Sorsfordulat: VIII. rész

Winter Whisperer

Winter Whisperer

Messziről is láttam a remegő testét, ahogy próbálja megérteni mi történik vele, s miért nem fázik a hidegben vagy egyáltalán miért jéghideg a bőre. Aranyos. Egy mosoly jelent meg az arcomon, miközben a hókupacokon ugráltam haladva előre. Nem siettem el a dolgokat, hiszen már megtanultam kezelni az életemet, ezt a világot, amit kívül tökéletes, de belül rotható gyümölcshöz hasonlít. Csak az látja igazán, aki kirekesztett, akit a társadalom elutasít, mert nem illik bele a környezetbe. Felnéztem az égre, s kitártam a karjaimat. Eljött az én időm – gondoltam, de mielőtt bármit csinálhattam volna előttem hirtelen egy sötét alak jelent meg. Az ismerős körül szomorúság és elkeseredés hangulata vette körbe. Leengedtem a karjaimat magam mellé, ahogy egy bólintással üdvözöltem a Halálhozót. Fekete kapucnis köpönyege mögül nézett fel rám azokkal a csillogó sötét szemeivel. Lehetett már több ezer éves, bár ez egy olyan pontja, amin könnyen besértődik, ha megkérdezik, nem néz ki többnek, mint egy halandó, földi felnőtt férfi a 30-as/40-es éveiben. Soha senki nem értette mi az, amit csodálok benne vagy a Hószörnyetegben, de pont az a fantasztikus, hogy mind hasonlóak vagyunk. Együtt vagyunk a „bűnözők”, a „csúfok”.

-         Készen állsz? – néztem rá, ahogy mellém lépett, s válasznélkül hagyva csak eldőlt. Utána estem én is a puha hótakaróba, majd lehunytuk szemeinket, hogy belevessük magunkat az álmaikba.

Geneviève Ivy Fletcher

Gen a hóban

Elszundítottam az út alatt Fitz vállán, de valami mégis ugyanaz maradt. Saját magunkat láttam magam előtt a hintóban, ami a vihar miatt lassabban ment. Egyszer csak valaki nekem esett és a földet értük. Lihegve próbáltam felülni, de az alak lefelé tartott a kezeivel. Fekete volt. Alig láttam a csuklyája alól az arcát. Sikítani próbáltam, de egy hang se jött ki a torkomon. Maradj nyugton, te... szisszegte elég közel hajolva az arcomhoz, sőt nem is mondta, hanem a fejemben visszhangozta a szavakat.

-         Mit akarsz? Kérdeztem, de tekintetével az elmenő járművet figyelte, majd amikor eltűnt elengedett. Nem jelentettem veszélyt többé, hogy elszaladnék, s hagyta, hogy felálljak. Fogalmad sincs róla mi vár rád, ha beteszed a lábad a déliekhez. Figyelmeztetett, s ahogy felpattant megremegett a föld alattunk. Egy nagyobb teremtmény érkezett, s ült le mellém. Pislgotam párat, mire felfogtam mit látok, majd felemeltem a kezemet, hogy megérintsem, de ekkor az arcomba ordított, amivel apró jégcseppek potyogtak rám. Lehunytam azonnal a pilláimat és azonnal leguggoltam védve magamat a nagy kabátommal. A testvéred bátrabb. Sóhajtotta az idegen. Ahogy a veszély elmúlt megfordultam és rámeredtem – Honnan...? Meredtem a halált körülölelő idegenre.

Jaj, nem Candance-ről beszélek, hanem a másikról. Az ikertestvéredről. Nézett le rám megvetően, majd felém nyújtotta a kezét. Azt hiszem láthatta, hogy ötletem sem volt miről beszélt. Nekem csak egy húgom van. Megmutattom. És ezzel a szóval ragadott el valahova máshova. Feszengve, de engedtem, hogy felhúzzon, viszont valami egészen más történt. Egy örvénybe kerültünk, amiből hirtelen egy új kép jelent meg előttünk. Egy jelenet. Egy emlék. Egy kórházi szobában voltunk. A fények egy pontra világítottak. Ott állt az apám az ágy egyik oldalán és édesanyám anyukája, Leida nagyi. Fogták anyu kezeit, akinek arca izzadt a megterheléstől, amit a szülés okozott számára lelkileg és testileg is. Néhány perccel később már két csecsemőt törölgettek le és tettek minket a mellkasára. Könnyek gyűltek a szüleim szemeibe, ahogy figyelték kis arcainkat. A szám elékaptam a kezemet, mert sosem beszéltek arról, hogy ketten voltunk anyu hasában. A vezetőm oldalba bökött és az ajtó kis ablakán egy nő arca rajzolódott ki, akinek voltak ismerős vonásai, de nem tudtam hova tenni.

-         Hova viszik őket? – kérdezte Kristen ijedten, miközben Marcellus csendesen simogatta a fejét. Valamit suttogott neki, amire megnyugodni látszott. Leida Eastwood az egyik orvoshoz sétált, mondott neki valamit, amit nem értettem, majd kiment a szobából. Minden szónélkül. Arcáról egy dolgot tudtam csak leolvasni. Szégyen? Gyalázat? Ekkor kikerültünk a folyosóra a két nőhöz. A babákat egymás után tolták el mellettük egy-egy csecsemőknek fenntartott hordozóban.

-         El kell vinnem az egyiket. Te is tudod – nézett a nagyimra az idegen, akin arcán érzelmek és határozottság keveredett – „Amikor a testvérek közösen átlépik a másik világ kapuját, hűségesen viselve az ősöktől örökölt nyakláncokat és a csillagok alatt összehangolt szívüket, azok a pillanatok oly különleges szálakkal fonódnak össze, amelyekre nemzedékeink emlékeznek. Ám vigyázz! Mert ha az utódok dalra fakadnak ebben a közös kalandban, akkor az első unokájuknak vissza kell térnie a másik világba. Emlékezz erre, testvérem, mert a sors fonala mindig kiszámíthatatlanul szövődik ki." – idézte valahonnan.

-         Isolde, tudom – nyelt egyet, ahogy követni kezdték az ápolókat a baba szobáig. Biccentve bementek és nézték a csecsemőket. Az egyik már nyugodtan aludt, míg a másik kíváncsian nézegetett. Az ébrenlévőhöz lépett Leida húga és megsimogatta az arcát – Sajnálom, ami a férjeddel és a fiaddal történt – tette hozzá Leida gyorsan, hiszen már egy jó ideje nem is látták egymást.

-         Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék azokra, akik már nincsenek velünk – folytotta vissza a könnyeit és elmosolyodott – Megtanítom mindenre, hogy aztán megvédje a testvérét és a megmentőt – nézett fel nővérére – Ahogy te is teszed.

Az idősebb megrázta a fejét és az égnek emelte a tekintetét. Látszott, hogy mondani akar valamit, de nem találta hirtelen a szavakat. Mire visszanézett addigra Isolde a karjaiban tartotta az újszülöttet. Leida levette a láncot és Penelopéra helyezte.

-         Szeretlek – suttogta neki, majd húgára pillantott – Üdvözlöm Lysandert és Isolde... – fogta meg a vállát, mielőtt ő eltűnt volna – Mutasd nekik az utat... haza – és potyogni kezdtek a könnyei.

-         Ígérem – ölelte át testvérét, miközben erőlködve szárazon tartotta magát, de a lelke zokogott. Ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztak. Az örök búcsú kettőjük között. A többi már az unokákon múlik.

A következő képkocka tudtam, hogy itt volt és nem a mi világunkban. Egy hotel ajtajában éppen söpörte le egy fiatal férfi a faleveleket. Amikor Isolde Eastwood megjelent a pokrócba tett babával a karján. A fia meglepődve nézett fel. Ő lenne Lysander? fordultam a kísérőm felé, aki csak némán biccentett – A nagybátyám.

-         Anya? – lépett le az útra, majd a csecsemőre tévett a tekintette és a medálokra – A jóslat elkezdődött?

-         A védők megszülettek – adta át kicsit gyermekének az ékszerével együtt – Neveld fel sajátodként! Megtanítom őt, amire kell – mondta küszködve az érzelmeivel.

-         A védők? – kérdezett vissza, amire csak bólintott.

-         Ikrek – suttogta és megsimogatta a kíváncsi gyermek arcát – Penelopé.

-         Penelopé Eastwood – nézett le Lysander a gyermekre – Üdv itthon.

A pár órával ezelőtt megszületett csecsemő kis szemei szép lassan lecsukódtak, mintha ez a világ természetesebb dolga lett volna, hogy nem a biológiai családjánál fog felnőni.

( *** )

Gen havas haja

Nagy szemekkel ültem fel a kocsiban és néztem körbe magam körül. Ott voltam, ahol lefeküdtem aludni a herceg mellett. Fitzgerald holtsápadt volt mellettem. Ijedten kezdtem el rázni a testét, ami ki volt hűlve. Nem jöttem rá, hogy miért nem szavad eljutnunk a déli családhoz, de az biztos, hogy van itt valaki, akihez vérszerint kötődöm és nemcsak a nagymamám testvére. Finoman ütögetni kezdtem az arcát. Remegve kiabáltam ki a kocsisnak. Ronan megállította azonnal a lovakat és benézett az ablakon.

-         Mi történt? – kérdezte, de ahogy egy pillanatra észrevette az átfagyott Fritz arcát azonnal tudta, hogy nagy baj van. Kikötötte a lovakat egy fához, majd kinyitotta az ajtót. A kabátjának zsebéből egy flaskát vett elő, aminek üvege megcsillant a holdfényben – Talán egy kis whiskey felébreszti. Tartsd hátul a fejét és nyisd ki a száját – nézett rám, s bólintva követtem az utasítását. Pillanatokon belül egy köhögő királyt néztünk magunk előtt.

