Sorsfordulat: V. rész

Fitzgerald C. Azor

Ahogy kihajtott a szekér a bejárat elé figyeltem, ahogy felpakolják az összepakolt cuccainkat az tetejére. Egy kedves szobalány nyújtott át egy csomagot, miután besegítettem a ruhájában Geneviévét. Az ölébe betette, majd megköszöntük egyszerre. Mindketten csendben, kissé aggódalommal az arcunkon integetünk elköszönve az ott hagyott emberektől. Figyeltem a testvéremet, ahogy Beatrix oldalán áll kihúzott háttal, keze a kardján pihent. Mintha folyton a támadást várná. Csak elővigyázatos. Felsóhajtottam, s hátradőltem, miután elhagytuk a kaput és a falu főutcáján hajtottuk, amilyen gyorsan tudtunk. A kocsist már gyerekkorunk óta ismertük és szerettük, akár a második apánk is lehetett volna. Donovannal megbíztunk benne és ez kölcsönös volt.

- Gen? - szólaltam meg először még a városban járva. A takarót, amit ránk terítettek megigazítottam, hogy közelebb tudjak hajolni hozzá. Megfogtam a kezét – Gen?

Geneviève Fletcher

A barátnőm szavai visszhangoztak a fülembe. Minél tovább maradunk, annál nehezebb lesz elmenni. Mutasd meg nekik micsoda királynői jelenség vagy. Hamarosan véget vethetünk ennek a színjátéknak és ha bármi van nekem elmondatod, tud, meghallgatlak. Összeszorítottam a zacskó összekötött részét a kezembe, ami nem volt könnyű. Rengeteg mindennel megpakolták a hintót, mintha nem pár éjszakára, hanem egy hónapra mennénk. Meg kell mutatnom magam. Meg kell mutatnom milyen fából faradtak. Királynőként. Játszanom kell. Színészkedem? Minden olyan zavaros, de valahogy nem érzem annyira idegennek. Annyira otthonos és zűrös. Hirtelen összerezzentem, ahogy megéreztem Fitz kezét az enyémen. Ránéztem kissé üres tekintettel, s megráztam a fejem. Nem akartam beszélni. Nem tudtam volna mit mondani. Fáradtnak éreztem magam.

- Ez a kiruccanás nem is jöhetett volna jobbkor – suttogtam, ahogy visszanézek a kastély tornyaira. Most vettem észre igazán, hogy milyen gyönyörű is a városuk. A birodalmuk. Azor Birodalom. Megszorítom a kezét – Mellém ülhetsz? – kérdeztem halkan, amire szónélkül átugrott a jobb oldalamra. A két takarót megosztottuk egymáson, s fejemet a vállára helyeztem. Az ételt és italt, amit az útra kaptunk a lábunk közé tettem, így a plédek takarták.

- Nem félsz tőlem – mondta és felnéztem a szemeibe – Nem ijedtél meg tegnap este.

- Nem – motyogom – Nem féltem, mert tudtam, hogy nem fogsz bántani. A feleséged leszek, nem? – vigyorodtam el, s megcsiklandoztam az oldalát. Nevetni kezdett. Úgy röhögött, ahogy Lacit szoktam hallgatni. Megmerevedtem hirtelen és könnyek szöktek a szemeimbe. Az emlékből a kocsis ébresztett ki, ahogy lekopogott hozzánk.

- Hamarosan beérünk az erdei ösvényre – kiáltotta – Jól takarózzatok be!

Átkarolta a testemet és közelebb húzott magához, miközben megéreztem a csípős hideget a testemen. A kezeim most még hűvösebbek voltak, mint azelőtt. Szinte egész reggel, de nem igazán figyeltem fel rá korábban. A melegség, amit a testhője árasztott altatóként hatott.

- Milyen hosszú az út? – kérdeztem kinyitva a szemeimet, mielőtt tényleg elaludnék.

- Nem olyan hosszú. Teára már ott leszünk – nyomott egy puszit a fejemre.

- Hmm... tea – motyogtam elmosolyodva halványan – Egy szobát fogunk kapni?

- Meg lehet – harapott az ajkába – Majd alszom a kanapén – ajánlotta fel és megráztam a fejem. A szemeibe néztem, ami teljesen másképpen néztek vissza rám, mint a barátommé. Sokkal mélyebbre hatoltak a lelkembe.

- Te az egyik felén, a másikon – mondtam – Ha a feleséged leszek, akkor el is kell hitetni a többséggel.

- Szóval egy színdarabot akarsz előadni? – döntötte meg a fejét egy kicsit balra.

- Valami olyasmi – vontam vállat – Miért ne? Ha már kimozdított ez a „kirándulás” az eddigi életemből, akkor miért ne csináljak olyat, ami korábban meg se fordult a fejemben. Színészkedés! – vigyorogtam – Ígérem, igyekezni fogok hihető barátnőt alakítani felség.

Kuncogva pöccentett az orromra, majd hátradöntötte a hátát. Csendben néztem magam elé és visszahajoltam a vállára. Elképzelhető, hogy be-bealudtam az út során.

Donovan H. Azor

Csak ott álltam az otthonom kapujában és figyeltem a testvérem távolodó hintóját. Elengedtem a fegyverem markolatát és leengedtem a kezeimet. Oldalranéztem, ahol aggodalmas szempárok néztek rám. Mellette más vagyok. Mellette szabadabbnak érzem magam. Mellette el tudom engedni magam. Mellette nem hadvezér vagyok vagy egy farkas. Mellette csak én vagyok. Donovan Azor.

