Sorsfordulat: VII. rész

Fitzgerald C. Azor

Fritzgerald Azor

Legendák szólnak arról, hogy egy oroszlán alakváltó elvesztette a fejét és rátámadt a családjára, majd miután visszaváltozott, s szemei elé került a látvány, hogy mit tett öngyilkos lett. Ezenkívül még sok-sok történet, mese szól hasonló dolgokról – elvadult alakkok, kik a fontos személyeket a szívükhöz darabokra tépték. A tegnap éjszaka után, pedig megijedtem magamtól. Szörnyeteg voltam. Nem. Nem is én voltam. Valaki volt bennem. Valaki vagy valami irányította a testemet. A lány körmei, amiket végighúzótt a hátamon égtek, de talán nem is pont a sebek fájtak jobban, hanem lelkem. Mit tettem? Mit műveltem? A reggeli hangja simogatta meg a fülemet, s ahogy felálltam szép lassan és odamentem mellé összerezzentem. A lábai már gyógyuló félben voltak, amitől kicsit nyugodtabbá váltam. Talán nem fáj neki. Már. Szemeiben aggodalmat véltem felfedezni, s a szívem kifacsorodott. Lecsaptam a matracra, majd ledőltem rá. Az érintése, viszont hűtötte a sebeket. Rossz érzésem volt. Felnéztem rá.

- Sokkal rosszabbakat csináltam veled tegnap este – húztam fel magam, majd a térdére tettem a kezem, ahol volt egy hatalmas piros folt – Annyira sajnálom.

- Hé, hé! – térdelt fel, hogy a vállaimra tudjon támaszkodni – Ami történt, meg történt. Nem tudunk változtatni rajta, rendben? – nézett bele a szemeimbe. Nem érdemeltem meg ezt a kedvességet. – Én sem tudom mi történik velem, hogy bírom hirtelen a hideget ilyen jól. Miért vágyom rá ennyire? Fogalmam sincs. De eljöttünk valamiért, nemigaz? – mosolyodott el halványan – Van fontosabb feladatunk most. Egy háború kitörésének megállítása – emlékeztetett.

Biccentettem és elmentem mellőle. Felhúztam a fehér ingemet, majd egy fekete nadrágot vettem ki a szekrényből, amit behelyeztek nekünk. Éreztem magamon a lány tekintetét, s hallottam egy halk sóhajt, ahogy visszadőlt a paplanra. Hagyta, hogy a teste lehűtse magát. Egyszercsak kopogtattak az ajtón. Mindketten odanéztünk, majd Gen azonnal kikelt és felkapta a köntösét. Gyorsan megkötötte magán, majd mögém állt, s kilesett a mellőlem. Egy inas állt ott egy tálcával a kezében.

- A királyi pár hamarabb reggelizett, s arra kértek, hogy hozzam fel maguknak a reggelit – szólalt meg, majd bejött és letette a nappaliban található asztalra – Szeretnének fürdeni ma reggel?

- Nem – mondtam ki kicsit gyorsan és nyersen – Nem köszönjük, nem szeretnénk. Ha megkérdezhetem hova ment a király?

- Ó. Igen – ugrált egyik lábáról a másikra. Még új lehetett – Ma hajnalban érkezett egy távirat a déli királyi családtól. Attól tartok rossz hír – húzta el a száját – Kiszabadultak. Üresek a cellák.

- Mi? – kérdezte mögülem Geneviève, de csak megfogtam a kezét.

- Ki... kiszabadultak? – rökönyödtem meg – De, hiszen az lehetetlen, ha csak nem... – törtem a fejem – Belső munka volt.

- Pontosan – bólogatott – A királyi család legfiatalabb tagja volt. Winter Whisperer – suttogta a nevet, amitől felállt a szőr a hátamon – A király lement délre ma reggel nyolckor.

- A fenébe! Miért nem keltett fel? – csaptam a falra.

- Nem akarták Önöket felzavarni. Úgy hallottuk feletébb izgalmas éjszakájuk volt – motyogta zavartan. Gen arca paprikapirosan virított mellettem, s így bújt el a karomba – Ha szeretnének táviratot küldeni...

- Mikor jön vissza? – kérdeztem azonnal.

- Attól tartok ezt nem tudom – motyogta, s Fritz felsóhajtott.

- Délre kell mennünk – mondtam – Szóljon a kocsisunknak! Kérem!

- Attól tartok az nem lehetséges – túrt a hajába és kifelé araszolt – Tudja túl sokat ivott előző este és még másnapos – vigyorgott.

- Mi van? Rovan nem iszik! – döbbentem le, s már nagyon idegesített ez az inas előttem – Mindegy, felejtse el. Köszönjük a reggelit! – Betoltam az ajtót, majd hátamat neki támasztva lecsúsztam a földre. Fogalmam sem volt mi legyen a következő lépés. Don mindig tudta mit kell tenni ilyen helyzetekben.

- Együnk akkor. Attól jobb lesz – mondta Gen és a kezét nyújtotta. Felnéztem rá, s felhúztam a szemöldököm – Mármint nem hiszem, hogy hirtelen itt terem a keletiek uralkodója, de tisztában fogunk gondolkodni arról, hogy hogyan tovább. Biztos vagy benne, hogy délre kell mennünk?

- Van egy sejtésem, hogy ott van a forrása mindannak, ami történik a világunkban – túrtam a hajamba idegesen, majd felálltam. Nem fogadtam el a kezét, s vissza is húzta azt – Jó ötlet – ült le az egyik székbe. Geneviève kicsit zavarodottan állt, miközben én már ettem egy falatot a palacsintából. Feléfordultam, majd kicsit nyugodtabban néztem rá – Az, hogy hirtelen lett egyfajta erőd az csak azt bizonyítja, hogy a családi gyökered ideköt. Most talált meg az, ami te vagy – néztem rá és egy apró mosolyt küldtem felé – Ettől se nem több, se nem kevesebb nem lettél. De lehet tisztára kell mosni a neved, ha nem vigyázunk hamar elterjednek az ilyen pletykák.

- Mit hallottak a többiek? – kérdezte hirtelen és elvörösödtem – Mármint... mit kiabáltam?

- Nem akarom tudni, s szerintem te se ásd bele magad. Reméljük nem azt, ami valójában történt, s talán jobb is úgy – álltam fel, majd leültettem a másik székbe, s közelebb toltam a reggelihez.

Egy apró puszit nyomtam a fejére, mielőtt újra enni kezdtem. Csendben voltunk. Egy jó darabig nem szólaltunk meg, amíg öltözködtünk se. Ekkor azért feltűnt mindkettőnknek, hogy teljesen beforrtak a sebek a bőrén. A ruháinkat összepakoltuk a táskáinkba, majd felkapva őket levittem a kastély bejáratához nyomomban Gennel. Ronan hangja szinte visszhangzott a helyiségben, ahogy felkapta a fejét az érkezésünkre. Rosszul nézett ki.