-         Mi volt ez? – kérdezte, ahogy az égő mellkasát ütögette.

-         Szívesen – veregette hátba, s kortyolt az italból, majd felém nyújtotta. Megráztam a fejem – Megyünk tovább – ugrott le a kocsiról, majd szinte azonnal tovább álltunk. Fritzgerald rám meredt, mint aki szellemet látott volna.

-         NE! Vissza kell mennünk – pattant fel a hintóban és kihajolt az ablakon Ronanhoz – Vissza! Ha a déliekhez megyünk akkor börtönbe zárják Gent – ült vissza a helyére és rám meredt.

-         Tudom – vágtam rá – Van egy ikertestvérem – tettem hozzá.

-         Penelopé Eastborne – nézett a szemeimbe – Elaludtam és az álmomban...

-         Valaki meglátogatott, aki megmutatta a múltamat? – néztem rá érdeklődve, de megrázta a fejét kissé zavarodottan.

-         Nem. A Tél Suttogója látogatott meg jelezve, hogy ahhoz, hogy irányítani tudjam az átalakulásokat... le kell mondanom a trónról – a hintó megtorpant hirtelen épp pár perccel azután, hogy megfordultunk, én meg lefagytam – Vissza kell mennem veled a világodba, Beatrixnek és Donovannak, pedig megmenteni itt a helyzetet, nekünk meg odakint – fogta meg a kezemet. Ronan hangja sűvített bele a levegőbe, mintha valaki éppen nyúzná. Felállt a szőr a hátamon.

-         Kiszállni! – ordította valaki a levegőbe és egy lővés hangja ébresztette fel a téli alvókat – Most! Kezeket a magasba!

-         Mi? – vettem egy mély levegőt, ahogy kinyitotta az ajtót Fritz és lelépett, majd visszafordult, hogy lesegítsen. Elfogadtam a kezét, de hirtelen vissza akartam menni. Több ezer jégpáncéllal felszerelt katona állt velük szemben. Egyiknek karjában Ronan teste feküdt, talán csak kiütötték. Reménykedtem.

-         Fritzgerald Charles Azor – hangzott fel valaki a sokaság közül. Ők lehettek a déliek seregének egy része. A srác a neve hallatán lemerevedett, de aztán kihúzta magát és nagybátyja feléfordult. Egy markáns, szigorú és magas férfi lépett elő teljes fegyverzetben – Mi ez a nagy utazás ilyen időkben?

-         Elving – szólította meg – Mi csak... tudni szeretnénk a dolgokat, hogy senki ne támadjon...

-         Túl késő Fritz – legyintett, amire valaki a hátam mögé lépett és hátrahúzta a karjaimat. Felszisszentem, majd hirtelen az illető feljajdult.

-         Jéghideg ez a lány! – kiáltott fel a kesztyűs kezével – Mi vagy te??

-         Ő a királynő az Azor Birodalomnak, nemigaz? – nézett az unokaöccsére, akit az imént rúgott egy másik katona lábcsonton, amire összeroggyant – Szépségem, nem tudsz semmit se, igaz? – lépett hozzám közelebb és végigsimított érdes kezével az arcomon – Cipeljétek be őket a várba!

-         Mi a terved? – köpte a szavakat Fritzgerald és még sose láttam ilyennek. Ideges volt – Mit akarsz?

-         Semmibe veszitek az északon lévőket. Na, de most meg tudjátok, hogy mi vagyunk a legerősebb hatalom – kapja fel egy kézzel, miközben engem három katona vesz közre, s az egyik a pisztolyát a hátamnak nyomja.

-         Indulj meg előre! – utasít és felemelem rá a tekintem, majd megfordulok és lehorgasztott fejjel indulok be egy házba, ami egy téli nyaralónak tűnik. Kisebb, mint a palota.

-         Elnézést – suttogtam – De mit akarnak tőlünk? Békével érkeztünk.

-         Nem – dobja be a lábam elé Fritzet – Egy szörnyeteg a jegyesed kisasszony és te... Ha! Ránk hoztad az örök telet – pörgetett meg az ujjai között valami fényeset. Fritzgerald felkiáltott, hogy fussak, de már késő volt.

Elving átalakult egy feketepáncélzatú lénnyé, majd megragadta a karomat, amire bilincset tett. Egy jeges darabot. Mindkét csuklóm csapdába került. Benyomott egy szobába és rám zárta az ajtót. Üvőlteni kezdtem, de tudtam hiába, mert nem engedne ki. Fritz üvőltését hallottam a folyosóról, majd oroszlán ordítása hangzott fel a torka mélyéről. Neki ugrottam az ajtónak, de nem mozdult. Elkeseredve zuhantam össze a szoba közepén. A helyiség sötét és nyirkos volt. Minden hang, amit csináltam viszhangzot. Valahogy éreztem, hogy szinte üres, csupasz és nem éppen gazdagságban dús vendégszobába helyeztek.

Fitzgerald C. Azor

Fitzgerald Azor sárga szeme

A nagybátyám belém rúgott, miután Gent bezárta a hálószobába. Tudtam pontosan mit szeretne, s bármilyen nehéz volt nem hagytam. Nem hagytam, hogy kiengedjem az oroszlánt. Felém csapott a baltájával, amivel felhorzsolta a bal karomat. Ordítottam egy állatiasat. Négykézlábra ereszkedtem és hevesen lélegeztem. A szemeimmel úgy láttam magam elé, mint amikor átalakulásnál szoktam. A kezeimet gyorsan ökölbe szorítottam, hogy jelezzem a testemnek, hogy minden rendben, de szinte azonnal ajkamba haraptam, amikor megláttam a körmeim belemélyültek a bőröm alá. Véreztem. A mancsaimmal próbáltam feltápászkodni és időt nyerni.

-         Gyenge vagy – nevetett fel – Te?! Az Azor Birodalom uralkodója? Ami összefogja ezt az egészet?? Ne nevetess! – csapott le a lábamra.

A szemeim már sárgán világítottak bele az éjszakai életbe délen. A fejformám szinte teljesen átalakulté; a füleim hegyesen álltak, az orrom se az emberi forma volt. Hiába erősködtem, hiába próbáltam felülkerekedni. Ne aggódj. Itt vagyok. Suttogta valaki, amikor hirtelen a nagybátyám lefagyott. A Tél Suttogója jelent meg fizikailag előttem. Leguggolt elém és megsimogatta az arcomat. Az érintése megdermesztett, s farkincám se legyezte a levegőt idegesen utána.

-         Ó. Ne aggódj kedvesem! Nem halt meg, sőt mindent lát és hall. Talán édesebb lesz így a számodra – fordult Elving felé – Jobb, ha visszamegyünk most a központba – csapott le a vaskos ajtóra – Geneviève! Örülök, hogy találkozhatunk. A barátommal a Halálhozóval már volt szerencséd utazni egyet. Szerencsés vagy. Rendkívül jó vezető – mosolygott le Genre, aki a földön feküdt összegömbölyödve – De... rövidre fogva a dolgot, sokkal több közös van bennünk, mint gondolnád – vigyorodott el.

Fritzgerald és Gen

Levette róla a bilincset, miközben engem Ronan segített fel. Rámeredtem, de nem szólalt meg. A Télsuttogó jelzett, hogy mehetünk, amire mind megindultunk vissza a kocsiba. Négyen ültünk bent, de már nem lovak húztak minket, hanem maga a Hószörnyeteg. Ronan oda volt kötve a hintóhoz kábultan. Megszakadt a szívem.

-         Tudjátok, kedveskéim – nézett ránk – Ez nem rólatok szól, de valamilyen szinten mégis szorosan kapcsolódtok az egészhez – csettintett és egy hógömb jelent meg a  kezében – A megjelenésed nálunk Gen, az indította el ezt az egészet, szóval köszönöm – megrázta a hógömbszerű tárgyat – Te, pedig... a halálhozót erősíted – nézett rám a nő.

Rámeredtem a megnevezett illetőre, s kirázott a hideg. Megfogtam Geneviève kezét, de közben én is éreztem remegő testét, ahogy közelebb húzódott felém.

-         Mi történik, ha... – nézett Gen a két új társunkra, mire a lány elnevette magát.

-         Mi lesz? Ó, drágám! Egyesülnek a védők, persze, ha szerencsések vagytok, mert elég valószínű, hogy a nép meg akar ölni, ahogy engem is – tárta szét a karját.

Donovan H. Azor

Donovan Azor

Minden egy szempillantás alatt történt, s bár nem lepődtem meg annyira azon, hogy Nix mit lépett, de úgy éreztem huzatot kaptam az arcomba. A levegő felfordult körülöttük, s Penny arcát megnézve ő is hasonlóan érzett. Egy jó darabig csendben álltam a lányok között, míg Kamari be nem kapott egy almaszeletet a szájába. Penny-vel egyszerre fordultunk felé.

-         Éhes vagyok – motyogta csendben, amire felnevettünk, s leültem egy harmadik székre.

-         Hova tűntek? Visszajönnek? – kérdezte Penelopé tőlem.

Nem tudtam pontosan. Voltak dolgok, amiket a legjobb barátomról nem tudtam. Tudtam jól, hogy vannak olyan dolgok, amikről nem szeret beszélni a múltjával kapcsolatban. Éppen elég fájdalmas.

-         Visszajönnek – biccentettem – Nixet ismerem ennyire. Beatrixnek tudnia kell valamit.