- Kénytelen leszel beérni szerény személyemmel – mosolyogtam rá – De persze még utánuk vihetlek lóháton és feldobhatlak a hintóra, ha ez a kívánságod és lehetnél udvarhölggye a barátnődnek – kacsintottam a lányra. Majd az erdő felenéztem én is. Hideg útjuk lesz, az biztos. Nyeltem egyet – Nem hiszem, hogy képzelődtél – feleltem és kezemet a másik vállára helyeztem, majd befordította a kastély felé – Jobb lesz, ha bemegyünk most. Nem tetszik nekem ez a csend – suttogtam. Ahogy kinyitották előttünk a kaput visszaléptünk a hatalmas hallba. Az emberek folytatták a munkályukat, mintha mi se történne odakint. Két kezem Beatrix vállain pihentek, s valahogy féltem, ha elengedem elveszítem magam mellől – Nem vagy éhes? – léptem mellé elengedve őt.

Az étkezőben már két főre terítettek meg az asztalfőnél és mellette. Ha nincs itt Fritz, én vagyok a fejes, hát persze. Alig vártam. Kihúztam a széken a lánynak és utána nekem is ugyanezt tette a komornyik. Már fordult is a konyhába, s hozták ki a gyümölcslekváros palacsintákat, amiket letettek elénk kis áfonya és szőlő darabokkal. Kávét öntöttek ki a bögrénkbe és egy-egy pohár narancslevet. Biccentésemre magunkra hagytak.

- Ha gondolod megtaníthatlak kardot forgatni – jutott eszembe hirtelen – Lehet szükséged lesz rá. Bár remélem, hogy nem – néztem rá.

Vajon még gondol arra a fejpuszira? Vajon nem kellett volna? Olyan természetesen jött. Vajon milyen lehet az arcára egy hasonlót adni? Milyen lehet az ajkait megízlelni? Milyen... Don! Szedd össze magad! Ő más! Ő nem olyan, mint azok az egyéjszakás kalandok. Kortyoltam egyet a kávémból, majd enni kezdtem, bár nem sok étvágyam volt.

Penelope Eastborne

Szörnyen érzem magam. Tehetetlenül fekszem az ágyamban Silasszal az oldalamon, miközben az emberek próbálják összeszedni minden maradék élelmüket és védekezni a hideg ellen. Készülnek a háborúra, s közben nincs válasz a királyi udvartól, illetve ez nem teljesen igaz. A Tanács bejelentette, hogy keletre megy Fritzgerald király, aki hivatalosan még meg se lett koronáztatva, hogy egyezséget tudjon velük kötni.

- Silas? – suttogtam és közelebb hajolt az arcomhoz – Vágd le. Vágd le a karjaimat!

- Nem – mondta nevetve és puszit nyomott a fejemre – Nem vágom le őket.

- Adj egy kést. Levágom a számban lévő fegyverrel is – emeltem meg a nyakamat.

- Hé, Penny, nem vagy gyenge – szólalt meg és mélyen a szemembe nézett – De minden hősnek néha fel kell épülnie – mosolygott rám.

- Mész harcolni, mi? Menned kell a seregbe – motyogtam és ficánkolni kezdtem – Hadd menjek veled!

- Penny – nyelt egyet – Néha azt mondanám persze, gyere, de ebben az esetben...

- Itt hagysz – döntöm hátra a fejemet a párnámra vissza – Ez az én végem! De legalább én halok meg először, mert nem tudom elképzelni az életemet nélküled, apám nélkül vagy éppen a legjobb barátom nélkül – mosolyodom el – Nem rossz ez így.

- Penelope – simogatja meg az arcomat – Nem halsz meg. Ne játszd a hattyú halálát – nevetett fel – Csak had gyakorlatra megyek, hogy perceken belül hadba tudjak állni, ha vészhelyzet érkezik. Visszajövök.

- Rendben, de mielőtt elmész... fel kéne melegíteni a vizet és tűzre cserélni – nézek le a megfagyott kezeimre.

Silas csendben intézi és rá se ismerek, mintha egy este alatt hirtelen új emberré vált volna. Tetszett az új férfi előttem, de még így is láttam benne a vadat, akibe beleszerettem. A szabad szellemet, amilyen a lelke.

Beatrix Moon

Beatrix Moon elmélkedése

Valahogy úgy éreztem nem most volt a legjobb ötlet távoznia az uralkodónak, ráadásul nem hiszem, hogy a területek jelentik az egyetlen problémát a királyságban. A jégvirág alkotta mintákat figyeltem az ablakon, miközben villámra szúrtam egy palacsinta darabot, amiből kicsöpögött a szeder lekvár. Belemártottam a tésztát, majd számhoz emeltem. Tavasz van, legalább is pár napja még igen kellemes idők voltak és, most hirtelen visszatérni látszik a tél. A tündérek kicsit bizonytalanok, legalább is ezt hallottam ki egy beszélgetésből két szolgáló között. Aggódnak a hideg miatt, mert a családjuk nem biztos, hogy fel vannak készülve egy újabb fagyra. Sokaknak már tél közepén elfogyott a tüzelésre szánt fa és mindenféle ruha darabba csavarva igyekeztek melegen tartani a házat. Rengeteg fa elpusztult az idei évben, elszáradtak vagy valami fekete moha lepte meg, amely tűzzel érintkezve mérgező füstöt produkált. Azonban, ami a leginkább aggasztott, hogy miért nem foglalkozik az uralkodó család ezzel, vagy tudnak egyáltalán róla? Ha itt ez a helyzet vajon a többi területen mi? Így nem csodálkoznék a kialakult konfliktuson. Ami viszont a legnagyobb kérdés. Mit tehet mindez ellen Gen? Őt tartják a legenda megtestesült csodájának, mit várnak tőle? Mit vár tőle a királyfi?