- Fritzgerald! – kiáltotta, de azonnal megbánta. A kobakjához kapott, s inkább felállt a lépcsőmelletti ülőgarnitúráról – Nem tudok ló mögé ülni ma – mondta, majd megpaskoltam a vállát, ahogy odaért – De, ahogy hallottam... mi történt tegnap este? – nézett kettőnkre. Geneviève elpirult arcára bökött – Csak nem?

- Mi történt volna Rovan? – néztem rá, s figyeltem, ahogy összehúzta a szemét. Lesütöttem a szememet szégyenembe hirtelen. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy Gen megfogta a karomat.

- Amit nem akarsz, azt ne kérdezd – mondta a lány és felkuncogtam.

- Átváltoztál, mi? – nyugodott le, s finomultak ki az arcvonásai – Oroszlán ordításoddal berezzegtek a kastélyfalai – tette hozzá – Nagyon hangosak voltatok fiatalok – ivott a pohár vízéből – Gondolom hallottad, a keleti királynak azonnali jelenése volt a délieknél. Gondolom most meg kell indulunk oda.

- Nem – vágtam rá, ami engem is meglepett – Visszamegyünk.

- Biztos? – nézett rám Rovan, s már szólni akartam, de valaki közbevágott.

- Nem. Megyünk délre. Talán ott többet meg tudunk – mondta Gen – Délre kell mennünk – nézett fel rám, s biccentettem.

- Igyekszem minél jobban kijózanodni – emelte fel a poharát, s visszament a helyére – Addig... szórakoztassátok el egymást itt – nevetett fel, majd feljajdult.

Geneviève Fletcher

Túl lassan teltek el az üres órák az indulásig, mint gondoltam volna. Nem akartunk semmi rosszat tenni a keletiek kastélyába, s nem is tudtunk volna, mert mindig figyeltek minket. Fritz ott hagyott egy levelet a királynak, amibe mindent leírt, amit meg akart beszélni arról, hogy nem ők az okozói ennek a hirtelen télnek és össze kell fogniuk, nem egymás ellen hadakozni. Összepakoltak nekünk az útra egy nagy csomag élelmet, majd délután kettő órakor elindultunk. Az összes cuccunk újra a hintón volt. Kaptunk plusz réteg plédet mindannyian, s kedvesen megköszönve távoztunk. Az inasra mosolyogtam, ahogy elköszöntem, aki hevesen integetett felém. Egyszer csak, viszont leléptem a lépcsőről a föld alattam megfagyott mindenki szeme láttára. Ijedten néztem Fritzgeraldra, aki Rovannal beszélt. Az inas felsikított, s már hallottam a sugdolózást. Léptem még kettőt, de az utam folyamatosan jegesedett, amíg oda nem értem hozzájuk.

- Induljunk – mondtam ijedten, s belekapaszkodtam Fritz karjába, aki felhúzta a szemöldökét. Nem értette hirtelen miért rettegek ennyire. Mögém nézett, majd a földre.

- Ó – harapott az ajkába. Gyorsan feltett a kocsira, majd becsukta maga mögött az ajtót, amire már meg is lódoltunk. Mindenki tudja – A madarak, pedig gyorsan táviratoznak ilyen híreket – túrt a hajába idegesen.

- Azt akarod mondani, hogy... – néztem magam elé – Donovan és Beatrix bármelyik pillanatban értesülhetnek arról mi történt itt?

- Egy-két óra múlva, igen – sóhajtotta – Pletykásak vagyunk.

- A fenébe – temettem az arcomat a kezeimbe, ami hirtelen nagyon hideggé vált. Elengedtem, s bedugtam a pléd alá, bár nem fáztam – Azt fogják hinni én vagyok az örök tél elindítója.

- Tisztára mossuk a neved – mosolygott rám. Fáradtan dőltem a vállára és reméltem, hogy így lesz. Mint mondana róla, ha kiderülne én vagyok a jegyese?

Beatrix Moon

Délután fele az ég elborult, hevesen hulló hó ostoromolta a föld ezen részét. Megkértünk mindenkit, hogy vonuljanak menedékbe, mennyenek haza vagy a védő épületepbe, ahol a hontalanokat szállásolták el. Nix és én is vissza tértünk a palotába. Végül jó páran jelentkeztek az asztalunknál, hogy feladatot kérjenek vagy épp segítséget. Nem hiszem, hogy egy csapásra elkezdek bízni bennem, de megnyugtatott a tény, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint az "embert utálni, aki itt jásza a szentet", ilyen nehéz, zord időkben.

A vissza fele uton, védelmező társam próbálta fagyos ujjaimat újra felmelegíteni, de egész rendesen átfagytam így a palotába vissza érve is fáztam. Annabel, amint meglátott, felterelt a szobámba, ahol már elő is készítették a meleg fürdőt és a kandallót is begyújtották. Amint elkészült a fürdő, belemárlsztam. Egy kellemes sóhaj szakadt ki belőlem. Bár a végére kezdtem megszokni a hideget, úgy éreztem a hideg szél a ruháim alá bújik és fokozatosan egyre hidegebbnek éreztem a varázslatot. Nix-et kicsit kérdezgettem a helyzet súlyosságáról és, hogy mire számíthatunk a későbbiekben. A lényeget ki vettem. Van egy Winter nevű nő, boszorkány, ha Nix szavaival akarok élni és még 3 másik szörnyeteg, akik összefogtak és az egész birodalmat akarják. Hogyan állítsuk meg őket? Ha igaz a legenda, akkor Genevié a kulcs, de innen tovább nem tudni. Sóhajtva döntötten hajam a vízbe. Vajon ott vannak már? Sikerül megeggyezniük a Keleti uralkodóval? Amikor találkoztam az örökössel, félelmetesnek is mondható volt, de láttam a szemében, hogy számít neki, mit, hogyan érnek el. Ahogy én is gondolom, ő sem akar felesleges életeket feláldozni, de egy háború pont hogy sok életet elvesz. Kiszállva a kádból, felöltöztem a kikészített ruhába, majd kifésültem hajam.

Megszárítkoztam és, ahogy elhaladtam a könyvespolc előtt megtorpantam. Biztos vagyok abban, hogy jártam abban a kamrában. Keresni kezdtem a zárat és első próbálkozásra sikerült. Furcsa. Amikor a hercegnek akartam megmutatni, akkor nem történt semmi. Gyorsan felkaptam egy gyertyát és a lépcső felé vettem az irányt. Odalent minden ugyanolyan volt, mint mikor az nap láttam. Nem láttam arra utaló jelet, hogy járt volna itt valaki. A kamrában tiszteletet adva meghajoltam az uralkodók szobor teste előtt, majd kicsit jobban körül néztem a helyiségben. A festmények a falon különböző jeleneteket ábrázoltak, köztük Aelin koronázását, házasságát, küzdelmét erős, gonosz lényekkel..összevont szemöldökkel léptem közelebb az egyik alkotáshoz. Fehér dombok, hegyek voltak láthatóak rajta, Aelin gyönyörűen kidolgozott aranyozott páncélban, kezében egy karddal, amely fehéres fényt bocsátott ki magából. Vele szemben egy fehér alak szintén egy pálcához hasonlító fegyverrel. Alatta a fehér hajú térden állva a királynő előtt.