Olyan tíz perccel később hirtelen újra fény keletkezett és a két kalandor visszatért. Arcomon némi kíváncsiság és aggódás jelent meg. Felpattantam, amikor a lány arcán pánikot véltem felfedezni sokkal keveredve. Fogta magát és kirontott a szobából szónélkül. Penny a nyakláncához nyúlt és hátradőlt az ágyon. Kamari leült az ágyra és a háttámlának dőlt.

-         Utána megyek – fordultam meg, amire Nix nem ellenkezett. Ott maradt a másik két vendégünkkel a kastélyban. A folyosón már nem volt és a lépcsőknél se találtam, de nem álltam meg. Bárhol lehetett, de egy hely volt, ahova gondoltam, hogy szeret menekülni.

A könyvtár ajtaját sietve nyitottam ki, miközben vettem a mély levegőket, hogy lenyugtassam a hevesen verő szívemet. Becsuktam magam után, s elindultam felé. Ugyanott ült, mint mikor először találkoztunk itt. Megálltam előtte és az arcát kezdtem el fürkészni. Előhúztam a családi képet a zsebemből, amin egy ősi keleti család volt látható. Az Eastwoodék, akik rokoni kapcsolatban is álltak a királyukkal. Átnyújtottam némán Beatrixnek.

Donovan és Beatrix

-         Fordítsd meg – feleltem egy kis idő múltán halkan, miután összevonta a szemöldökét – Az Eastwood család kihalt az 1000. fordulóra a világunknak – hatásszünetet tartottam és vettem egy nagy levegőt, mert a következő sorok nagyok voltak – Eltűntek a lányok. Később tért vissza Isolde, de mire feleszméltünk, hogy ő ugyanaz addigra megházasodott. Isolde Eastborne lett, Penny Eastborne nagymamája, aki a nyakláncot adta neki, s nem hiába. A fogamat rá, hogy a piacon, ahol az ékszert találtátok és Geneviève-t elcsábította az nem volt más, mint annak a testvére – foglaltam össze a dolgokat – Ami azt jelenti, hogy ők nem a megmentők. Volt egy mese, amit gyerekeknek itt gyakran mesélnek a megmentőről és a segédeiről. Tűz és víz – emeltem fel a kezeimet – A megmentő teheti lehetővé, hogy ők ketten együtt tudjanak dolgozni, mert ő az egyetlen, aki ismeri e két személyt. Ő a kapocs a halál és a létezés között – fejeztem be – Nem azt mondom, hogy most hirtelen meg kell mentened a világunkat – guggoltam le elé és a kezemet finoman a térdére helyeztem – Korábban azt mondtad, hogy úgy érzed nem tartozol sehova. Ide se. Oda se – mélyen a szemeibe néztem – Tartozol valahova. Ha nem akars e két világba tartozni... én mindig gondoskodni fogok róla, hogy biztonságban legyél.

Beatrix Moon

Én mindig gondoskodni fogok róla, hogy biztonságban legyél." A lágy, meleg szavak végigfolytak lelkem minden didergő pontján. Szívem nagyot dobbant. Segíteni akarok neki és a népének, ennek a világnak. Bár nem tudom, hogy valóban én vagyok-e az a "megmentő", akiről beszélnek, de nem számít az vagyok-e vagy sem, de segíteni akarok, ahogy tudok, shogy eddig is tettem. Letettem a képet a kis asztalra, majd felnéztem a herceg szemébe. Lassan felemelve kezem, megérintettem selymesnek tűnő haját, ami az is volt. Elbűvőlve simítottam el egy rakoncátlan tincset szeméből. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy valami vonz a herceg felé és miután megnyíltam neki valami különleges kezdett el kialakulni..vagyis kezdene, ha nem ellenkeznék, ha nem tagadnám meg. De félek attól, mi lehet ha...és..de a szavai.

-         Ezt soha nem mondta még nekem senki...- szólaltam meg halkan leengedve kezem. - Pláne nem úgy, hogy el is hiszem. Kérlek, légy óvatos az ilyen szavakkal, mert a végén megváltoznak az érzéseim az irányodba. - mosolyodtam el. Azon részem, amely bizonytalan volt mindenben és úgy véli ez az egész csak fájdalmat szülne, akarta, hogy maradjunk ennyiben. Legyünk barátok és semmi több, de volt a másik részem, ami azt akarta, hogy lépje át azt a hülye vonalat közöttünk. Ahogy elhúztam kezem a múltamra gondoltam.

Ma megkaptam a választ a kérdésemre, amit éveken át kutattam. Úgy tűnik, annyira mégsem lehet véletlen a találkozásunk. Tekintve, hogy Nix már a születésem óta tud a létezésemről. Mindent elmeséltem a kis utazásunkról a múltban. Arról, hogy mit tudtam meg és mit gondolok. Azt mondják, hogy az Ílírek az egyik legerősebb nép, a legfelkészültebb, edzettebb, de akkor miért nem szakítsák el a láncaikat? Mert kevesen vannak. - Kevesek azzal az erővel szemben. De mi lenne, ha...ha nem lennének egyedül? -herceg kezére néztem, majd minkét kezét megfogva megunk közé emeltem.

-         Tegyük fel. - emeltem fel a jobb kezét.- ez Azor birodalom. Azt mondják nem vagytok se erősek, se gyengék, de nem vagytok létszámilag fölényben sem. Ez- felemeltem a bal kezem- az ílírek népe. Erősek, kevesen vannak. Továbbá vannak a többiek is, de ha...az ílírekkel összefogna a birodalmatok, megerősödne a hadsereg, a védelem és légierő is lenne.- a bal kezemmel megfogtan az ő jobb kezét, összefűzve ujjainkat. - Egy erős szövetség. - szorítottam meg őt nyomatékosítva szavaim. - Jelenleg a Déliek és Winter jelenti a nagyobb problémát. Viszont a többi népből előbb utóbb valaki támadni fog, kivéve ha látják, hogy nem lesz könnyű dolguk.- néztem fel szemeibe. - Ez a jégkorszak egyenlőre mindenkit lelassít, viszont ha nem teszünk ez ellen is valamit, éhínség lesz, mert elfagynak a termények és nem lesz, mit learatni. Mi lenne, ha vele is beszélnénk? Mit akar? Megeggyezhetünk vele? - kérdeztem. További kérdések merültek fel, de Donovan tekintette megállított - Mi az? - kérdeztem - Persze tudom, nem értek ehhez, de csak ezek ötletek..vagy...-baharaptam alsó ajkam. Hülyeségeket beszélnék?

×××

Elképzeltem, ahogy két ujjam közé veszek egy tincset selymes hajából, majd azt tekergetem. Ajkaimmal épphogy megízlelve az övét, fogammal vért serkentve, lenyalva azt. Beleborzongtam a gyönyörbe. Kezeim felfedező útra induknak karcsú testén és már..már a fellegekben járva egy mozdulattal véget vetni az életének. Csupán egy tőr a szívébe. Figyelem, ahogy a vágyódás csillogása a szemében pánikká változik, majd fájdalommá. Elvigyorodtam.

-         Ejjjj, de gyönyörű.. - nevettem hajamba túrva.- Miért is tértél vissza a múltba? - sóhajtottam, majd elkomolyodva fordultam a lény felé. Megsimogattam szinte már szőrtelen fejét. - Hozzd ide őt nekem. Élve. Ha valaki pedig utatokba kerül, öljétek meg.- adtam ki a utasítást visszadőlve a trónomra. - Vagy...a szeme láttára öljem meg a szeretteit, majd utána őt? Hmm...- akkor hogy is élvezhetném ki? Dudorászva képzeltem el az első találkozásunk pillanatát. Mégegyszer nem menekül el előlem.

Donovan H. Azor

Amit mondott lefagyasztott, s csak kis részben az az öröm, amit kezeink egymásba fonódása okozott. A szívem úgy vert, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Aztán valami megváltozott körülöttünk. Az idő, mintha megfagyott volna metaforikusan. Hirtelen kicsapódott az ajtó és két sietős alak jelent meg a küszöbön, majd felénk igyekeztek. Gen és Fritz. A lány egészen másképpen nézett ki, majd döbbenten meredtem rá. Nem engedtem Beatrix kezét, de amikor a testvéremre néztem mindent kiolvastam a tekintetéből. Gond van. Hatalmas nagy probléma.

-         Itt van a Tél Suttogója – felelte, majd a mellette álló lányra nézett, aki mezítláb állt előttünk jégszínű, csillogó ruhájában. Haja hosszan leért egészen a hátavégéig. Ajkai kékesek voltak, ujjai lilák, de nem úgy tűnt, mintha ez zavarná. Piros orcája melegséget árasztott.

-         Igaz a mondás – vágtam rá – Tűz és víz a megmentő segítői – húztam fel a székből Beatrixot.

-         Hol van Penelopé?! – sürgetett a bátyám.

-         Hol van a Tél Suttogója?! – vágtam rá mellé érve, aki a szőke tincseibe túrt.

Ekkor egy éles fájdalom hatolt a lelkembe, majd egy vonyítás. Kamari állatias hangja hangzott fel, ami nem jelentett túl jót. Megfagyott az ereimben a vér és a mögöttem lévő megmentőre néztem. Reméltem, hogy érti mindazt, ami végig futott bennem.

-         Maradjatok itt – szólaltam meg és becsaptam magam mögött a könyvtár ajtaját, majd elrohantam. Meg kell védeni a megmentőt – visszhangoztak a fejemben.

Felérve a folyosóra már teljesen átalakultam. Ideges voltam. Ekkor pillantottam meg egy Hószörnyet, aki a hátára vetette a bétámat. Még élt. Éreztem. Eszméletét vesztette. Morogni kezdtem, s már ugrottam volna, amikor a Tél Suttogója jött ki a Halállal a szobából, az utóbbi Nixet fogta, míg az előbbi Pennyt tolta ki. A lány teste égett a jégtömben. Szemei haragosak voltak és már csöpögött az, amibe bezárta.