Belementem az edzésbe, bár nem sok kedvem volt hozzá, de úgy így sikerülne egy kicsit levezetni a feszültséget és talán a fejem is kitisztul annyira, hogy másképp lássam a dolgokat. Bár a herceg látta, hogy feszült vagyok, nem kérdezősködött, amiért hálás voltam neki. Épp emeltem a kardot, amikor egy fegyverrel felszerelt férfi szólította meg Donovan-t. Elállt a lélegzetem. Dús enyhén göndörödő sötét fürtök, hosszú évek alatt edzett test. Két erős karjára fekete tintához hasonlítható minták, csigavonalak díszítették. Tekintete a legvaktóbb ibolya lila. De nem is maga a gyönyörű léte varázsolt el, hanem..a szárnyai. Hatalmas, denevér szárnyra emlékeztető szárnyai voltak, de ezek inkább enyhén pikkelyesek voltak, mint ahogy a sárkányét szokás volt ábrázolni. Egy valódi Ílír harcos állt velem szembe. Egy Ílír, akikről rémtörténetek szólnak, akik a sötétségből születtek és szolgálják. Félelmetes harcosok, mint az égen, minta földön. A férfi meghajolt, majd megölelte a herceget, majd összemosolyogtam. A férfi velem szembe állt és, ahogy rám nézett, egy halován mosollyal arcán enyhén meghajolt. Elpirultam, fogalmam sincs miért. Talán eddig még senki sem hajtott fejet nekem, hiszen nem vagyok senki. Valamit mondott Donovan-ak én viszont kicsit lazítottam a szorításomon a kard markolatán. Próbálam nem hallgatózni, de annyit kivettem, hogy Donovan-t valaki keresi és, hogy mennie kellene, addig ne aggódjon miattam, majd itt marad. A herceg megígérve, hogy siet vissza magamra hagyott a nagy harcossal.

Nix Firemoon

Nix Firemoon megjelenése

Egész kölyök korom óta arra képeztek, hogy tudom megvédeni magam és legyőzni a nálam erősebb ellenfeleket. A sötétségből születtem és addig, amíg nem találkoztam a valódi fájdalommal azt is szolgáltam. De most már nem. Hiszek egy jobb életben és hiszek abban, hogy egy nap eljön ő..hogy megtalálom és megszabadít a lánctól, amely fogva tart. A lányra pillantottam, aki zavartan állt előttem. Elmosolyodtam, majd meghajoltam. Végre itt van.

- Hercegnőm...nagyon örvendek. A nevem Nix, a légi csapat vezetője.

- Tessék? - *csuklás*. Hoppá, azt hiszem sikerült zavarba hoznom.

- Miért hív hercegnőnek? - kérdezte. Meglepődtem kérdésén. Vágtam egy fintort, szóval még Donovan nem lépett? Vagy csak a pletykák túl hihetőek? Nem javítottam ki, hanem levettem kabátom, majd egy kardért nyúltam.

- Van kedve velem is gyakorolni?- kérdeztem. Annyira ismerős volt és mégis idegen. Annyira más, mint ahogy levan írva a pergamenre, de mindenki egy szépségről beszél, aki a király oldalán lépdel. Bár még nem láttam a lányt, biztos vagyok benne, hogy nem ő az.

- Egyébbként Beatrix vagyok, kérem szólítson így.- emeltve fel kardját.

- Nekem a hercegnőm, sokkal jobban tetszik.- kacsintottam.- védd magad!-lendültem támadásba.

Beatrix Moon

Beatrix Moon elmélkedése

-Nix visszatért?- kacagott fel Annabel, miközben a ujjai tincseimmel játszottak.Az edzés alatt nem sokat beszélgettem a férfival, túlságosan lefoglalt, hogy elkerüljem a támadásait vagy éppen támadjak, de tökéletesen lefárasztott. Donovan kicsit vissza fogta magát, míg ez a harcos nem. Olya ismerősnek tűnt mégis idegennek.

- Ki ő?- kérdeztem kíváncsian.

- Ő itt a légi harcosok vezetője és Donovan herceg jobb keze. Fél esztendeje egy kisebb csapattal elindultak körülnézni a távoli területeken, ahol senki sem uralkodik és ellenőrizték azon sötét erdőket, amelyben a maga sötétség teremtményei élnek.

- Várjunk..ő íilír nem? Ő maga is a sötétségben született nem? És őt is kellene szolgálnia..- Annabel bólintott.

- Valóban, de Nix más. Ő...megszökött és bár még mindig lácon van, amíg távol marad nem eshet baja. Donovan mellett családra lelt és célra, ezért van itt az ő oldalán. És vár valamire..de ezt sose mondta el, hogy mire vagy éppen kire.- sóhajtotta.

- Kész is van.- rá mosolyogtam,de aztán elkomorodottam.

- Annabel...hallottam pár tündért beszélgetni...hogy sokan nincsenek felkészülve erre a hirtelen támadt hidegre és aggódnak. Valóban, ilyen rossz, mint aminek érzem?

A nő lesütötte szemét. Szóval igaz,

- És Fritzh nem csinál semmit? - nem kaptam választ.

- Az urfi igyekszik minden tőle telhetőt megtenni és változtatni, de...hagyjuk is, leányom ideje menned.- emelt fel a székből és elkezdett lökdösni az ajtó felé.

- Nem...de mi?- torpantam meg szembe fordulva vele.- Mondd el, kérlek.

- Donovan...herceg- tettem hozzá, miután megláttam, hogy nincs egyedül. Nix parázsló tekintetét magamon érezve léptem közelebb a férfiakhoz.

- El akarok menni a faluba és segíteni, ahogy tudok...és nem gondolod, hogy tudnánk valamit tenni? Rengetegen vannak itt akik aggódnak a családjukért és nem mehetnek haza...miért nem?- kérdeztem teljesen feldúlva. Ha a királyfi nem akar semmit sem tenni..vagy nem tud, akkor talán Donovan. Talán ő másképp gondolkodik mint a testvére..lehet, hogy semmi közöm ehhez az egészhez, nincs jogom felszólalni, de amíg itt vagyok had csináljak valamit..bármit.

