róla? - kértem, de egy mozdulattal rám csatolt egy aprócska gyönyögmől álló nyakláncot, madj felsgített.

- Talán egy másik alkalommal, amikor nem kell megjelennie,egy tea mellett, rendben? Igazán jól esne.- mosolygott, ami igazán jól esett, ugyanakkor zavart, hogy ennyire nem becsülik meg a munkájukat.

- Ha szabad megjegyeznem, nagyon szép szeme van és szerintem.. nyúltam az egyik fehér virág felé, amely a kosárban maradt, majd óvatosan feltűztem egy tincset a virághoz rögzítve.

- Így igazán mesébe illően szép.- vigyorodtam el.

A megemlékezést a város központjába épített hatalmas épületben tartották. Érdekes, amikor délelőtt itt jártam, még egy fehér virág sem volt feltűzve az oszlopokra vagy egy fekete szalag sem lobogott a házak ablakából,a gyertyákról nem is beszélve. Igen, hamar felkészültek az estére.

A rendezvényt valójában nem így képzeltem. Nem alkohollal és "kirúgni a hámból" felfogással. Nem éppen tánccal és hasonlókkal, bár nem tudtam még sokat az Azor családról,d e úgy tűnt nem ez a megfelelő időpont, hogy kérdéseket tegyek fel, így egyszerűen csendben maradtam, figyeltem és illedelmesen meghajoltam az urak, hölgyek előtt. Figyeltem a tündéreket és a különböző vidékekről érkezőket, köztük a keleti, északi vezetőket is.Ez az egész inkább hasonlított egy ünnepléshez, mint megemlékezéshez, legalább is a hangulatát tekintve,d e ahogy mondták ünneplik azt ami volt, amit megteremtettek és amivé ma vált a birodalom, kár, hogy háború lóg a levegőben. Amikor megcéloztuk a pultot kis ital reményében, már tudtam, hogy baj lesz. Gen teljesen kikészült, amiért nem hibáztattam,de nem vagyok biztos benne jó ötlet ezt, ilyen módon megoldania..itt midnenki előtt. Sóhajtva pillantottam a választékra, végül inkább egy kis gyümölcsös italt választottam minden kedvcsináló nélkül. Aggódva figyeltem, ahogy Gen veszélyesen zuhan lefelé és nem törődve semmivel, senkivel a tömegbe veti magát. Ezt még később bánni fogja valószínűleg, főleg ha hülyeséget is csinál közben. Maradni akartam és figyelni rá, de a király mellett mit tehettem volna? Donovanra pillantottam, ma már nem először éreztem valami szikrát, mint amikor egyszer megrázott a saját zoknim, ahogy megérintettem, amíg az kellemetlen volt, addig a herceg közelsége melegséggel, biztonság érzettel töltött el.

-Igazad van, nem szeretnék más cipőjére felügyelni.- mosolyodtam el, megigazítva magamon zakóját. Túl jó hozzám, túl barátságos...én pedig..túl reagálom. Nem kelelne beleképelnem a tetteibe semmit. Nem hiszem úgy érdeklem, nem szabad, hogy úgy érdekeljem..hiszen nem lenne happy end ennek a vége..ahogy az életembe semmi sem. Egy rövid tánc elejéig élvezhettem a zenét és a tánc adta varázslatot, aztán úgy döntöttünk elhagyjuk a nagy nyüzsgést. A tóparton ülve a zakójába fúrva magam a vizet figyeltem. Nyugalom, csend, béke. Igen, ez már kicsit hiányzott. Már épp szerettem volna tudatni Donovannal, hogy nem áll szándékomban a jegyesét játszani és színlelni, amikor felajánlotta, hogy hoz egy kis inni és ennivalót, de ami még inkább meglepett az a gesztus. Egy csók a fejemre. amit nem szokás csak úgy adni, azt hiszem nem csak én döbbentem meg, a herceg elég látványosan merevedett meg, de szintén mielőtt szóvá tehettem volna elsietett. Amilyen helytelennek éreztem vonzódását iránta, annál helyesebbnek. Sóhajtva fordultam ismét a víz felé, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve lehúztam csizmám, majd a vízbe lépkedtem. Halkan felnyűszítettem a jég hideg víz miatt, de ugyanakkor frissítő is volt. Kicsit sétálva a parton, nézelődve, teljesen a jelenre figyelve a körülöttem lévő csendre egy lányt vettem észre nem messze egy padon ülve. Oldalról arcát lámpás világította meg. Genevié. Egyedül volt. Talán most beszélhetnénk a történtekről. Donovant kerestem tekintetemmel. Még a sorban állt és még sokan voltak hátra, hacsak ki nem használja adottságát és előrébb kerül. Nem hiszem, hogy zavarná, ha a barátnőmmel beszélgetnék. Lassan elindulva a dombon barátnőm felé haladtam, közben igyekeztem átgondolni, mit is mondjak anélkül, hogy letámadnám, de ahogy közeledtem egyre inkább elbizonytalanodtam. Nem ebben a ruhában van ma este és fegyvert sem láttam még nála..egyszer csak előtte termettem és tudtam, hogy ez a lány nem Genevié...csak..éppen ugyanúgy néz ki. Tudtam, hogy mindenki úgy gondol rám, aki elkísérte a jövőbeli királynét ..senki sem tudja az igazságot így maradnom kellett a hazugságnál..de nem igazán tudtam, hogy..

- Szia.- mosolyodtam el bizonytalanul. Én a tökéletes színésznő. egyáltalán nem fura, hogy itt ül előttem egy lány, aki úgy néz ki mint a legjobb barátnőm..

- Ne haragudj, hogy megzavartalak.- guggoltam le a hajamból kihullott virágot felvéve, amit nemrég ejtettem le,d e ezt ő nem láthatta.

- A szél úgy gondolta, kicsit eljátszadozik velem.- mutattam fel a világra. Szerencsémre volt egy kis szellő így simán hihető volt, hogy egy lazább virágot kifújt tincseim közül.

- Gyönyörű a mai este igaz? Bár igazán jóleső látvány már maga a tény, hogy nem csak én járkálok fegyverrel nő létemre.- húztam fel kicsit a szoknyám, hogy ráláthasson a csizmámra rejtett hajtűre.

- Itt Azor birodalmában kevés nő látok felszerelkezve vele. Beatrix vagyok.- nyújtottam felé kezem. Most vagy elzavar, vagy leszúr vagy vevő a közeledésemre. Tudni akarom mi ez az egész. Létezik, hogy Gen-el van egy ikertestvére?

Érzem a fájdalmad kedvesem. Mondd csak ki bántott téged ennyire? Ki okozott fájdalmat? Érzem a szomorúság sós ízét és a düh szúrós illatát. Hagyd, hogy segítsek. Gyere hozzám kedvesem. Érzem a félelmed, a bánatod. Én segíthetek, ha hagyod. Elveszem a fájdalmad, megszüntetem, hogy többé ne érezhesd ezt. Segítek aza térni, biztonságba, oda ahová a szíved húz. Ha készen állsz, csak szólíts a nevemen.

Négyszemközt