- Ó! Donovan herceg! – csapta össze a tenyereit a nő és elvigyorodott – Reméltem, hogy összefutunk – lépett közelebb. Vicsorogni kezdtem, amire megrázta a fejét – Na! Sokkal több közös van bennünk, mint gondolod – nyúlt felém, de ahogy rá akartam harapni a kezére elkapta és hátraugrott – Rossz kutya! – sikította, amitől jégcsapok csapódtak ki a torkából felém. Összehúztam magam, hogy megvédjem a szemeimet, de néhány felsértette a bőrömet. Égető érzés futott végigrajtam – Tudod, sokkal könnyebb lenne, ha le tudnánk ülni beszélni, de megnehezítittek a dolgomat – sóhajtotta, s még egy adag jeget szórt Nix csuklójára. Felnéztem a barátom, akivel mindig egymás mellett harcoltunk. Ott feküdt Kami és Penny perceken belül kiszabadulhatott – Ó, azt hiszed, hogy hagyom, hogy kiolvadjon? Ha. Addig próbálkozhat ameddig akar. El fog fáradni – simította végig a jegestömlöcét – Olyan hasonlók, de mégis annyira különözőek, nemigaz? Tűz és víz. A testvéred sokkal ártatlanabb – mosolyodott el – Szóval... – lépett Nixhez – Hol van?! – emelte fel az állánál fogva a fejét – Hol a bejárata?!

-         Engedd el! – kiáltotta a bátyám mögöttem és ordított egyet. Idegesen hangzott – Engedd el őket! – ugrott át már állati formában – Nem ezt tárgyaltuk meg!

-         Ó! Királyom – mosolygott rá – Így kell fogadni a vendégeket? – vigyorgott – Tudod te, hogy mi fog történi, ha nem kapjuk meg, amit szeretnénk – túrt bele Nix hajába és jeges levegőt fújt rá – Ha most megcsókolnálak... – suttogta neki – Maradjunk annyiban, hogy az első és utolsó csókod lenne.

-         Egyszer csak megállt és felkapta a fejét valamire. Fritz ijedten fordult meg és én is így tettem. Gen egy emelvényt állított fel a folyosó közepén, hogy a magasba emelkedjen. Szemei jegesek voltak, de nem jókedvében. Ez felbátorította az ikertestvérét is. Négy lábamra álltam, s beálltam a testvérem mellé.

-         Megbánod még, hogy... – kezdte el megakadt. Pár kastély dolgozó nézett fel a folyosóra és a jelenet nem lehetett túl kedves. Egyik nő sikított fel a másik után. Férfiak hívták a katonákat, s éreztem, hogy Fritz idegessé vált.

-         Mit kedvesem? Hogy nem dobtalak ki a hintóból? Ó, bogaram! Most mutattad meg magadat. Azt hiszik te hoztad rájuk az örök telet, ami nincs messze teljesen az igazságtól – vigyorgott – Eljön az idő, hogy az élettartalom megrövidül itt – nézett a Halálhozóra, aki rátette a kezét Nix nyakára. Úgy éreztem engem akarnak megfojtani – Gyerekek vagytok! – sipította.

-         Kami egyszer farkasbőrbe bújva karmolta meg a Hószörny jeges arcát, amitől az megtántorodott, majd egy újabb ütést mért rá, aztán még egyet. Addig támadta, amíg az elvesztette az eszméletét. Lihegve nézett maga elé, majd megfordult, és rámnézett. A Tél Suttogó felkiáltott, hogy kedves barátja kidőlt.

-         Te szörnyeteg! Mégcsak egy baba volt – kiáltott rá – Szörnyeteg!

-         Még egyszer hívj így és letépem a fejedet a helyéről – szólalt meg, majd hirtelen a falhoz csapódott és jégcsapok tartották ott. Úgynézett ki, mintha keresztre feszítették volna. Nyűszítése sértette a fülemet és megremegett a lelkem.

Ugorni készültünk, amikor a Tél Suttogója felénk csapott volna, ha Geneviève nem ugrik be elénk egy jégpajzzsal. Döbbenten meredt előre a másik, majd a Halálhozóra nézett, aki félredobta a sarokba Nixet és lehúzta a csuklyáját a fejéről.

-          Sajnálom, hogy nem sikerült ezt megbeszélnünk – felelte, de mielőtt bármi történhetett a várkapura csaptak odakintről – Ó! Kezdődik! Azok a hűséges alatvalók! – ugrabugrált. Ebben a pillanatban kiesett a jégtömbből Penelopé és lihegve támaszkodott meg a térdein. A Tél Suttogója felnevetett a másik gyengeségén, majd Beatrix irányába nézett. Felémutatott, és elindult felé.

-         Te tudod hol van a bejárata! – fagyasztotta oda a lábát a padlóra, hogy ne tudjon elmenekülni. Mire odaért hozzá felemelte az állát megfogva a fejét – Tudod hol a Birodalom fája – nézett rá Tél Suttogó mohón és vágyakkal telien. Eltörte a jeget a lány lábáról és megragadta a karját, majd elkezdte a szobája felé ráncigálni. Beatrix nem hagyta magát könnyen, de minden ellenkezése hiába való volt – Nem akarlak bántani - dobta oda a Halálhozónak – De, ha azt szeretnéd odadoblak a népnek kis megmentő – fröcsögte a szavakat.

Ekkor ráugortam a nőre, aki felsikított úgy, mint egy áldozat, s ez volt az a pillanat, amire még emlékszem. Egy altató nyílat lőttek belém. Láttam, ahogy körülöttem mindenki elalszik. Beatrix tekintette maradt meg utóljára.

Winter Whisperer

-          - Köszönöm – mondtam a katonáknak hálásan – Nem tudom mi ütött beléjük – lihegtem, majd végignézett az alvó személyeken.

-         - Mit tehetünk királynő? – kérdezték, s úgy tűnt, mintha meg lennének babonázva.

-         - Vessétek őket börtönbe – jelentettem ki – Az állatokat – tettem hozzá – Az ikrekkel még lesz dolgom és ezzel az Írillel – vigyorogtam – Nixet kötözzétek a trónhoz. Tűzt és vízt a trón elé kössétek ki fémmel.

                     ***

 Az utasítást követően elvitték a fiatalokat, ahogy Tél Suttogója kérte. Nem tudták, hogy amíg Fritz és Gen meg volt róla győződve, hogy meg tudnak ülni a fenekükön és meg lehet beszélni a dolgokat, addig Tél Suttogója telepatikusan minden Birodalom fejébe szép lassan belehelyezett hamis emlékeket ellenük. Beatrixot bevitte a szobájába és a kandalló elé vitette a Halálhozóval, aki szorosan tartotta.

-         Mutasd! – sikította az arcába – Vagy a barátaid meghalnak – mondta nyugodtabb hangon és egy csettintéssel jelezte, hogy milyen egyszerű lesz is az.

Donovan H. Azor

Mire felkeltünk már lemenőben volt a nap. Újra emberi formában feküdtünk a saját pincénkben. A fejemhez kaptam, majd ahogy felálltam neki estem a fémeknek. Rázni kezdtem őket.

- Hiába – szólalt meg Fritz erőtlenül mögülem – Nincs értelme – felelte.

- Miről beszélsz?! – kiabáltam rá – Meg kell menteni Beatrixot! – léptem elé – És Nixet, Kamit és Gent! – ráztam meg a bátyámat.

- Nincs értelme – nézett rám könnyes szemekkel – Láttam... láttam, hogy halok meg Don. Megmutatta.

- Ki? Tél Suttogó? Hazudott! – vágtam rá dühösen – Komolyan elhiszed?!

- A saját népem által – felelte, ami megrázott – A saját embereim, akiknek segítettem... akiknek igyekeztem a legjobbat megadni.

- Dehogy fogsz általuk meghalni – néztem rá és hirtelen úgy éreztem én vagyok az összeszedettebb – Kell egy terv – csaptam össze a kezemet, amire mellettünk lévő cellában Kami kiáltott fel.

- Ne olyan hangosan! Szétmegy a fejem – szólalt meg idegesen – Mi a terv? – kérdezte halkabban.

- El kell innen tűnnöd – néztem a testvéremre – Geneviève-vel vissza kell mennetek a másik világba.

- Mi? Nem menekülök el – rázta a fejét, de hallottam a bizonytalanságot – Én... én vagyok az utód.

- Ahogy nézzük inkább halott leszel, ha itt maradsz – feleltem – Abban igaza van, hogy azt hiszik, hogy Gen hozta a telet és valószínűleg ez így lehet, hiszen nem teljesen tudta irányítani az erejét – tettem hozzá.

- Ha elmegy és akkor lesz minden jó... – remegett meg a hangja.

- Akkor még éltek – fejeztem be helyette. Tudtam mit mondana. Átöleltem a testvéremet, aki sírni kezdett. A könnyei égették a pólómat. Fájt a mellkasom. Egy katona viszont erős – Ez a legfontosabb.

- Várjunk. Geneviève és Fitzgerald elmegy innen? – nézett ránk nagy szemeivel.

Ekkor egy őr sietett be hozzánk. A bátyám megtörölte az arcát és feltápászkodott velem együtt. Döbbenetünkre kiengedett minket, majd ujját a szája elé helyezte. Az ő tekintette nem volt fekete, s nem is lehetett falusi a ruháiból ítélve.