Penelope Eastborne

Penelope Eastborne tekintete

Fejemet visszatettem a párnámra, miután láttam Silas hátát, ahogy becsukta maga mögött az ajtót. Felsóhajtottam, mert rájöttem egyedül maradtam a gondolataimmal és a jeges kezeimmel. Lenéztem rájuk és az ajkamba haraptam. A fenébe – suttogtam, majd nagy nehezen behúztam magam alá őket, hogy meg tudjam a testemet emelni. Tíz vagy negyven perccel később már ültem. A fogammal sikerült feljebb húznom a vánkost, hogy ne a hideg falnak dőljek neki. Éreztem, hogy némi izzadságcsepp folyt le az arcomról és csak remélni tudtam, hogy forróságom felmelegíti a jeget. Spoiler alert: Nopp. Oldalra néztem a szerény könyvespolcomra, amin már agyonolvasott történetek feküdtek, így lapjaik már-már elsárgultak. És akkor most mi lesz? Mi vár rám? Néztem ki az ablakon, s vártam a csodát. A csodát, amiről nagymamám annyit beszélt. Isolde nagyi! Szólítottam meg gondolatban, bár éreztem, hogy nem működhet a telepatikus beszéd. Már nagyon régen nem beszélgetteünk. Az utolsó szava felém évekkel ezelőtt volt; „Hamarosan válaszokat szeretnél kapni, amik egy nap az öledbe fognak hullani.” Máig nem értettem meg mire gondolhatott, de a tanulást a mai napig nem fejeztem be, hogy ne legyen olyan, amiről nem tudok. Bár arra már rájöttem, hogy minél több mindent tudok a világáról annál több kérdésem merül fel az apámnak, a szomszédoknak vagy éppen egy piaci árusnak. Például, hogy honnan származom, s kik a biológiai szüleim. Nagy kutatásokig nem jutottam el, mert nem akartam vele sokat foglalkozni. Jó volt ott, ahol voltam. Volt egy édesapám, aki felnevelt szeretetben és biztonságban, s nem is lehettem érte hálásabb. Anyámról gyakran mesélt hogyan halt meg, s arról, hogy lehetett volna egy bátyám, de aznap, amikor meghaltak mindkettőjüket elvesztette, aztán megkapott engem.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a nyaklánc a mellkasomon melegíteni kezdett. Lenéztem rá, s hirtelen benttartottam a levegővételt. Olyan gyorsan forrósodott fel a fém ékszer, hogy pillanatokon belül égette a bőrömet. Visszaszívtam a sikolyt, ami ki akart törni a torkomon. Néhány másodperccel később már nem is égett annyira, sőt jól esett a testemnek, főleg a kezeimnek, hogy újra érezni kezdtem őket. Mi?! – néztem le a karjaimra, amin olvadni kezdett a jég. Percekkel később már csak két nagy vizes folt volt a lepedőjén. Megforgattam a csuklóimat, s kiugrott az ágyából, ami hangosan reccsegett közben egyet.

- Ez, hogy történt? – fogtam meg a medált és kinyitottam a belsejét, amiben a nagymamám fiatalkori fényképe volt. Hirtelen, mintha rám kacsintott volna, de megtöröltem a szemeimet, s már nem láttam újra a kis mozgást – Biztos rosszul láttam – csuktam össze, majd kihúztam a komódomat és kirántottam belőle valami meleg göncöt.

Egy kékfarmert húztam magamra, ami alá fekete harisnyát vettem tiszta alsónemű után, majd felé sötét trikót, hosszú fekete pólót és egy ugyanolyan színű pulcsit. Hajamon áthúztam az ujjaimat, s a tükörbe néztem. Nem néztem ki botrányosan, de rám fért volna egy kiadós alvás. Megtapsikoltam az arcaimat, hogy felkeltsem magam és kirontottam a szobámból. Amint az ajtót feltártam ugrottam is vissza a küszöbről. Kamari kisírt szemeivel találtam szemben magam. Hajkoronája és a fején lévő kendő takarta az arcát, így nem láttam pontosan a szemeit, de tudtam, hogy ő volt az.

- Penny? – pislogott rám szimpogva és megtörölte az arcát a kabátjának ujjával – Mi történt? Apád azt mondta... – mutatott le a karjaimra.

- A medál – feleltem – Felforralta az egész testemet – és kezembe vettem az övéit. Jéghideg volt, de pillanatokon belül sikerült felmelegítenem – Így – mosolyodtam el – Van még varázslat.

- De te... – motyogta és vállat vontam, ahogy elmentem mellette.

- A válaszok elvileg az ölembe hullanak – nevettem fel, de ahogy feltűnt, hogy a legjobb barátnőm nem követett megtorpantam és visszafordultam – Kamari? – meredtem rá.

- Kész – csapta szét a karjait – Kitagadtak oda haza – remegett meg a szája széle – Elmondtam nekik mindent arról ki vagyok, mi vagyok és mit szeretnék – szorította ökölbe a kezeit – A saját anyám hozzám vágta a teáskészletét. Apám csak csalódottan sétált be a szobájukba. A két húgom némán nézték végig a helyzetet. A nagymamámról ne is beszéljünk! – esett térdre és odarohantam hozzá. Láttam rajta, hogy kézfeje szőrösödött, s hangja kezdett átalakulni farkas vonyításba.

- Hé, hé! – szóltam neki – Itt, nálunk mindig otthon vagy – emeltem le fejéről a kendőt és simogatni kezdtem a fejét. A gyenge pontja volt – Nem vagy hontalan – suttogtam.

Penelope Eastborne és testének melege

Így maradtunk egy darabig, amíg le nem nyugodott, s utána mindketten két lábra álltunk. Kamari nagy levegőt vett és kifújta azt. Az arcára néztem és nem kellett már semmit se mondania, hogy tudjam milyen vallomások hagyták el a száját. Azok, amiket nekem öt éve mondott el először. „Penny, én nem az vagyok, akinek ismersz. Farkasként járkálok az erdőben, mert senki nem tud rólam. Mellesleg a nőkhöz vonzódom” Emlékszem, hogy néztem rá. Elnevettem magam, majd ő is csatlakozott, aztán megöleltem és megköszöntem neki. Pár évvel később már a legrosszabb teliholdon voltunk túl Donovan segítségével. Alig láttuk egymást a hold fényében, s nagyobb gondunk volt, hogy a barátnőm ne tépjen szét minket. Sose fogom elfelejteni azt az éjszakát, mert másnap hajnalban szerelmet vallottam először Silasnak, miután megtapasztaltam milyen egy farkas szájába belebámulni, aki a legjobb barátod. Megráztam a fejem, megfogtam Kami kezét és lefutottam vele apámhoz.