- Akkor is erős volt, de most mégnagyobb hatalomra tett szert.- ilyedten perdültem meg. Egy nő állt előttem. Elakadt a lélegzetem. Gyönyörű volt és nem e világi. Vagyis, ha az én világomat veszem figyelembe. Hosszú holdfényre emlékeztető haja volt, lélekbe látó smaragd tekintet. Hegyes fülek és, ami a leginkább szembetűnő volt, a korona. Nemis. Nem volt olyan csicsás, mint amilyenek álltalában szoktak lenni. Nem volt tele drágakövekkel mégcsak nem is aranyból volt, nem is tudom. Mint a rózsa tövisek, hasonló ágak alkották és apró kékes virágok díszítették. Nem fából és valódi virágból volt, de varázslatosan szép volt. Ekkor esett le, hogy ki áll előttem. Meghajoltam egykori Aelin Galaxynus királyné előtt, aki az Azor birodalom legangyobb uralkodójaként ismert.

- Felség- suttogtam. Biztos vagyok benne, hogy nincs itt vagyis teljes egészében. Több száz éve meghalt már, ez valami varázslat lehet, látomás, de szellem sem lehet mert valódi húsvér embernek látom.

- Részemről a szerencse- viszonozta a meghajlást, amit zavartan fogadtam, hiszen nem voltam senki, hogy egy királynő ilyen módon köszöntsön.

- Köszönöm, hogy emlékeztetted a népem arra, ami igazán fontos. Ha a fiatalok nem is, de az idősek tudni fogják. Amikor eljön az idő, melletted fognak állni.- mosolygott, de aztán elkomolyodott.

- Winter erősebb, mint valaha, most hogy nem egyedül van. Megkell találnotok a kardom, azzal legyőzhetitek.- a festményre pillantottam.

- de, hol keressül?- nem értettem..miért és hogyan?

- Azt nem tudom..csak, annyit tudok, hogy "kövesd a csillagokat". Most mennem kell, ne feled, "kövesd a csillagokat". - a királnyő teste elkezdett halványodni.

- várjon, ezt miért nekem mondja?- tényleg nem értettem, hiszen még csak nem is az én világom.

- mert csak te láthatsz engem. A vér...-elhaltak utolsó szavai. Döbbenten álltam egy ideig és próbáltam felfogni mitörtént az imént. Visszamentem a szobába, ügyelve rá, hogy jól bezáródik-e az ajtó. Ahogy léptem is egyet, megtorpantam.

- Milyen nap van ma? Mióta vagyunk itt? - tapasztottam kezem hasamra.

- A francba!- morogtam és az ajtóhoz sietve kirántottam azt, de neki ütköztem egy erős mellkasnak. Donovan... Szívem dobbant egy nagyot, mintha üdvözölte volna, de nem volt egyedül. Nix is itt volt.

- Szia..Hol van Annabel?- kérdeztem gyorsan a férfiaktól.

- Nem tudom, utoljára a konyha fele láttuk- felelte Donovan. Lassan visszaléptem, leemelve kezem mellkasáról. Ebben a pillanatban megérezten az első fájdalmas rándulást. Eddig, hogy nem éreztem, biztos annyira lefoglalt a halott királynővel a beszélgetés, hogy észre sem vettem. Összerándultam.

-Rosszul vagyok..- nyögtem. Na több se kellett, a férfiak azonnal ugrottak, és elhalmoztak kérdésekkel, hogy " Mi a baj?" " Mid fáj?" "Megsérültél?". Én meg csak annyit tudtam mondani, hogy ebben nem tudnak segíteni..nem, olyan bajom van. Annabel-el szeretnék beszélni, de nem..egyszerűen nem esett le nekik.

- Várj! Vérszagot érzek!- kiáltott fel Nix. Elvörösödtem. Ennyi kész.

- Menstruálok ti idióták!- egy teljes percre is lefagytak, talán többre is, ha nem érkezik a megmentőm.

Penelopphé félre lökve mindenkit az útból, betolt a szobába és rájuk csapta az ajtót. Talán még mindig ott állnak azon gondolkodva mi is történt.

- Mond, hogy nem ilyen...ahh..- sóhajtottam.. - Várjunk..leidiótáztam a herceget.- kaptam számhoz ijedten nézve a lányra, aki csak felnevetett. Aztán én is nevetni kezdtem. Több száz éves férfiak és én a mentruáló nő. Vicces jelenet annyi biztos - Mondd, hogy tudsz segíteni..

Penelopé Eastborne

Éppen jöttünk fel az aznapi gyakorlatból Kamarival, amikor beszéd hangok csapták meg a fülünket. A barátnőm már hamarabb észlelte a feszült helyzetet, mint én, hála a farkasi ösztöneinek. Megálltunk pár méterre a hármas előtt és egy pillanatra elemezni kezdtem a szituációt addig a pillanatig, amíg a lány el nem ordította magát. _Mestruálok ti idióták!_ Több se kellett. Nem vártam egy másodpercet se. Úgy belekönyököltem az egyik leghíresebb katona oldalába, illetve félrelöktem a herceget, hogy köpni-nyelni nem tudtak. Se én. Se Kamari. Se a srácok. Megragadtam Beatrix vállait és egyenesen a szobájába toltam, majd becsaptam az ajtót magunk mögött. _Ha most a barátnőm nem ragadja meg az alkalmat és add egy biológia órát a férfiaknak akkor soha. Viccelek. Tudom, ismerem, mindig megteszi._ Ránéztem, majd felnevettem vele együtt, ahogy újrajátszottam a jelenetet a fejemben. A combjaimra csaptam.

- Soha életemben nem könyököltem és löktem félre még ilyen nagyhatalmú embereket – töröltem meg a könnyeimet – Hálás vagyok a ciklusodnak drága – támaszkodtam meg a vállain – És igen, tudok segíteni – léptem el tőle, majd felegyenesedtem.

Kellett egy pillanat, amíg rájöttem, hogy az ő vendégszobája még ragyogóbb, mint a miénk. _Nem viccelek. Nagy ritkán teszem, s ha igen, nem így._ Megfordultam és megindultam a fürdőszoba felé. Egy percig tartott míg felnyitottam minden fiókot, majd még egy kis időbe telt mire ráleltem arra, amit kerestem. Vészhelyzeti csomag. Minden volt ebben, amire az embernek szüksége lehetett. Tényleg minden. Apám találta fel, s talán az egyik legjobb találmánya, ami miatt büszke vagyok rá. _Fura ebbe belegondolni, amúgy is szeretném, ha nem csinált volna ilyet._ Kiszaladtam Beatrix elé büszkén, de csak egy fura arckifejezést kaptam.