- A nyugatiak nevében – suttogta, s a szívemet ezek a szavak megmelengedték.

- Merre van Tűz és Víz? – néztem rá, amire nagyot nyelt.

- A trón teremben – felelte – Mintha az Ílireket akarná hívni velük.

Nix a trónon maga mellett. A birodalmunk azt hiszi, hogy ő a királynő valami sötét mágia használatával valószínűleg és Beatrix... Megköszönve rohanni kezdtem, de a lépcső tetején megtorpantam.

- Mi az? – nézett rám Kami és rájuk néztem – Ha az Ílirek megtalálják őt a trónon... abból nem béke lesz.

- Vérrontás – mondta Fritz.

- A monda szerint Tél Suttogó édesapja egy Ílir volt, de eltitkolták a férje és mindenki elől – mondtam és ökölbe szorítottam a kezeimet. Nem változhatok át. Most nem.

Felmentünk az emeletre onnan lenézve a teremre és a torkunkban dobogott a szívünk. Az ikreket kék és vörös ruhába öltöztette és kiálította őket az emberek elé. Előttük valaki térdelt. Silas. A férfi felnézett a lányokra, majd felállt és Genre mutatott.

- Remek választás – vigyorgott a Tél Suttogó és összecsapta a kezeit. Penny a testvérére nézett és elétette a kezét, majd felkiáltott.

- Önként jelentkezem – felelte és hátranézett az új királynőre – Harcolok ellene. Minden erőmmel – nézett a barátjára. Nem hallottuk, de Geneviève súgott neki valamit. „Biztos vagy benne?” „Igen” – társalgás ment le köztük.

- Nem – mondta Silas, de nem lehetett ezt elutasítani.

- Én vagy te – lépett le hozzá szigorú, de könnyes tekintettel – Adj bele mindent – remegett meg a hangja, miközben megsimogatta az arcát, s mintha egy kacsintást láttam volna.

Ez egy színjáték lesz. Fritz nem tudta levenni a tekintetét Genről. Én, pedig Beatrixot kerestem, de nem találtam. Kamari, viszont mást is észrevett. Egy gömb világított a plafonon, mint egy lámpa. A hívó jel.

- Keresd meg – szólalt meg Fritz és nagyot nyelt – Megpróbáljuk ezt leállítani mi – bólintottak Kamival egyszerre.

- Ne öld meg magad – veregettem meg a vállát mosolyogva és elfutottam halkan.

Nem tudtam merre mentem csak előre. Egyszer csak a könyvtárban találtam magam, de ott nem volt senkit, majd a szobájához siettem, ahol egy őrt szúrtam ki. Behúzódtam egy ajtó árnyékába. Kicsivel később megindultam újra magabiztosan, mintha mi se történt volna. Elhaladva mellette, persze, hogy felismert, de mielőtt figyelmeztetett volna valakiket lebénitottam egy ütéssel a nyakánál.

- Sajnálom – suttogtam a katonámnak, majd lenyomtam a kilincset és benyitottam hozzá. A megmentőhöz – Szia – mondtam halkan, miután becsuktam az ajtót magam mögött.

Újra kettesben voltunk. Újra együtt.

Nix Firemoon

Nix, kedvesem. Ő nem a megmentő. Nem csak egy a megmentő. Ő... Lassan kifújtam a levegőt. Lassan beszívtam, majd kifújtam. Újra és újra megismételtem. Hallgattam a csuklómról lecsorgó vér csöpögését, ahogy a márvány padlón koppan. Lassan minden elcsendesedett. A fejem kitisztult. Megmozdítottam sérült csuklóm. Nem törött el. Kinyitottam szemem, immáron sokkal nyugodtabb állapotban mérve fel a környezetemet. A két iker pár tőlem nem messze kifeszítve, azonban kettejük közül Genevié volt a legnagyobb veszélynek kitéve. Most, hogy az ereje szinte egészen kiforrot és megmutatkozott, mindenki azt hiszi ő hozta rájuk az örök telet. Az sem segít a helyzeten, hogy a jelenlegi királyuk jegyese..már ameddig. Oldalra pillantottam a trónra. A fát keresik. Pedig itt van a szemük előtt. Újra megmozdítottam a csuklóm. Majdnem. Még egy kicsit. Figyeltem, ahogy az alattvalók összegyűlnek, nyilván nem önszántukból, párat kivéve. Bár a trón még üresen állt, mind tudtuk ki fogja elfoglalni. Legalább is azt hiszi.. Borzongás futott végig rajtam. Ne... Összeszorítottam állkapcsom és egy nagyobb mozdulattal a trón széléhez vágtam vérző csuklóm. Felnyögtem a karomba nyilaló fájdalomra, de az a kis hang felvidított. Már éreztem is, ahogy az erőm egy elzárt része kezd éledezni az ereimben. Elhúztam a kezem, majd egy újabb rántás és szabad voltam. Felegyenesedtem, megmozdítottam elgémberedett tagjaim. A törött szifonra pillantottam kézfejemen. Elmosolyodtam. Mit is mondott az a némber? Ha megcsókolna az lenne az utolsó? Ha... Félre lökve az őröket a lányokhoz siettem, kiszabadítottam őket, miközben próbáltam megtalálni őt.

- Bírtok velük igaz? Amint lehet megszüntetem a varázslatot, de addig foglaljátok le őket. -Genevié elé léptem és a nyakláncot levettem nyakából.- Ezt elveszem.- mutattam fel és köddé váltam.

Beatrix Moon

Azt hittem lesz még időnk kitalálni mi, hogy legyen. Lesz időnk tárgyalni, de tévedtem. Már nincs idő, mert itt vannak. A tél suttogója fagyos tekintettel várta a válaszomat míg a társa erősen tartott. Egy fát keresnek, de attól tartok nem tudom miről beszél.

- Miért hinnék neked? Honnan tudjam, hogy betartod-e a szavad? Ha megölöd bármelyiküket is, nem beszélek.- figyelmeztettem. Milyen fa lehet ez?

Az a fa már nem létezik. Évezredek óta nincs már. Felkaptam fejem Aelin királynő hangjára. A fogvatartóim semmi jelét nem mutatták annak, hogy ők is hallották volna a néhai uralkodó szavait. Engem figyeltek és vártak. Egyre türelmetlenebbül.  A birodalom fája, amely az egyik legöregebb szomorú szűz a birodalomban. A könnyei akár a holtakat is feléleszti. Változatos színekben pompázó levelei a legkülönbözőbb betegségekre, sérülésekre adnak gyógyírt. A gyökerei pedig erősen kapaszkodnak a világba. Hatalmas erő vette körül a legnyersebb mágia ami valaha létezett ezen a földön. Amilyen csodálatos volt, olyan veszélyes is. Volt? 

Miután a bezártam Wintert, elrendeltem a fa kivágását. Nem várhattam meg, hogy rossz kezekbe kerüljön. A fa darabjait szét osztottam az akkori uralkodók között. Én magam a trónomat csináltattam belőle. A maradékot pedig elégettem. Viszont a gyökereiből  egy íjat készítettem, amelyet az ílírekre bíztam és a mai napig ők őrzik. Erről azonban csak néhányan tudnak, pontosan azért, hogy a titok biztonságban maradjon. Szóval egy fát keresnek, ami már nincs..akkor mégis mit csináljak? Mit mondjak nekik? Bízol bennem? Igen. Vezesd őket a sírkamrával ellentétes irányba lévő földalatti kertbe. Amint tudsz gyere ki onnan. Létre hozok egy mágikus pajzsot amivel be tudjuk zárni őket, de sietned kell, téged is ugyanúgy bent tart. Ahogy kiértél felhúzom.  Kiengedtem egy sóhajt, mintha egész eddig gondolkodtam volna azon, hogy mit tegyek.

- Rendben van..-eszembe jutott valami. Mi lesz a többiekkel? Amint a pajzs bezárul és Winter ereje is megszűnik. Mint odabent, mint idekint.  Mindenki újra önmaga lesz.  Megkönnyebbülve léptem óvatosan a könyvespolchoz, szorosan a nyomomban a férfival. 

- Csak figyelmeztetlek, ha próbálkozol valamivel, a kis jeges barátnőd lesz az első.- suttogta fülembe. Megborzongtam. Amikor legutóbb ezeken a lépcsőkön lépkedtem, barátságosabbak tűnt, mint most. Már amennyire a pókhálókkal fedett fal és a mohával benőtt fal barátságosnak számít. 

- Aelin igazán kitett magáért, ha ilyen mélyen is életben tudta tartani azt a fát.- hallottam a női hangot. Remélem amíg be nem jutunk nem kezd el gyanakodni a logikán. Megálltam az idő koptatta öreg ajtó előtt. Csupán egy kopogtató díszelgett rajta, amely egy virágot ábrázolt. Igazán szép volt, bár nem illet az öreg ajtóhoz. Ahhoz túl szép volt és úgy tűnt, mintha csak nemrég tették volna rá.

- Itt van.- motyogtam félre állva, amíg előre ment, de a halál úgy tűnik tanult valami etiketet, mert előre engedett, bár nem akartam bemenni. Egy igazi üvegházhatású terembe léptünk, tele különböző virágokkal, fákkal, bokrokkal.

- Hol a fa?- kérdezte. Megráztam fejem.

- Csak, annyit tudok, hogy itt van..valahol.- beljebb tuszkoltak a fa keresésére indulva. Így, hogy fogok elszökni? Bármivel is próbálkoznék lefagyasztanak vagy belém mártják a karmukat. Lassan haladtunk előre a különböző növények ágait, leveleit kerülgetve én pedig egyre inkább feszültebbé válltam. Rossz előérzetem támadt. Karomon égnek állt a szőr és remegést éreztem magamban. Rettegés fogott el, pontosan az a fajta, mint amit Nix mellett tapasztaltam, amikor megmutatta a múlt egy kockáját. A lény közelében, amely végzett annyi harcossal és az én szüleimmel is. Megtorpantam. 