- Apa! Nézd – forogtam körbe előtte és rámosolyogtam – Minden rendben.

- Hogyan? – fogta meg a kezeimet, s simogatni kezdte, mint kiskoromban. Lenézett rám aggódva és megkönnyebüléssel az arcán. Csak most tűnt fel úgy igazán, hogy mennyit örögedett az utóbbi időkben. Az ősz hajszálak remekül kiemelték a szürke tekintetét.

- A nyaklánc – feleltem – Felforrt!

- Mondta a nagyi, hogy meg fogja menteni az életet egyszer-kétszer az ékszer – engedett el és összekócolta a hajkoronámat – Erős vagy és forró – döbbent le.

- Úgy éreztem, mintha a bennem lévő tüzet ébresztette volna fel – feleltem vidáman és forogtam egyet – Megmenthettem a várost a faggytól! – kiáltottam fel – Fel tudom olvasztani a jeget!

- Mi?! – hallottam az ebédlőből és a szám elé kaptam a kezemet. Apu behúzott minket a recepció mögötti szervíz szobába és leültünk az ottani székekre. Elbújtunk a kíváncsi vendégek elől.

Éreztem magam a tekintetteket, amiket két fontos személy intézett felém. A hajamba túrtam, majd a térdeimre helyeztem a kezemet. Felsóhajtottam.

- Isolde nagyi megtanított pár apró varázslatra. Nem sokra – magyaráztam – Amiről te is tudsz – néztem apára – Az utolsó látogatása óta úgy éreztem fortyog bennem valami. A lánc... a lánc ébresztett fel és mentette meg az életemet – pattantam fel – Nekem is ezt kell tennem!

- Kell egy terv. Nem rohansz csak úgy ki oda! Nézd meg mi történt legutóbb – állt elém a saját szülőm és a barátnőm egyetértően bólogatott.

- Sokkal rosszabb lett – mondta Kamari – Az erdőszéle tiszta jégvirág udvar is lehetne.

- Én meg... – tártam szét a tenyereimet, ami vörösödni kezdett. A tekintettem is megváltozott. Fortyogott bennem a tűz, ami ki akart törni – Égek.

Donovan H. Azor

Donovan Azor megfordul

Az edzés közben Nix hirtelen megjelenése meglepett, de amit mondott privátvatban még borzalmasabb volt. Erősítést kellett biztosítani a városfalain, főleg az erdő felé. Embereket kellett átköltöztetni máshova a város belsejébe. Elnézést kérve mentem vissza Beatrixhez és szóltam, hogy mindjárt visszajövök.

- Ezt gyorsan el kell intéznem – mondtam, s elrohantam.

Ennek éltem. Az emberek, a birodalom, a világért. Én nem éltem a szerelemért, mert sose éreztem ilyet. Már belenyugodtan, hogy sose fogok. Láttam a bátyám tekintetében, ahogy Geneviève-re nézett mindenegyes alkalommal, bár sose lépne a lány tudtán kívül. Feltűnt, ahogy az egyik legjobb katonám és legjobb barátom, Firemoon nézett a mellettem álló lányra. Elfogadtam, hogy nekem nem adatik meg semmilyen romantikus dráma az életembe azonkívül, hogy kísérletezem. Bár már azt sem. Tettem magamban hozzá, ahogy lóra pattantam és a falu szélére rohantam. Az embereknek szóltam, hogy pakoljanak és ideiglenes otthont biztosítok nekik a Városházában. Voltak benne szobák eféle vészhelyzetekre. Gyerekeket segítettem fel szekérekre, bútorokat hoztam ki házakból néhány katonám segítségével, mint Silas és Kai. Átvittük a már jeges faházakból a családokat a melegebb, téglából épült házba, ahol mindenkinek adtunk meleg ruhákat, takarókat és kértem az ott dolgozókat, hogy főzzenek valami meleg élelmet a számukra. Visszamentem a megfaggyott házoldalakhoz és a fogaim vaccogni kezdtem a közelükbe. A kezemet a kardomon tartottam, ahogy körbenéztem, s hozzáértem a fegyverem csúcsával. Keményen odaragadt a fához.

Ekkor hirtelen egy női sziulettet vettem észre kirontani a városi hotelből. A bőre vörösen izott és pont felém, az erdőfelé rohant. Nagy szemekkel figyeltem, ahogy közeleg és hallottam a lovam nyerítését is. Ahogy közelebb ért felismertem a lányt, s a szám tátva maradt.

- Penny! – kiáltottam fel, s a nevét meghallva megtoppant, majd rám nézett – Te égsz!

- Égek – felelte és belezuhant a mellem lévő apró hótakaróba. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Leszálltam a paripámról, majd felényújtottam a kezem, hogy felsegítsem, de nem fogadta el – Ne érjen hozzám Donovan herceg – szisszegte.

Ekkor barátnője érte be ijedten. A kendő leesett fejéről és, ahogy feltűnt neki, hogy én vagyok mellette megtorpant. Emlékszem rá. Az alfája vagyok. Mi történt? Kérdeztem Kamarit, aki megrázta a fejét jelezve, hogy fogalma sincs. A jeget is leizzadta a kezeiről.

- Lefagytak a karjaid? – kaptam a földön fekvő lány felé a fejemet, amire ő ránk nézett és felnevetett. Nem értettem és összehúztam a tekintettem.