- Vészhelyzet van – mutattam a doboz feliratára, s akkor rájöttem, hogy nem az ő nyelvén van írva. Megvontam a vállat, letettem a fotelbe, majd felnyitottam. Volt itt minden, amire semmi szükségünk nem volt ebben az időben, de aztán a titkos rekeszből előhúztam a kis csomagot – Milyet használsz? Itt vannak nők, akik inkább vattát használnak, de ebből is van a durvább és a puhább fajta – szedegettem ki őket az asztalra – Van ilyen... kúp? Ez összegyűjti az anyagot, s csak ki kell űrítened naponta kétszer-háromszor igazából. Mellesleg én is ezt használom – néztem fel rá – Vagy van nekünk itten alsónemű, ami segít felszívni a dolgokat. Ez Kamari kedvence, mert amúgy legszívesebben kitépné a méhét, ha tehetné az piros napjaiban – fordultam Beatrix felé – Melyiket választod?

Kamari Ser-ih

Egyből sejtettem, hogy Penny-t nem lehet, majd leállítani. Imád nőnek lenni. Imád ilyenkor mindent eldobni és segíteni a másikon. Én? Meg vagyok a nememmel kapcsolatban, de ha tehetném férfivé válnék. Sokkal egyszerűbb. Ismerem a biológiát és imádom felfedezni a különböző testeket, hogy mindenkinek más és másképp reagál a dolgokra. Nix és Donovan elé álltam be, vagyis őrként az ajtó elé. Kinyújtottam a karjaimat, hogy kiroppogjanak, majd rájuk mosolyogtam, ahogy leráztam őket.

- Szóval... menstruáció – vettem egy mély levegőt, de ahogy folytatni akartam Donovan felemelte a kezét, hogy megállítson – Tudjátok, hogy havonta egyszer elérkezik a nő életébe az a pár nap, de akár egy hét is, amikor vérzik, ugye?

- Végig ültem pár biológia órát – mondták egyszerre a srácok kényelmetlenül.

- Király. Annyit hozzá tennék, ha bármelyikőtök le akarna feküdni Beatrix-szel és, esetleg a következő napokban tenné készüljön fel arra, hogy teherbe lehet esni így is – vigyorodott el, mert ez a kijelentése zavarba hozta őket. _Imádjuk Penelopéval zavarba hozni az embereket._ - Ez most azt jelenti, hogy menstruál a leányzó, hogy a tojása nem termékenyült meg, szóval kiengedi mindazt, ami benne van vér formájában. Ez nem csak piros színű lehet, de minél szép és élénk annál egészségesebb és nem lapult olyan sokáig a méhében – folytattam.

- Oké, Kamari, kérlek, elég lesz – szólt Don kicsit szigorúbban – Nem kell mindent részletesen elmondanod. Köszönjük a beszámolót.

- Még be se fejeztem – motyogtam kicsit szomorkásán és mély levegőt vettem – Remélem tudjátok, hogy ti is menstruáltok, de azt úgy nevezik, hogy irritábilis férfiszindróma azaz időszak havonta egyszer, amikor fáradtabbak vagytok, nagyobb a hangulatingadozásotok, a szexuális teljesítóképességeket is más, esetleg ingerlékenyebbek vagytok – vigyorogtam el, s egymásra néztek – Aham. Igen. Befejeztem – biccentettem és kopogva az ajtón benyitottam és beslisszoltam – Kiselőadás vége!

- És még mennyi új kisfiú születik, akinek még nem adtad elő a sztorit. A rövidet vagy a hosszút – mondta Penny, miközben várt Beatrixre, hogy kijöjjön a fürdőszobából.

- Hé, mit gondolsz menstruálnak ezek odakint jelenleg? – kérdezte én meg megvontam a vállamat, majd megrázta a fejét.

- Nopp. Túlérzékenyek. Előtte vannak – csaptam össze a tenyereimet – Tényleg, érezni a vérszagát – szippantott bele a levegőbe.

- Hé! – lökött be Penelopé és felnevettem – Viselkedj!

Beatrix Moon

Amit megállapítottam már a legeslegelején Penelophéval kapcsolatban, hogy más személyiség, mint Genevié, és már most kedvelem. Ma mindketten jól odavágtunk a nagy erős férfiaknak. Figyelve a lehetőségeket a bugyira esett a választásom. Egy kicsit hallgattam a kinti előadást, de félő volt, ha tovább fülelek csak csatlakozom Kamari-hoz. Elvettem az anyagot és a fürdőbe mentem, hogy felvegyem. Nos nem egészen, olyan amit használni szoktam, de megteszi. Ahogy végeztem, pont hallottam a vérfarkas megjegyzését.

- Remélem jó illata van.- jegyeztem meg mosolyogva, kilépve a fürdőből -Köszönöm szépen a segítségeteket. Fogalmam sincs mit csináltam volna velük, ha ti nem jöttök.- sóhajtottam leülve az ágyra.

- hadd háláljam meg valahogy..áh megis van- vigyorodtam el. Nem sokkal később Annabel érkezett meg egy tál édességgel és teával, amit egy másik lány hozott. Mindkettejüket megkínáltam az édességből, hogy megköszönjem amiért felhozták és ilyen sokat hoztak. Az apróbb lány döbbenten nézett rám, amikor a kezébe tettem a csokoládét, de elfogadta, majd távozáskor megjegyezte, hogy igazán kedves vagyok, senki sem adott soha semmit neki, Mielőtt Annabel távozott volna le tett az asztalra még pár bugyit a részemre én pedig megkértem, hogy adjon át egy üzenetet a hercegnek. Szerettem volna elmondani neki azt amit ma találtam és rákérdezni a kardra.és csak úgy beszélgetni vele, mint tegnap éjjel.

-Tessék, egyetek.- kínáltam a lányokat édességgel - és meséljetek. Mióta vagytok barátnők?- kérdeztem kedvesen

Nix Firemoon

Kegyesen töltöttem egy italt jó barátomnak, majd a kezébe nyomtam a kristály poharat.

- Ha..azt hiszem most először idótáztak le.- nevettem fel.Ez az előbbi, hát fergeteges volt. Imádtam a lány arcát a végén, de valószínűleg mi is érdekesen festhettünk ki. Nem ez az első, hogy menstruáló nő közelben voltam, de egyszerűen nem ismertem fel csak később. Beatrix vérének az illata eltér a többitől amit eddig éreztem, talán ezért sem érzékeltem azonnal. Donovan-ra pillantottam.