- Ti is érzitek?- kérdeztem oldalra kapva a fejem. érzem, hogy itt van. Nem tudom, hogyan lehetséges ez, de itt van, tudom. A madarak, amelyek eddig a fák ágai között vidáman énekeltek egyszeriben elhallgattak. Úgy tűnik senki más nem figyelt fel a csend érkezésére vagy a szavaimra, tovább lökdöstek, biztatva a haladásra. Aztán a csendet egy vérfagyasztó morgás törte meg. Azonnal megállt mindenki. A férfi fogást váltott rajtam, hogy az egyik keze szabad maradjon.

- Mi volt ez? Van itt valami?- kérdezte a nő flém pillantva, de nem tudtam válaszolni, mert a válasz maga lépett ki az egyik nagyobb fa mögül. Lélegzetvisszafojtva figyeltem a sötétség egy teremtményét, talán a legocsmányabb példányát.. Egy nagyobb kutyára hasonlított, de szinte csak a csontjai látszódtak, semmi szőr nem borította, de ha mégis, akkor nagyon rövid volt és sötét. Szájából csöpögött sötét fekete nyála, fogai tépésre készen, méreggel telve vártak az új friss áldozatra. Szemei ide-oda járt közöttünk, valószínűleg felmérve ki jelentheti a nagyobb veszélyt és ki a könnyebb példányt. Ha válaszolnom kellene én. A fogvatartóm azúttal maga mögé tolt, mintha védelmezni akarna, bár kétlem, hogy erről lett volna szó, inkább csak...NE AGYALJ ANNYIT HANEM FUSS! Aelin hangja kirántott bambulásomból és hát, futni kezdtem. Ekkor döntött úgy a szörnyeteg is, hogy támad. Hallottam, ahogy a férfi ordítva tesz valamit, de nem néztem hátra, hogy megbizonyosodjak róla, hogy mi történik valójában. Csak szaladtam és szaladtam. Hallottam a dulakodás hangját...fogalmam sincs melyikkel járnék jobban, ha nyertesként jönne ki. Már csak pár méter választott el a bejárattól, de egy hatalmas jégtömb elém csapodva megállásra késztette, aminek csúszva estem neki a nagy lendülettől. Felnyögtem, ahogy földet értem.

- Hova, hova?- lépett látómezőben a tél suttogó.

- Hol van a fa? - sikította. - mert itt biztos nincs.- nyúlt értem, hogy megragadjon, de én kitértem karmai elől és felálva messzebb léptem tőle.  Sajnos pont köztem és az ajtó között helyezkedett el. Hiába futnék el, egy csettintéssel jégtömböt csinálhat belőlem. Még csak fegyverem sem volt, hogy védjem magam, vagy hogy bármit is tehessek. A nevetéséből kihallatszott, hogy ő is erre gondol. Ártalmatlan vagyok rá nézve és senki sincs hogy megvédjen.

- "Megmentő"? Találó egy név olyan számára, aki még saját magát sem tudja megvédeni, nemhogy a világot.- nevetett. Igaza volt. Gombóc gyűlt torkomba. Ma is végig néztem, ahogy a többiek harcolnak, foggal, karommal vagy karddal vagy varázslattal. Én meg csak álltam ott.

- Egyedül vagy.- gúnyolodott rajtam, mintha ő másabb lenne.

- Te mondod?- kérdeztem vissza halkan.

-Én nem legalább nem hazudok magamnak és teszek úgy, mintha más lenne a helyzet.- emeltem rá tekintetem.- nem tartozol sehová. Nem fogad el senki, mert más vagy. Megvetnek, mert más vagy. Utálnak ezért, talán te magad is. Nem mondom azt, hogy tudom milyen érzés ez, de azt tudom, milyen sehová sem tartozni. De van egy kis különbség.- figyeltem, ahogy a gúnyos mosoly lehervad az arcáról. - én nem élek hazugságban és nem teszek úgy, kényszerítek rá másokat, hogy kedveljenek vagy kövessenek. Mindent, amit tettem a túlélésért a saját erőmből tettem. Egyedül vagyok? Lehet, de nem vagyok gyenge és felesleges...akár csak te.

- Nem vagyunk egyformák kislány.Fogalmad sincs...- bólintottam.

-Igazad van. Nem. Nem tudom pontosan miért csinálod ezt, de hidd el, ha azt mondom ezzel nem érsz el semmit. Követnek téged, de nem azért mert szeretnek. Megteszik, amit akarsz, de nem azért mert rászolgáltál. Harcolnak érted, mert rá kényszeríted őket, ahogy veled is tették valószínűleg. Ettől még nem változik semmi. Csak hazugságban élsz és az erődet pocsékolod. - Mit csinálsz Beatrix? Esélyt adok neki.

- Azok akik a néped a véred kitaszítottak..Aelin királynő pedig bezárt mert veszélyesnek gondolt. Megértem, hogy dühös vagy, de mi van, ha ezt lehetne másképpen is? Mi van, ha..

-Mit művelsz? Alkudozni akarsz?- kérdezte.

-Nem, Esélyt adni hogy választhass. Mert mindig van választási lehetőséged. Légy a szövetségese az Azor birodalomnak és segíts. Valami közeleg valami rossz, valami rosszabb,,valami amit az izét küldte..-próbálkoztam- és tekintve, hogy a társadat megtámadta veled is végez. Egyedül nincs esélyed. Harcolj velünk és ígérem azon leszek, hogy megkapd azt amire vágysz. Hogy tartozz valahová...én..én nem tudom tartozom-e valahová..de megéri kideríteni és megpróbálni nem?- nyújtottam ki lassan kezem....valaki megragadta a kezem, de az nem a hófödte birodalom királynője volt. Hirtelen hányingerrel küszködve találtam magam a folyosón.

- Ő sosem lehet a szövetségesünk. Egy szörnyeteg- hallottam Nix dühösen csöpögő szavait. Felém fordult.

- Jól vagy? Megsérültél?- nézett végig rajtam, miközben vissza tett egy nyakláncot a zsebébe. Minden bizonnyal az egyik barátnőmmé. Vissza néztem a kert felé.

-Menjünk innen, gyorsan. - ragadta meg a karom. Szörnyeteg... A liderak újra megjelent véres pofával. A halálhozó halott és most Winter következik. 

- Mi ez? Miért nem hat az erőm?- kezdett hátrálni..a pajzs. Aelin felhúzta és az ereje megszűnt. Ezáltal védtelenné vált. Ha hagyjuk meghalni ilye módon hiába nem a mi kezünk által, de ugyanolyan szörnyek vagyunk és soha nem fog semmi sem változni..ez olyna mint a sorozatban amit imádok. Vért vérrel mossuk le..nem nem..kirántottam Nix kardját és beszaladtam a pajzson és, ahogy a liderak elrugaszkodott megpörgettem a kardot ujjaim között, mintha csak erre várt volna...átdöfte a szörnyeteg szívét. Fekete vér fröccsent rám. A lény felisított..Továbbra is a karddal a testében elhátrált, majd kék láng lobbant elnyelve azt. Pár pillanat múlva a kard egy vödörnyi hamu között hevert. Remegve rogytam térdre.

-Ezt..hogy..lehetséges?- nyögte a nő mögöttem.- úgy tudom ezeket csak egy hozzájuk hasonló képes elpusztítani..- nIx rohant oda hozzám, hogy felállítson és messzebb toljon a nőtől.Vártam, hogy támadjon vagy valamit még megjegyezzen, amiből rájövök pontosan mire gondol is. Mert amit mondott annak semmi értelme. Ám ehelyett feltartott kezekkel lépett hátra.

- Miért tetted?- tudtam mire gondol. Most az előbb tényleg megöltem azt az izét..hányingerem támadt..

- Mert...mind megérdemlünk egy esélyt.- néztem rá magabiztosan, amennyire a helyzetemben tudtam.- enged el.- suttogtam.

-Micsoda?- Nix döbbenten nézett rám. De, nem hozzá beszéltem. 

-Kérlek. - kértem. Nix újra a nő felé fordult..de nem engedte le fegyverét. Viszont éreztem, ahogy az erő visszatér a helyiségbe és a mágia illata is.

-Érdekesek vagytok ti ketten..mintha...- nézett ránk újra oldalra billentett fejjel.

-Menny amíg még szépen mondom.- vágott szavába védelmezőm vicsorogva. Nix karjaiba vett és amíg így tett a tél suttogó apró viharral a nyomában eltűnt. Köszönöm. Hallottam hangját a fejemben.

-Nem tudom..mégis mit képzeltél?- indult meg a fürdőbe Nix miután vissza hozott minket a szobámba. Egy tálba meleg vizet hozott és egy kisebb törölközőt. Elkezdte az arcomat megtisztítani. Talán jobb is, hogy nem láttam magam..a gondolatra, hogy annak az izének a vére rajtam van..kirázott a hideg.

- Miért is vagy most dühös rám?- kérdeztem értetlenül.- Azért mert megmentettem vagy mert megvédtem?

-Azért vagyok dühös mert veszélybe sodortad magad! Meg is hallhattál volna! - hallottam a hangján, hogy épphogy vissza fogja magát. Aggódott miattam, tényleg aggódott miattam. Felnéztem rá.

- Hogy legyek én a megmentő, ha nem tudok semmit sem tenni?- leengedte a kezét.