- Legalább, ha itt vagyok akkor ne telepatikusan beszéljetek egymással – szólt ránk idegesen és felpattant, majd körbemutatott a városon – De talán tudok ezen segíteni – mutatott a földre, ahol nem rég ült. A hó teljesen elolvadt, bár ahogy ellépett onnan úgy kezdett újra befagyni.

Donovan lova

- Meglátjuk – vakartam meg a tarkómat – Pattanjatok fel – tettem fel Kamit, majd megvártam, amíg Penelope is elfogadja a segítségemet.

Megindultam szaladva a lovam után vissza a várba. Visszanéztem, s összetalálkozott a tekintettem a hotel tulajdonosával, s megálltam egy pillanatra. Mindent kivettem a tekintetéből, de talán többet is, mint ahogy sejtettem. Este volt már, s megkértem néhány szolgálót, hogy adjanak nekik tiszta ruhákat és hálószobát az estére. A lovamat magam csutakoltam le, s adtam neki vacsorát. Nem tudom mi folyik itt, de megoldjuk. Mosolyogtam rá. Bementem a hallba, ahol a jobb kezem már várt rám.

- A városházán van mindenki, aki az erdőszélén lakik – mondtam – A faházak oldalait már jégtakaró borítja – túrtam a hajamba idegesen – De ennél még furább hírem is van – céloztam Pennyre – A vacsoránál bemutattom. Maradtsz? – néztem a barátomra. Sok harcot megvívtunk, s annál is többet éltünk már meg együtt, de nem gyakran voltunk kettesben haditervezéseken kívül.

Ekkor jelent meg Beatrix és a szolgálója most is kitett magáért. Hozzápasszoló ruhát választott ki, de amire a lány se számíthatott, hogy mögötte vörös, testhez álló, hosszú ruhában rohant el mellette Penelopé. Ideges volt. Kamari az ujjait ropogtatta lemaradva Beatrix mellett haladva.

- Szia – köszönt oda a lánynak – Kamari – mutatkozott be, s megállt a lépcső alján, majd kezet nyújtott felé – Te vagy az egyik új érkező, igaz? – kérdezte kíváncsian – Emlékszem rád! Beatrix, ugye? – kutatott az emlékeibe.

- NEM! Nem fogok itt ülni a seggemen! – ordította, majd Beatrixre nézett, aki szintén megszólalt mellette, s büszkén húzta ki magát a szőke lány is – Pontosan! Tennünk kell valamit! – tette kezét Beatrix vállára.

- Valamilyen forrásból érkezik a faggy Penelopé, s amíg nem tudjuk, hogy honnan addig hiába tudod elolvasztani a kezeddel addig újra és újra nő! – emeltem fel a hangomat, amit utáltam, de úgy éreztem szétrobban az agyam.

Penny nagy levegőt vett és levette a karját a mellette álló lányról. Érezte, hogy újra forrósodni kezdett hirtelen. A ruhájában a bőre nem teljesen ütött el egymástól.

- Penny, értsd meg, hogy ez sokkal komolyabb, hogy fejnélkül rohanjunk előle – néztem rá magamat is lenyugtatva – Nix még nem hiszem, hogy személyesen találkoztál Lysander fogadott lányával. Penelope Eastwooddal. Beatrixnek már volt szerencséje. Kamarival már talán találkoztatok – mutattam a másik lányra – A bétám.

Fitzgerald C. Azor

Fitzgerald Azor

Az út nagyobb részében csendben voltunk, mert nem tudtunk volna mit mondani a másiknak. Szuszogását hallgattam, s magamhoz öleltem. Az idő egyre hidegebbé vált, s egyszer meg kellett állni, hogy a fagyos kerekeket kitörjük és tovább tudjunk állni. Eliszogattuk már a teáinkat és a szendvicseket mindhárman. Ronan már gyerekkorunk óta velünk volt és védelmezte a családunkat. Mindig sejtettem, hogy voltak dolgok, amikbe a szüleim nem avattak be minket. Például: 1060-ban hogyan halt meg Tuilë, a nagynénink. Senki nem beszélt már róla, s hozta fel a történeteket. Feszülten ültem a helyemen, ahogy megpillantottam az első tünde őrt egy fán ülve figylete az utat. Még két órára voltunk, de már voltak figyelőink. Nem bíznak már senkiben. Gondoltam, ahogy elkezdtem ébreszgetni mellettem a lányt, akit haza akartam juttatni ebből a borzalomból. Valahogy úgy éreztem az ő élete ennél nyugodtabb és szebb. Szeretném egyszer látni és megtapasztalni milyen lehet.

- Ébresztő – suttogtam és az arcát kezdtem el simogatni. Hallottam, hogy valami nevet motyog az ajkain keresztül, de nem értettem pontosan – Mindjárt ott vagyunk.

- Al, kérlek, most ettesd meg te Fayt. Adj még öt percet – fordult el tőlem, majd óvaotsan megráztam megfogva a vállait.

- Geneviève? Lassan megérkezünk – feleltem hangosabban, amire felriadt és orrba vágott, ahogy felkapta a fejét. Arcomhoz kaptam és felnevettem – Jól vagy?

- Uramisten! – kapott a fejéhez, majd nagy szemekkel meredt rám – Jól vagy? Érzem a fogadat – húzta el a száját, miközben óvatosan felpofozta az arcát, hogy felébredjen vagy megbüntesse magát. Bármelyik lehetett ebben az esetben. Megfogtam a hideg kezeit.

- Persze, jól vagyok – mosolyogtam rá, s a tenyereire leheltem – Minden a legnagyobb rendben – nyomtam puszit jéghideg ujjaira – Nem fázol?

- Nem – rázta meg a fejét, majd kinézett a hintóból. Ekkor előhúztam a kabátom belső zsebéből egy gyűrűsdobozt. Jobbnak láttam eljátszani a jegyest, mert biztosabban látszik, hogy két lábon járok a talajon, ha komoly kapcsolatban látnak egy gyönyörű nő mellett az oldalamon. Visszanézett rám és figyelte, ahogy óvatosan letérdeltem a kis helyen – Mit csinálsz?