- Jól vagy? Hogy van a "őfelsége"?- jegyeztem meg enyhén gúnyosan. Kedvelem Frizheraldot, de nem csináltam sose titkot abból, hogy nem tartom alkalmasnak a koronára.

- Még mindig nem tudja irányítani az állati énjét? És ki ez a Gen? Valóban el sem meséltél mindent erről az egészről. Szóval hallgatlak, különben nem tudok segíteni.. Beatrix-nak is köze van hozzá igazam van? Nem idevalósi.

Penelopé Eastborne

Kamari felnevetett a lány megjegyzésén és biccentett egyet, majd a hajába túrt, s már láttam rajta, hogy meg akart szólalni, de beelőztem.

- Fura, hogy Nix és Don nem érezte már korábban. Rád rontottak volna különben – vigyorogtam, mire a legjobb barátom felém fordult szúrós pillantással, de nem tartott sokáig – Nem, mintha én szeretnék „hancurozni” a piros napjaimon.

- Neeeem – nyújtotta el a szót – De, ha már nem lehetek akkor folyamatosan farkas muszáj az emberi életemet kicsit megfűszereznem olyankor – mondta teljesen komolyan – Ezért vagyunk!

- Úgy bizony. A csajok mindig összefognak, ha bajban van a másik. Általában, legalábbis – jegyeztem meg

Aztán hirtelen Beatrix hálájának bemutatásával két szolga tért be sok-sok édességgel és Kamarival nagy szemekkel, tátottszájjal meredtünk a látványra. Semelyikünk sem látott ennyi finomságot egyszerre. Még a születésnapi ünnepségkor sem.

- Oké. Minden meg lett hálálva – emeltem fel a kezeimet és bekaptam egy bonbont, ami szétolvadt a számba, én meg eldőltem a szőnyegen – Uramisten! Ez isteni!

Kamari felkapott egy csokis kekszer és eleszegette. Egyetértve bólogatott, s vett egy kis tányért, amire még három kekszer helyezett. Ebben a pillanatban kopogtattak a szobaajtaján, amire egyszerre kiabáltunk ki a farkas barátnőmmel.

- Csajos este! Fiúk kizárva!

Hirtelen Beatrix kérdése meglepett minket. Összenéztem Kamarival, majd kitört belőlük a röhögés. Beletelt pár perc mire válaszolni tudtunk volna. Nagy levegőt vettem, majd öntöttem magamnak egy pohár teát, s kortyoltam egyet, mielőtt belefogtam volna.

- Mielőtt elmondom a történetünket tudnod kell valamit... – pillantottam a barátnőmre, aki elhelyezkedett egyik kényelmes fotelben és csendben maradt – Nem volt mindig vérfarkas és nem volt mindig ennyire magabiztos magában – nyújtottam ki felé a nyelvemet, amire megdobott egy párnával – Szóval...

Évekkel ezelőtt egy tíz éves kislány ült a hotel előtti padon csendben egy pokróccal betakarózva és egy könyvet olvasott, amikor két srác rohant el az utcában röhögve. Mindketten egy-egy péksüteménnyel a szájukban mögöttük lemaradva az idósebb pék egy tésztagyúrút lobált. Kifulladva állt meg, s hagyta a fiatalokra az ellopott friss darabokat. A kislány kíváncsian nézett fel két copfba lévő haja pedig megmozdult, ahogy fejét felemelte. Az egyik srác felfigyelt rá, de nem azért, mert beleszeretett volna, hanem pontosan látta azt, amit sokan mások is, ha ránéztek. Szegények voltak. Az Eastborne család hotelje, bár az egyetlen volt a városban, ahol meg tudtak volna szálni az emberek, de a gazdaság nem volt a legjobb. Nagyon drágák voltak az élelmiszerek és a kifizetésre váró számlák. Lysander mindig tett félre magának és a lányának valamit az aznapi éttermi menüből, de az nem volt sok. Viszont az a kislány nem a szálloda tulajdonosának a gyermeke volt. A hosszú barna hajú lány szeretett ott lenni, mert otthonosabb volt, mintha a családi körében lenne és az egyik szobában lakott egy időshölgy, aki a fogadott nagymamája volt. A herceg és barátja odament hozzá szórakozottan, majd megálltak előtte.

- Mit olvasol? – kérdezte Donovan kíváncsian, miközben Nix leguggolt a kislány elé. Bár velük egykorú volt, de fiatalabbnak nézett ki és kisebb is volt, mint a többiek.

- Ööö – motyogta, de csak felmutatta a borítóját remegő kezekkel.

- Nem vagy éhes? – nyújtotta át neki a cipót. Kamari hosszú pillái mögül nézett fel rá, majd letette a könyvet és elvette a kenyeret. Tört belőle egy darabot, s szájába tette. Jólesően rágta el és egy széles mosoly jelent meg az arcán – Egyedül vagy?

- Igen – motyogta csendesen. Nix a fejét csóválta – Egy néni itt mindig add nekem egy könyvet és pokrócot, hogy tanuljak. A szüleim nem tehetik meg, hogy iskolába küldjenek – magyarázta zavartan. Arca egyre vörösebb lett.

- Van kedved katonának állni? – kérdezte a másik srác és bátorítóan megfogta a lány térdét, aki összerezzent, amire kissé ijedten pattant fel Nix – Igazán jó dolog! Szállást és garantált napi három étkezés, plusz gyümölcsök és csokoládé közötte!

- Lányok nem katonák – felelte, s ebben a pillanatban ugrott ki a küszöbön Penelopé.

Futni kezdett és még visszakiabált apjának, hogy mindjárt jön. A lány rövidre nyírt haja arról árulkodott, hogy minden sztereotipíának ellen akart menni az életben. Kamari és a többiek felénéztek, ahogy a közeli tér lévő hatalmas fára felugrott. Gyors tempóban a tetejére ért, hogy körbenézzen a városban, majd leugrott és egy magasabb srác nyakába ugrott, aki az erdőfelől bukkant fel hirtelen.

- Hogy hívnak? – kérdezte a herceg, s a lány makkogott valamit, de nem volt érthető. Don közelebb hajolt, amire paprikavörössé vált az arca. Ekkor realizálta, hogy kivel is beszélt igazán. A két legjobb gyerek katonával, akik a hadseregre készültek már igen fiatalon.

Kamari Ser-ih gyerekként

- Kamari. Kamari Ser-ih – motyogta, miközben a kenyeret markolászta és még egyet harapott belőle. Eközben feltűnt, hogy Silas kivesz két hosszú botot az egyik bokorból, majd az egyiket a lánynak dobja.

- Készülj fel, hogy véged van! – állt be a pozicíójába a rövidhajú kislány, s kiropogtatta a nyakát.