- Csak, mert megmentőnek neveznek nem jelenti azt, hogy az életedet kell kockáztatnod vagy, hogy egyedül kellene csinálnod. Vagy egyáltalán elvárni. De...-sóhajtott.-elismerésem. A kard forgatásod lenyűgöző volt.- felnevettem.- annak ellenére, hogy csak párszor láthattad tőlem.- mosolyodott el ő is. Felállt vissza ment a fürdőbe, hogy tiszta vizet hozzon.

-Egyébbként lenne egy kérdésem..a hercegnek már megemlítettem, de a te véleményed is érdekel. Szerinted az ílílrek hajlandóak lennének arra, hogy a szövetségeseink legyenek? - visszatért kérdőn nézve rám.

- Mármint erősek vagytok és sok előnnyel járna, hogy egyesül a két csoport nem? Hiszen a néped nem azért szolgálja a sötétséget, mert így akarták, hanem mert kényszerítették őket..ha összefognánk le tudnánk győzni őt nem? Újra szabadok lehetnétek...- letette az edényt és a törölközőt is.Valahogy egyáltalán nem bántam, ahogy bánt velem, mint ahogy a testvéreknek szokás vagy egy nagyon jó barát. Bár tény, Nix nagyon jól nézett ki és rendes srác, viszont ő vele nem érzem azt, amit a herceggel...

-Hercegnő.- néztem rá újra. Ez a becenév..komolyan. - ez nagy hülyeség lenne...de...egy próbát megér.- valami a lelkemben felgyulladt. Valami meleg valami fényes. Megsimogatta hajamat, majd mindent vissza vitt a fürdőbe. Hirtelen kinyílt a szoba ajtaja és Donovan herceg lépett be rajta. Döbbenten néztem rá és ugyanakkor megkönnyebbültem.

-Szia.- suttogtam felállva. Nix meglátva őt megtorpant.Megrezzentek szárnyai, ahogy újra elindult.

- Megyek ránézek a többiekre. Már nem érzem a boszorkányt sehol sem, de ez nem azt jelenti hogy minden rendben.-indult el a kijárat felé, de még egy morgós megjegyzést tett mikor a herceg mellé ért.

- Remélem tisztában vagy vele, hogy Frizt tetteinek következményei lesznek. Ki akarna követni egy ilyen királyt?

Ahogy az ílír távozott a herceghez lépve szemügyre vettem. Mikor utoljára láttam farkas alakban volt és meg is sérült.

- Jól van?- kérdeztem- és a többiek?- ahogy végignéztem rajta nem láttam látható sérülést. Megnyugodtam. Remélem a többiek is jobban vannak..Gen..GEN! Eszembe jutott, hogy a barátnőm visszatért és..más volt. 

- Hol vannak a többiek?- beszélni akarok vele..meggyőződni arról, hogy jól van..hogy..egy madár repült be a nyitott ablakon. Mindketten döbbenten kaptuk fel a fejüknek..ahogy az ablak felé fordultam a hold fényében csak azt láttam, ahogy a hóval fedett táj lassan apró pelyhekben száll fel..és már nem is volt, olyan hideg..hogy dideregjek vagy, hogy meglátszódjon a leheletem. Összevont szemöldökkel léptem az ablakhoz. 

- MI történik?- kérdeztem. Éreztem a herceg testének melegét magam mögött.

-Úgy tűnik a tél suttogója...megszűntette a varázslatot és...- megszűntette? Gen.

- Genhez kell mennem..hol vannak? -fordultam feléje, bár közel éreztem magamhoz, azért annyira nem, hogy szinte összeértünk ahogy felé fordultam. Emlékszem arra a varázslatos pillanatra, ami a könyvtárban volt és bármennyire is újra oda akarok kerülni..most szerintem nagyobb gondunk is van..mint a hülye érzelmeim..amiket már lassan nem tudok tagadni, bármennyire is szeretném. Kedvelem Donovant és Nix-et is. A lányokat is a világot is..de most hogy a nyakláncok együtt vannak..eljött az idő hogy haza térjünk..talán ha innen eltűnök..biztonságban lesznek, hiszen eleve engem akart a sötétség már akkor is. Most is azért küldte a liderakot hogy végezzen velem nem? Nem számít mit érzek vagy gondolok.

Geneviève Ivy Fletcher

Elérkezett a halálom napja – gondoltam, amikor Silas engem választott, hogy harcoljunk. Nem ismert és igazságszerint nem haragudtam rá. Lehet én is így cselekedtem volna, aztán a mellettem lévő lány felemelte a kezeit, hogy leváltson. Magabiztosan állt, de láttam rajta valami remegést. Nem tudtam volna megmondani mi volt az. A nő elvonult később és egyszer csak Nix szabadított ki minket, majd leszabta a nyakéket rólam. Az üres helyre kaptam, mert kissé fájt, s utánanéztem. Silas és Penny összeölelkeztek, majd forró csókba forrtak össze ajkaik. Alessandre jutott eszembe a maga modorával, tehetségével, tekintetével és illatával. Végighúztam a kezeimet a hajamon, s elkezdtem körbenézni a teremben, amikor oldalról valaki vonyított, mint egy veszett kutya. Penelopé barátnője volt, Kamri. Nem mentem utánuk azonnal, csak akkor, amikor Fritz is feltűnt a látókörömben. Odasettenkedtem és csendben vezettek minket be a könyvtárba. Silas csukta be utánunk az ajtót, majd neki támaszkodva ott maradt. Penny keresztbefonta a karjait, de nem sokáig. Odaállt elém. Hirtelen sokkal jobban feltűntek a közös vonásaink. Valahogy láttam azokat az apró eltéréseket, amiket talán senki más. Penny bőre fáradtabbnak látszott, talán a munka miatt. A szemei, viszont vadul szikráztak, akár az izgatottságtól, akár a dühtől. Vadabb beállása volt, mintha azon gondolkodna, hogy támadnia kellene vagy védekezni. Nem éreztem, hogy ugyanazok vagyunk. Aztán szóra nyitotta a száját, s kérdése meglepett, hogy most tette fel. Ebben a szent pillanatban, amikor fontosabb feladatunk is lenne, viszont nem haragudtam rá. Őszinte akartam lenni vele.

- Geneviève, milyenek a szüleink? – kérdezte csendesen, s mindenki visszafolytott lélegzettel figyelt minket – Oké, tudom, van fontosabb dolgunk is – tette fel védekezve a kezeit – Titeket nem a nagybátyotok nevelt fel, akit imádok, hiszen olyan, mintha az apám lenne és sosem hazudott, de nem mondta el a teljes igazságot – kezdett el magyarázkodni, majd megrázta a fejét. - Hagyjuk is. Felejtsétek el! – megfogtam a csuklóját, hogy megállítsam, miközben össze-visszakalimpált a kezeivel. Mélyen a tekintetébe néztem és szomorú komolysággal szólaltam meg.

- Azt mondták nekik, hogy meghaltál – suttogtam – Úgy nőttem fel, hogy a születésünknél meghalt az ikertestvérem – öleltem át – Örülök, hogy nem igaz – motyogtam.

- Ahw – szólalt meg Kamri, amire elengedtünk egymást – Családi pillanat, szeretjük, de van egy kis gond. Fitzgeraldot bármikor felakaszthatják veled együtt – mutatott rám – Szóval el kell tűnnetek innen, amíg le nem nyugszanak a kedélyek.

- Eltűnni? Hogyan és, ami a legfontosabb hová? – kérdeztem, amire Penny nyakláncára nézett mindenki – Nem. Nem. Nem – ráztam hevesen a fejem – Beatrix-szel jöttem és vele is megyek vissza! Meg mellesleg... A barátom elég nagyot nézne, ha beállítanék Vele – mutattam Fritzre, ami után nyeltem is egy nagyot, mert még sose meséltem senkinek ebben a világban, hogy kapcsolatban lennék. – Nem úgy értettem, hogy... én csak...

- Oké. Másképp fogalmazok – lépett közelebb hozzám a vérfarkaslány kissé harciasabb arckifejezéssel, mint aki képes lenne a következő pillanatban átharapni a torkomat, ha még egyszer felemelem a hangomat – Nincs más lehetőségünk.

- Beszélhetünk négyszemközt? – szólalt meg Fritz és megfogva a kezemet félrehúzott egy másik sarokba. Leültünk a kis kanapéra, aminek nagy részét a ruhám foglalta el. A többiek elfordultak, s egymásra figyeltek megadva nekünk ezt a privátszférét. – A ti világotokban nincs varázslat. Ezek... a fajta erők nem fognak létezni. Lenyomozhatatlanok leszünk – kezdett bele – Ez a lényeg.

- És megmentjük a bőrödet, értem. De nem hagyom itt Beatrixet! – mondtam szigorúan – Megbeszéltük, hogy elintézzük, hogy haza tudjunk jutni együtt és ti segítettek ebben. A szavadat adtad rá, hogy visszatérünk az otthonunkba – néztem rá szigorúan, bár inkább tűnt játékosnak a mosolyából ítélve.

- Ez csak... időszakos – motyogta – Nem kell sok időnek eltelnie... mármint itt. Nálunk lassabban telik az idő hozzátok képest. És... lehetek egy külföldi levelező társ, aki meglátogatott vagy egy elveszett unokatestvér – vont vállatt – Beatrix-nak nem fog baja esni. Látszik az arcán, hogy jól érzi magát. Szeret itt lenni, s se a testvérem, se a többiek nem hagyják, hogy egy hajaszála is meggörbüljön.

- Laci ismeri a családomat Fritz – néztem rá – Mellesleg, hogy akarsz helytállni?