- Geneviève Fletcher, leszel erre a hétvégére a jegyesem? – kérdeztem, amire felkuncogott és megrázta a fejét. Szónélkül odanyújtottam a kezét és felhúztam rá. Visszaültem mellé, majd visszatettem a dobozkát – Köszönöm – hajoltam oda hozzá.

- Mit kell tudni róluk? – kérdezte, ahogy a tájat figyelte. Gyönyörű volt, bár minden sokkal hidegebb és deresebb volt mégis elegánsnak tűnt a birodalmuk.

- Udvariasak, előkelőek és okosak – feleltem kihúzott háttal – Nagyon úri módon viselkednek, amit meg is tapasztalsz hamarosan. Orvosok és tudósok kerülnek ki leginkább közülük, de nagyon jó katonáik vannak, bár inkább a védelem és béke fenntartása érdekében, mint harci szándékból. Vannak a nappaliak és az északaiak. Az utóbbiakkal óvatosabban kell bánni – már nem sokan maradtak – tettem hozzá, s megigazítottam a hajamat.

Lovaskocsi

Mesés – nézett ki az ablakon, s most először fedeztem fel azt a szépséget, amiről eddig azt hittem csak a könyvekben írnak. A hajába olyan finoman belefújt a jeges szellő, mintha odaillene. Szoknyájába kapott, de nem fújta fel. Kezei a padon voltak, majd arcát felém fordította mosolyogva – Köszönöm, hogy itt lehettek.

- Kialudtad magad? – kérdeztem, s nem tettem a kezemet az övére. Elég lesz az, hogy a hétvége folyamán mennyit kell egymás mellett lennünk.

- Igen. Talán egy életre elengendőt – húzta ki magát úrihölgy módjára.

Az út utolsó szakaszát kuncogva töltöttük, de nem meséltem el neki nagyon sok múltbeli borzalmat. Inkább meghagytam volna későbbre. Nem sokkal később már kiértünk a hegyek között megbújú kastélyhoz, ami lassan úgy nézett ki, mintha délen lettünk volna.

- Ronan? Keleten vagyunk, igaz? – hajoltam ki a hintó elejére, majd egy oké jelet kaptam válaszul.

- Igen, Fritzgerald. Tudom merre van kelet – mondta egy barátságos nevetéssel a hangjában – Hogy vagytok ott hátul?

- Meg vagyunk – feleltem és visszadőltem.

Ahogy behajtottunk a kapuhoz, szinte azonnal átengedtek minket. Tudták pontosan kik érkeztek meg és nem volt kérdés az sem, hogy mi szándékból jöttünk. Az előudvarban már mindenki ott állt és, ha azt mondom mindenki tényleg mindenki. Az egész királyi udvar dolgozói és a család. Az Eastborne család. Megfogtam a lány kezét mellettem és bátorítóan megszorítottam. Megvártam, amíg a kocsis kinyitja az ajtót, majd kiszálltam, de amikor Geneviève lába földet ért a kő a lába alatt kirózsásodott. Csak véletlen. Gondoltam, s a többiek se hozták fel később se. Bemutattak minket mindenkinek, amiközben belém karolt „jegyesem”-mel haladtam végig. Utána bevonultunk és elvitték a csomagjainkat a szobánkba. Ronan rámkacsintott, hogy kiáltsak és ott terem. A földszinti közösségi nappaliban foglaltunk helyett, ahol borral kínáltak. Egy-egy kortyot elfogadtunk, de nem többet. Utána asztalhoz ültünk. Nem volt nagy lakoma, mint ahogy azt megszokhatunk a keletiektől, de pont elég volt ahhoz, hogy elálmosodjunk. Nem hagytak politikáról beszélni.

- Majd holnap. Hosszú volt az út – mondta az idős király – Menjetek aludni nyugodtan.

Geneviève Fletcher

Geneviève Fletcher kihűlő teste

A keleti birodalom nem úgy nézett ki, mint ahogy elképzeltem. Még csodálatosabb volt. Bár minden kicsit fagyottabb volt, de még így is látszódott a gyönyörű természete. Elvarázsolt egyszempillantás alatt. Egy-egy tünde katonát elkaptam a szememmel, ahogy a fákon ágról ágra ugráltak és figyelték minden mozdulatunkat. A gyűrűre néztem a kezemen a vacsora asztalnál, majd felkaptam a fejemet hirtelen. Holnap. El kell tölteni egy estét, ami nem is hangzott olyan szörnyűen, mint gondoltam. Fritz finoman kihúzta a széket és felálltam. A kezét óvatosan a hátamra tette, de épphogy csak hozzámért.

- Megmondom őszintén, hogy csodaszép jegyese van Fitzgerald – mondta az uralkodó és összerezzentem újra a hangjára. Elmosolyodtam kedvesen, de rossz előérzetem volt. Nem tudtam volna megmondani miért – Biztos remek feleség is lesz az Azor Birodalomban.

- Köszönöm – felelte mellettem Azor királya – A szobánk?

- Ratius már mutatja is – jött elő egy szolgáló, talán a nyomornyik lehetett, aki után elindultunk felfelé az emeletre. Olyan volt, mintha örökkön-örökké haladtunk volna már a folyosókon, mire benyitott egy vendégszobába.

- Szép estét önöknek – felelte és átadta a kulcsot Fritznek, majd távozott. Kinyitotta mellettem a herceg a szobánkat, s bezárta magunk mögött. A csomagjaink ott voltak a szoba közepén. A lakosztály, pedig hatalmas volt. Kétszer akkora, mint a királyi birodalomban, amit kaptam. Eltátottam a számat a fényűzésen.