- Aham – kuncogott fel a srác, miközben várta a támadást. Ahogy rávetette magát barátja, azonnal hárítani tudott. A következő öt ütését is – A tested még mindig árulkodik, hogy mi a következő terved – figyelmeztette, majd először lecsapott rá, de mielőtt nagyot ütött volna rajta megállt Penny hasa előtt – Látod? Nem tudtad, hogy mit tervezek csinálni.

- Sok a duma – mormogta, majd újra lecsapott, amire kiverte a másik a botot és a sajátja alá fordította, így teste és a bot közé esett csapdába.

- - Nem figyelsz – suttogta a fülébe.

- Látszott, hogy a srác idősebb, mint a lány pár évvel, s a másik három fiatal érdeklődését felkeltette. Kamari felpattant, amikor elkapta Silas a lányt. Úgy érezte meg kell védenie a lányt, de Don megfogta a lány kezét, s megrázta a fejét.

- Nincsen baj. Gyakorolnak – mondta neki, de nem értette a lány, s könnyek gyűltek a szemeibe. Mozgolódni kezdett, hogy eressze el, segíteni akar. Nix végül magához ölelte a kislányt, aki csak hagyta magát a tíz éves kisfiú ölelésében.

A sírásra a gyakorló páros is felkapta a fejét. Penny összehúzta a szemét, miközben Silas elengedte, s odamentek a hotel előtt lévő padhoz. Kamari szipogva bontakozott ki a másik öleléséből.

- Minden rendben van – felelte – Csak megijedt – mondta és védelmezően a kislány elé állt. Közrefogták védelmezően Nixszel. Penelopé a herceg mögé nézett, ahol az emberi gyermek piros szemei sírásról árulkodtak.

- Bántottak? – kérdezte, s válasz helyett fejrázást kapott.

- Megtámadott – mutatott rá Silasra, aki elnevette magát – Meg akart ölni!

- Nem – rázta a fejét a magas tizenhárom éves srác – Éppenséggel arra tanítottam hogyan ne haljon meg, ha megtámadják. Lányként nem engedik be harcolni a hadseregbe, szóval én tanítom – nézett Donra és Nixre.

- Öhm – motyogta Don, ahogy emlékezett, hogy az imént felajánlották, hogy jöhetne a hadseregbe. Kamari rájuk nézett, majd vissza a másik kettőre – Jöhetnek lányok is – túrt a hajába – Lehet nem harcolni, hanem gyógyítónak, de ők is tanulnak némi önvédelmet – mentegetőzött.

- Aham – fonta össze a karjait Penny, majd kihúzta a két srác közül a picikét és átkarolta – Harcolni szeretnél? – kérdezte tőle, de Kamari megrázta a fejét.

- Harcolni felesleg – mondta – A szüleim is folyton veszekednek, de sosincs semmi eredménye – nézett a régi cipőjére, ami már nyomta a lábujjait.

- Ebben a világban jobb, ha tanulsz némi önvédelmet, mert ha nem állsz ki magadért eltipornak – mondta Penelopé – Főleg, ha lánynak születtél.

- Nem vagyok lány – mondta, s mindenki ránézett – Fiú vagyok! – húzta ki magát. Kamari tűnt egy gyenge és bizonytalan lánynak, mint a másiknak, de a többiek nem nevették ki.

- Hogy hívnak? – kérdezte mosolyogva a másik lány.

- Kamari Ser-ih – mutatkozott be halkan – Holdat jelent, elvileg a hold gyermeke vagyok, vagyis anyum azt mesélte, hogy gyönyörű telihold volt, amikor megszülettem.

- A hold gyermeke? – kérdezte Donovan, s Nixszel összenéztek.

- Nem tudok farkassá változni. Ez csak egy... mondás – rázta a fejét – Hülyeség. Nem vagyok jó semmire amúgy se – fordult ki a fiatal Eastborne lány karjaiból és visszament a padhoz. Felkapta a kenyeret a földről, a pokrocót és a könyvet, majd bevitte a gazdájának. Öt perccel később a többiek mind kint voltak, de már a padon tanakodtak. A kislányt meglepték.

- Kamari – állt fel a rövidre nyírt hajú lány – Penelopé Eastborne vagyok. Ő itt a barátom Silas, az erdő gyermeke – nyújtotta a kezét a srác és kezetrázott az új taggal – Ezek itten gondolom tudod kik. Silas velük gyakorol, hogy egyszer katonák legyenek – mondta büszkén Penny – Én? Én nem tudom mi leszek.

- Én se – mondta Kamari egyszerűen.

- Király! Akkor legyünk senkik se együtt! – karolta át, amire a kislány először felnevetett – De hiszem, hogy nagy dolgok várnak még rád.

Amikor a történet végére értem Kamari a hajába túrt kissé zavartan. A haja még mindig hosszú volt, de gyönyörű lonkjai szabadon éltek össze-vissza.

- Szóval így találkoztunk. Azelőtt is látthatuk egymást, de úgy igazán akkor beszéltünk először – mondtam, és eldőltem az ágyon, ami sokkal kényelmesebb volt, mint a miénk – Hogy lehet, hogy neked ilyen szép szobátok van! – ámuldoztam – Mondjuk lehet nem kéne csodálkoznom. Szinte Donovanhoz tartozol. A város egyik fele azt suttogja, hogy a lelkitársa.

- Mert Don mindig a feketebárány volt a királyi családban a nép szemében, de ő volt az, aki a legtöbbször kijött és élvezte az ünnepélyeket, résztvett a templomi gyűléseken, pedig mindenki tudta, hogy nem hisz semmiben sem – mondta Kamari – Ő az, akit mindenki csak katonának lát, remek vezérnek, de sokkal több van benne. És nem csak azért mondom, mert az alfám! – emelte fel a kezeit ölében a tányérjával – Anno megmentette az életemet, amikor megharapott, de előtte még jó párszor.

- Ki kellett kupálni ezt a lányt – feleltem – De nézdd milyen vagány lett – ültem fel vidáman. Kamari megköszörülte a torkát – Hé, te is elfogadod, hogy lány vagy!

- Ez bonyolult – nézett Beatrixre – És te? Hogyan találkoztál Gennel? Fritzgerald lelkitársával?

Donovan H. Azor

Donovan Azor

A megdöbbentő percek után elvonultunk Nix-szel a kisebb társalgóba, ahol volt bárpult, verseny zongora, s a lényeg alkohol. Leültem a székre, s figyeltem, ahogy tölt nekem egy kis bourbont. Felemelte a poharát, majd leöntötte. Nevetve ráztam meg a fejemet.