- Ott leszel te. Segítesz. Meg mindig is érdekelt mi van odaát – sóhajtotta – Persze, nem úgy, hogy a bőrömet kéne mentenem a hazámtól.

Kamri lépett elénk karba tett kezekkel, majd szigorú tekintettel. Az ajtóra néztem a könyvtárnak, ahol Silad már nem állt. Felpattantam a kanapéról, s megindultam felé, de Fritz elkapta a csuklómat. Ekkor tűnt fel, hogy Penny sincs már velünk. Összezavarodtam.

Donovan H. Azor

Nagyot nyeltem és lenéztem a cípőmre, ami nem volt annyira érdekes, mint a lány előttem. A kérdése meglepett, s úgy éreztem az ujjaimat az álla alá akarom csúsztatni, a derekánál fogva közelebb húzni és megcsókolni. Nem tehettem. Mi van, ha ellök? Nagyot nyeltem.

- Beatrix... – suttogtam a lánynak alig hallhatóan – Mennünk kell – fogtam meg finoman a kezét, majd felrántva az ajtót elindultam a könyvtárhoz.

Egyszer csak megállt előttünk két alak, s már készültem volna a támadásra, de aztán megismertük őket. Penny és Silas voltak azok. A lány intett, majd halkan átsiettünk a folyosón. Belépve a hatalmas szobába, majd bezárva az ajtót megláttuk a többieket. Geneviève úgy nézett felénk, mint aki mindjárt rosszul van. Fritz-en minden izgalom és bánat keveredett.

- Mi a fene folyik itt? – kérdeztem szisszegve a többieket. Nem engedtem el a lányt magam mellől. Eszem ágában sem volt. Nixnek igaza lehet. Nem való a bátyám a trónra. Nix a sarokból jött elő, mint egy árnyék. Hirtelen Gen felpattant, átrohanta a távolságot köztünk, majd a barátnője nyakába ugrott, miközben a könnyei folytak – Oké, kupaktanács nélkülünk?!

- Nem fog tetszeni – veregette meg Penny Beatrix vállát halkan egy kis erőt adva, majd a két barátnőt magára hagyta és átölelte Kamrit.

- Fritz – mentem oda az öcsémhez idegesen, de ekkor Gen kifakadt.

- Nem akarok hazamenni nélküled – motyogta Beatrix-nek a könnyeivel küzködve – De... de... Fritzgeraldot megölnék itt és vele együtt valószínűleg engem is, mert azt hiszik én hoztam rájuk a telet. Csak két nyaklánc van... – törölte meg az arcát – Csak két... – szorította marokba a kezeit, majd a többiek feléfordult, aztán vett pár mély levegőt, dobbantott egyet a lábával és visszanézett a barátnőjére. Wow. Nemcsak Penny a vadóc, a testvére is az tud lenni, ha akar – Megígérem, hogy visszajövök érted – fogta meg a lány kezeit – Tudom, hogy... segíthetsz nekik itt. Fontos vagy. Meg kell védenünk téged, szóval...

- Donovan mellé te lépsz fel a trónra – felelte Silas Beatrix-nek, amire mind összerezzentünk a mély hangjától.

Beatrix Moon

Egy ideig egy másik világban léteztem, ahogy a herceg a kezemet fogta és szinte védelmezőn állt mellettem, de egy hajszálnyival előttem meleg érzéssel töltötte el a bensőmet. Gen hirtelen ölelése rántott vissza a valóságba, azonban zokogása kissé megrémített. Álltalában nem sír mások előtt vagy, ha mégis nem így.

Mi történt? Megsérültél?- kérdeztem, ahogy gyengéden eltoltam magamtól Gent. Egy pillanatra Pennyre pillantottam szavát hallva. Genevié kifakadását követően próbáltam követni, amit mond és értelmezni azt. Enyhe bűntudattal simogattam hüvelykujjammal kezét, miközben figyeltem. Miért éreztem bűntudatot? Mert nem zavart, hogy itt kell maradnom. Ha még kapok egy kis időt. Azonban...összehúzott szemmel forfultam a nagy darab erdő illatot sugárzó ember felé. Ahh. Igazán jó illata van. Silas..azt hiszem.

- És ezt ki dönti el? Talán te?- kihúztam kezem barátnőm szorításábol és kihúztam magam.

- Egyetértek azzal, hogy helyezzük biztonságba Gent és Frizth és erre a másik világ a legjobb megoldás. Ha lehetne is beleszólásom, de nincs hogy Donovan vegye át a trónt. Azonban..- léptem egyre közelebb a férfihoz.

- Mit gondolsz mi történne velem, ha mellette állnék? Szerintetek elfogadnák királynak, hogy az "ellenség" pártfogoltya állna mellette? Szerintem nem. Azt ne feledjük, hogy én Genel jöttem ide, mint tanácsadója, segítője. Hogy lehet, hogy nem tudtam az erejéről a terveiről? -sóhajtottam. Majd egy szigorú pillantással eléptem Silastól vissza Gen mellé.

- tegyük fel elhitetjük velük, mint egyszerű, gyenge embert megbabonázott. Valamivel bizonyítani kell..de még ha ezt is elhiszik és bevállik..én..nem vagyok hajlandó eljászani, hogy egy párt alkotunk...-miközben igaz is lehetne. Oh, mennyire igaz lehetne.- miközben a testvére is nemrég jelentette a házaságát..hirtelen a herceg is házasodni akar?- feleltem a valódi szavaim, érzéseim helyett.

- Miért? Ezt nagyobb eséllyel elhinnék, hiszen nem kevesen pletykápnak rólatok. Csak megerősítenétek.- vágott közbe Nix. 

- De valóban..nem csak a trónt, de az életeteket is veszélyeztetnénk egy ilyen színjátékkal. Már hacsak színjáték lenne...- adott végül igazat, amitől megkönnyebbültem, bár az utolsó halk megjegyzése felkeltette a figyelmem. 

- Don?- fordult a másik szóban forgó személy felé.

- Te mit gondolsz?

Donovan H. Azor

Úgy álltam ott elengedve Beatrixe kezét, mint aki nem hiszi el, amit hall. Tényleg így volt. Miről beszélnek ezek? Mitől oldódott meg bármi is a történelemben, ahol nem volt ott a király a trónon? A másik helyzet pedig az, hogy igazat kell adnom. A bátyám élete itt a tét, s kell vele valaki, aki kiismeri magát a másik világban. Előrehajoltam úgy, hogy a térdeimre támaszkodtam a kezeimmel. Felsóhajtva emelkedtem vissza.

- Milyen pletyka? - kérdeztem meg végül, amire igazából mindenkin átment egy jóleső kis kuncogás. Silas és Nix tekintetét elkapva kicsit megijedtem.

- Nem akarjátok azt tudni mit suttognak a fák között - szólt Silas széles vállaival és erős mellkasával kihúzva magát. Penelopé átölelte a derekát.

- Kizárt dolog, hogy elfogadnának, mégha csak időszakosan is - jelentettem ki - És nem sodrom életveszélybe Beatrixe-t! - nyomatékosítottam, de feléfordultam kisimult arccal - De egy tanácsadóra szükségem lehet.

- És csodálkoztok, hogy pletykálnak az emberek rólatok - nevetett a hasát fogva Kamri - Teljesen egyértelmű - mosolyodott el, majd körbenézett - Ó, ez csak bétai megérzés? - kérdezett vissza, majd megvonta a vállát. Belepirultam. A sűrű, szinte fekete hajamba túrtam, majd visszafordultam a többiek felé. Fritz-re néztem, aki időközben felállt, s elém lépett. Kinyújtotta a kezét, amiben a királyi pecsétes gyűrű volt. Korábban apán volt, de mikor betöltötte Fritzgerald a 10. életévét megpecsételte vele az utódját.

- Sokkal jobb kezekben lesz a birodalom - mondta, amire nem tudtam mit mondani. Az ékszert néztem a kezembe, miközben Gen megtörölte az arcát, megigazította a haját, majd a barátnőjére nézett.

- Kell valami a lakásodból vagy locsoljak növényeket? - kérdezte, miközben levette az eljegyzési gyűrűt. Nem adta át Beatrixnek. Helyette nekem adtam teljesen nyugodtan.

- Nem hiszem el - mondta Penny - Hogy tényleg visszamész. Felhívod anyáékat és megmondod, hogy jól vagyok? - kérdezte félve. Gen biccentett apró mosollyal az arcán.

- Candance odáig lesz, hogy két nővére van egy helyett - jutott eszébe.

- Candance? - kérdezett vissza az ikertestvére.

- A húgunk. Hozok vissza egy fotóalbumot neked - felelte, majd visszafordult Beatrix felé.

Ahogy csend telepedett közénk, hirtelen éreztem, hogy eljött az idő. Nix lépett előre a két nyakékkel a kezében. Jelezve, hogy idő van. Az emberek hangzavara szűrődött be az ablakokon a kapu előtt, amik csukva maradtak. Dörömböltek, kiabáltak, mert válaszokat akartak. Gen újra megölelte barátnőjét, majd gyorsan levett egy kisebb nyakláncot, amin egy G medál volt. A lány kezébe tette.

- Bármi is lesz. Vigyázol rá! - nézett rám szúrós szemekkel, majd a hatalmas ruhájában Nix feléfordult ő is. Nagy levegőt vett - Uramisten - fújta ki a levegőt - El se hiszem.

Megfogtam Beatrix szabad kezét, miközben figyeltük az eseményeket, ahogy a nyakukba kerül az ékszer és összeérintik. Lehunyta mindenki a szemeiket olyan fény tört elő belőlük, majd ahogy elmúlt ők már ott sem voltak.

- Wow - szólaltam meg döbbenten.