- Akkor most itt alszunk – felelte és a hatalmas ágy felé fordultunk mindketten – Alszom a kanapén – mutatott a kandalló előtti garnitúrára.

- Nem – ráztam meg a fejem – Nem kell. Elég nagy az kettőnknek – néztem rá, s nem hazudtam. Kisebb helyen is aludtam már Alessandre mellett odahaza. Odahaza. Fájdalmat éreztem a szívemben, s vennem kellett néhány nagy levegőt.

- Rendben – fogott meg két oldalról Fritzgerald, s ha nem teszi lehet összeestem volna.

Bementem elsőnek a fürdőszobába és levettem magamról a ruhákat, majd meleg vizet engedtem a csapból, de felsikoltottam. Megégette a bőrömet a forró víz. Erős, piros heget hagyott maga után a csuklómon. A hangra gondolkodás nélkül rohant be hozzám a társam, akinek fel se tűnt, hogy alsóneműben állok előtte, amíg el nem emelte a tekintetét a sebről. Zavarában a még mindig folyó vízhez fordult és nyúlt, hogy elzárja a csapot, de akkor feltűnt neki valami. Nem volt az olyan meleg, mint ahogy azt az ember gondolná. Rám nézett, majd a víz megállt. Kezeivel megfogta az arcomat, majd elkezdte felmérni a helyzetet, mintha éppen a lázamat akarná megnézni.

- Ki vagy hűlve – fehéredett el – Hogy érzed magad?

- Én? Jól vagyok – motyogtam, majd lenéztem a kezemre – Többé kevésbé – feleltem.

- Öhm, behozom a pizsamádat akkor – sietett ki, s ezek után márcsak az ajtó melletti kisszekrényre tette le a hálóinget.

A selyem anyagba belebújtattam a testemet, majd megmosakodtam átlagosnál is hidegebb vízzel, mint általában. Ötlettem se volt, hogy mi történhetett velem. Kiengedtem a hajamat, s bementem a hálóba. Fritz rámterítette a fekete kabátját, majd ő is bement átöltözni. Utána néztem, s vissza a rám dobott anyagra. Magamon hagyva bebújtam az ágy egyik felére a takaró alá. Melegem lett egy perc után, s kénytelen voltam a lábamhoz tenni a kabátot. A homlokom verejtékezett a pléd alatt. Rég éreztem magam ilyen kelletmetlenül. Úgy éreztem Fritzgerald tud valamit, sőt egész este úgy éreztem, hogy valamit titkolnak előlem a többiek.

- Mi történk velem? – kérdeztem, s Fritz felém fordult. Már rég jó éjszakát kívántunk egymásnak, mire megszólaltam – Miért nem fázom?

- Talán nem olyan rossz a helyzet – felelte és megfogta a kezem – Mint, amilyennek kinéz.

- Hogy érted? – suttogtam.

Fritz és Gen kezei

Egy igazi jéghercegnő van ebben a világban. Az, hogy te is ilyen jól bírod a hideget nem biztos, hogy jó jel azt nézve, hogy... – vett egy nagy levegőt – Nem jelentesz veszélyt, s tudja a keleti nép, hogy nem szánt szándékkal teszed, ha te vagy, aki jeget küldött a világunkra.

- Azt hiszed, hogy...? – pattantam fel az ágyban – Azt hiszed, hogy én vagyok?! – meredtem rá.

- Lehet. Minden rendben volt, mielőtt ideértettek volna – mondta, de éreztem, hogy azonnal megbánta, ahogy kiejtette az ajkain – Nem a te hibád!

- Vissza kell mennem – kezdtem el kimászni, de ekkor megragadták a vállamat és visszahúztak. Egy állati halk morajt hallottam magam mögül, amire lefagytam – Fritz, engedj el, kérlek – suttogtam a sárga szemeibe nézve.

A szívem kalapált a mellkasomba, miközben megkerülte az alvóhelyünket és karjaiba vett. Szónélkül bevitt a fürdőbe és letett a kádszélére. Megfogta már-már átalakult kezeibe a zuhanyrózsát és a legforróbbra állította azt. Megengedte. A gőz azonnal megrémített. Kikaptam a lábamat, de megfogott.

- Fritz! Engedj el! – sikítottam – Hallod? – csapkodtam a mellkasát idegesen. Ekkor olyan borzalmas fájdalom hatolt végig az egész gerincemen, hogy véresre haraptam a számat, hogy ne ordítsak torkom szakadtából.

Nem emlékszem mit csináltam ezek után, márcsak annyi rémlett, hogy elernyedtem és a kádba zuhantam beverve a fejemet. A forró víz itt-ott megégette a lábamat, de már nem emlékszem, hogy kerültem ki onnan. Az ágyban ébredtem fel és már a reggeli napsugarak érték az arcomat. Ahogy az ablakfelé fordultam a földön egy összegörnyedt Fritzgerald feküdt a szőnyegen a háta tele karmolásokkal, amiből már elállt a vérzés. Oda akartam rohani hozzá, de ahogy felültem visszaszédültem a párnára és kidőltem tíz percre. Azor királya arca jelent meg feledtem, amikor újra felkeltem.

- Mi történt? – kapkodtam levegő után és ránéztem. Kitakartam magamat, hogy feltérképezzem a lábaimat. Itt-ott már-már rózsaszínes égés nyomok maradtam. A testem többi részére már nem is akartam gondolni – Megégettél!

- Sajnálom – húzta össze a száját – Én, én... nem tudtam... – csapott a matracra mellettem – Öntudatlan állapotba kerültem, Gen. Nem voltam ott, mint korábban – fúrta a fejét a takaróba, s lehunytam a szemeimet. Elsírtam magam. Rádőltem és hideg bőrömmel sebeit igyekeztem hűteni a hátán.

- Ezeket én csináltam? – kérdeztem, de nem jött válasz. Örültem neki, hogy nem emlékszem milyen fájdalmak között lehettem odabent a fürdőben.

Négyszemközt