- Látszik, hogy nincsen bátyád – emeltem fel én is az italt, majd lehúztam. Letettem az üres kristály poharat magam elé és elbambultam. A kérdését is alig hallottam csak másodjára. Felkapta rá a fejemet – Igen, persze – röhögtem fel a megnevezésére. Mindig ezt csinálta. Sosem kedvelte úgy igazán Fritzet. Nem tudom azért, mert kiskorunkban mindig hátrahagyott és nem igazán foglalkozott velem, de ahogy nagyobbak lettünk, illetve csak ketten maradtunk hirtelen kellek. Mindenre is. Már megszoktam – Ő is meg van. Kicsit új neki ez az egész, ami hirtelen a nyakába zuhant, dehát ez van, ha mindent megkapsz, amire vágysz, amikor gyerek vagy – keltem fel a székről és járkálni kezdtem. Nix-nek meg még bőven akadtak kérdései. Felsóhajtottam – Vannak elméleteim, amit még Fritzgeraldnak se mondtam vagy Beatrixnek. Az egyiknek nem tudom hogyan tálaljam, a másiknak meg elmondanám – tördeltem az ujjaimat – Szóval – húztam ki magam – Még tanulnia, de egyre erősebbek ezek az átváltozások és rendszertelenebbek, bár talán az utazások és az ügy most eltereli a figyelmét róla. Nagyon remélem, hogy semmi gond nem alakul ki. Olyan, mintha irányítaná valaki vagy valami, mintha az ősi oroszlán lénye elhatalmasodna felette, aki nem ismer szeretet, se fájdalmat – túrtam a hajamba – Aggódom. Gen, pedig Beatrix barátnője. Együtt kerültek ide és tudom, hogy még nem találkoztál vele, de... hasonlít Penelopéra. A természetük miatt nem tűnik fel, mert Geneviève sokkal ártatlanabb és olyan, mint egy bárány, miközben Penny az Penny, aki az agyadra tud menni néha – kuncogtam fel – De vannak hasonlóságok. A természetük tűz és víz. És hiszem, hogy Beatrix okkal van itt – nyeltem egyet – Tudod, hogy mindig kerestem a lelkitársat? Elvileg mindenkinek van valakije, de én sose éreztem ilyet senki iránt? Nem tudom mi van, de amióta itt van... valami más. Az életemet áldoznám érte. Úgy érzem, hogy úgy menthettem meg, ha megtalálom az élete célját ebben a világban, ha megmutatom neki, hogy ő igenis valaki.

Beatrix Moon

Ahogy láttam őket nevetni és enni a csokoládét, hiányérzetem támadt. Amióta itt vagyunk, kezdünk eltávolodni a barátnőmmel. Csajos este? Nem is emlékszem, tartottunk-e valaha ilyesmit...főleg amióta Lászlóval egymásra találtak. Nem mellőzött, de egyre ritkábban beszéltünk vagy találkoztunk. Persze volt mikor ő mondta le, volt mikor én, de ahogy rá néztem a két lányra, rájöttem hogy ha volt is nem emlékszem ilyen örömteli pillanatra vele. Persze ez megváltozhatott volna, ha nem kerülünk ide, hiszen együtt lehettünk volna egy kis ideig. Egy kicsit..mikor minden nap egyedül voltam.

- Igen izgalmas beszélgetés lehetett. Mármint persze, hogy a nők is lehetnek harcosok, de nem tudom én mit tettem volna, ha leszólítanak ezzel.- kaptam be egy kis pogácsát, de Penelophé szavai hallatán elkezdtem lassabban rágni az ételt, hogy halljam, amit mond. Lenyeltem, majd válaszoltam.

- A szobát leginkább a királyi család jóindulatának köszönhetem, ami pefig a herceghez való tartozás illeti nem értem, továbbá azt sem, hogy miből gondolják, hogy a lelkitársa vagyok...- ráncoltam homlokom.

- Amúgyis, nem hiszem, hogy slegy ember méltó lehetne hozzá..így is sokan nem szeretik, hogy itt vagyok. Elkísértem a hercgnőt, amint megbeszélték az egybekelés részketeit, visszatérünk hazánkba.- ahogy kimondtam ezen szavakat, fájdalmat éreztem szívem környékén. Leráztam magamról az érzést. Ez a valóság, bármennyire is jól esik álmodozni. Ahogy elhallgattam, nagyon jó veleménnyel voltak a hercegről.

- Megharapott? Akkor valóban nem is farkasként születtél?

Amikor rám került a sor, hogy elmeséljem a barátságunkat Gen-el...egy kicsit gondolkodtam, mit hogyan mondjak, hiszen ők nem tudták, hogy az egész színjáték.

- 16 éves voltam..egyedül kellett boldogulnom. Nem volt családom sem senkim. Akkoriban megdolgoztam minden fillérért, hogy ehessek és nagyon be kellett osztanom, hogy a szállásomat is fizessem, ha nem akarok az utcán aludni. Az nap az uralkodó lejött a városba, hogy megmutassa lányának a legújabb kis ruhácskáját. Az üzet előtt álltam és csak néztem őt és csak csodáltam. "Mennyire szerencsés. Biztos boldog" "Vajon ha a szüleim lennének én is kapnék, ilyen szép ruhát?" Meglátott, ds nem futottam el. Mindenki más elfordult volna, kinevetett volna, de ő nem. Kijött hozzám, megfogta a kezen és magával vitt. Az apja nem akarta elvenni a kedvét, mert úgy gondolta így a lánya megtanul együtt érezni a szegény sorsuakkal is és figyelemre méltó uralkodó lesz. Így lettünk hát barátnők, bár teljesen különbözünk mégis.- fejeztem be a lányokra pillanatva. Micsoda történetet találtam ki..ha.Hirtelen lefagytam. Penelophé nyakában megpillantottam azt...

- Penelophé...gyönyörű a nyakláncod. Honnan van?- kérdeztem óvatosan, de nyugodtan. Mi van, ha ez az az a nyaklánc?

Nix Firemoon

Mosolyogtam, majd megrándult az arcom. "Látszik, hogy nincs bátyád" Vannak dolgok, amit még Donovan-ak se mondtam el az évek alatt. Nem azért mert ne bíztam volna benne vagy ne tartottam volna jó barátomnak, de egyszerűen nem megy. Senki sem tudja mi történt azon a végzetes napon, amikor az ílíllrek királya meghalt, milyen szörnyűségek történtek, de ez így van rendjén. Lerátam magamról a komor hangulatott és vissza tértem a jelenbe. Helyet foglaltam, amígy ő járkálni kezdett és közben legyezgetve a kezével beszélni kezdett. Figyeltem minden szavára és, amikor befejezte elgondolkodtam. Azt nagyon jó volt látni, hogy megváltozott valami benne. Látni, hogy talán megtalálta a párját.

- Mit érzel, mikor vele vagy? Meglgérintetted már? Akkor fogod tudni a válasz barátom, ha nem csak a farkad jelez, hanem a szíved is és valami különös, amit nem tudsz hová tenni. Egy feszülő, meleg érzés mélyről, ami kapcsolódni akar vele. Egy szál, amely arra vár, hogy összeolvadjon a másikkal. - meséltem neki. Én már megtaláltam a párom, de elis vesztettem, de ha valóban Beatrix a párja, akkor...-felkaptam fejem.

- Mond, hányan tudják, hogy Beatrix nem evilági?

Belegondolni, hogy lehetséges két különböző világ között ugrálni, vagy akár több világ között, elképesztő felfedezés, de ha erről olyas valaki is tudomást szerez, aki inkább a saját, önző, gonosz céljaira használná fel...bele sem merek gondolni. Nem egy világot uralni hanem..

- Donovan...hogy kerültek ide? Látta őket valaki? Hallottam, hogy Beatrix-et először az erdőben találták meg, de valaki ide hozta a palotához..ki volt az?

(Megjegyzés: nem tudni ki volt az, senki sem látta csak a lányt )

Penelopé Eastborne

Elmosolyodtam a tagadásán, ahogy próbálta bizonygatni, hogy nem való egy herceg mellé, s ő csak elkísérte a király párját. Nem tudta. Honnan tudhatta volna, hogy láttam benne, hogy sokkal többre képes, mint ahogy azt gondolná. Megráztam a fejem, s visszavettem a mosolyomat.

Kamari a teájába bújva megrázta a fejét: - Nem, nem farkasként születtem – mondta – De, ha nem tette volna meg már nem lennék itt – harapott bele egy sütibe. Elnémultunk, mert most Beatrix következett. Ő mesélt most róla és a hercegnőről.

Felhúztam a szemöldököm, s miközben a barátnőm elmosolyodva hallgatta a történetet addig úgy éreztem, mintha facsartak volna egyet a szívemen. Úgy éreztem, hogy nem az volt a teljes igazság, de nem volt időm sokat agyalni, mert máris megrohamazott egy remek kérdéssel. A nyakláncomhoz kaptam. Lenéztem a medáljára, majd egy nyugodt sóhaj hagyta el a számat.

- A nagymamám adta nekem, mielőtt elment – feleltem, amire Kamari megköszörülte a torkát – Mármint... – túrtam a szőkésbarna tincseimbe – Nem úgy ment el, hogy meghalt. Világok közötti utazó volt – halkítottam le a hangomat – Azt mondta, hogy ha szükségem lesz rá akkor, majd át tudok jönni, ha megtalálom a párját – Ahogy látod, csak egy van nálam – tártam szét a karomat – De kíváncsi vagyok milyen lehet oda át. Kiskoromban rengeteget mesélt lefekvésnél. Ott nincsenek varázslatok!

Elkezdtem úgy érezni magam, mint egy gyerek. Megráztam a fejem és kiittam a maradék forró italt a bögrémből.

- Nem tudom, hogy észrevetted-e, de Silas hallani se akar róla – rendezte el a lábait a lány – Ezért van egy erős feszültség köztük és egy ki nem mondott „együtt vagyunk” kapcsolatban vannak. Se veled, se nélküled dolog – legyintett – Ha tőlem kérdezed, szerintem bolondok – nézett Beatrixre – Penny sose maradna odaát. Ahhoz túlságosan is szereti ezt... ezt az elátkozott helyet – nézett maga elé a lány.

- Huhh, de mély témához értünk – nevettem fel zavaromban.

Donovan H. Azor

Donovan Azor

Jól esett kiadni magamból a dolgokat, amik bennem voltak. Elfelejtettem, hogy Nix-szel mennyire jobban egy hullámhosszon vagyunk, mint a testvéremmel bármikor is. Ránéztem Nix-re és akkor újra elkapott az a belső meleg érzés, amikor vele vagyok, amikor először puszit nyomtam a fejére a tóparton, amikor a könyvtárban már hajnalok hajnalán. A konyhában, amikor magamhoz húztam. Az első alkalommal, amikor megláttam, vagy amikor a lóháton ott ült előttem.

- Egy feszülő, meleg érzés mélyről... – bólintottam – Mintha belülről simogatna és átölelne. Nem akarom elveszíteni ezt. Őt – suttogtam, majd hirtelen megtorpantam a kérdésén – Csak én és Fritz. Még a szolgálók sem... talán az övé – gondolkodtam el – Ki, ki találta meg? Egy katona hozta be. Elfelejtő port kavartam a borába utána – túrtam a hajamba – Ő biztos nem emlékszik rá – néztem Nixre – Azt gondolod valaki más is tud róla rajtunk kívül? Az emberek azt hihetik maximum, hogy egy másik faj e világról, de nem hiszem, hogy... – jutott eszembe Gen nagynénéjének az iratai, naplói és egy kép – Nix! Ikrek! – csaptam az asztalra. A kabátom zsebében turkáltam, s kicsaptam a családi képet. Egy ősi keleti család volt rajta abból a fajból, akik elvileg már kihaltak. Nézd a lányok arcát – mutattam a két mosolygó szőke fiatalra a felnőttek előtt – A hátuljára az van írva „Ambrose Eastwood, Mina Windward, Leida és Isolde Eastwood 899-ben.” – mondtam emlékezetből – Gennek nem mutattam meg. Utána akartam jobban keresni a dolgoknak, mielőtt következtetéseket vonnánk le, de... tudtam, hogy ismerősek voltak. És Beatrix találkozott velük. Mindkettőjükkel – csaptam a fejemre.

Felnéztem a barátomra és egyszerre tudtuk mit kell tenni. Kirohantunk a zene szobából és egyenesen az emelet felé indultunk a lányokhoz. Olyan roham tempóban kezdtünk el kopogni a faszerkezeten, hogy azt hittem hirtelen beesünk rajta. Kamari nyitotta ki, majd csuktam be magunk után, s a zár alá helyeztem egy üres széket. A bétám összehúzta a szemeit, ahogy engem fürkészett. _Mindent elmagyarázunk_ *szóltam neki telepatikusan, amire megvonta a vállát, de még mindig gyanusan méregetett minket.*

- Hogy hívják Geneviève nagymamáját? – kérdeztük egyszerre Nix-szel Beatrixtől, a legjobb barátnőtől. A haverom kicsit közelebb volt a lányhoz és ideges is volt. Mindketten.

Penelopé hátraugrott az ágyon, amire feltűnt nekem is a nyakában lógó nyaklánc. Dobbantottam a lábammal, mert végig az orrunk előtt volt és én beleegyeztem az útba. Fritz és Gen nincs itt.

- A francba – szisszegtem idegesen.

Beatrix Moon

Eddig csak, olyasmit olvastam, hogy a vámpírok és a vérfarkasok rendelkeznek azzal a kiváltsággal, hogy másokat változtassanak maguk félévé. Az alakváltókról ilyesmit nem. Öröklődik és mindenki más más alakot képes felvenni. Ez leginkább a benne lakozó mágiától és személyiségtől függ, de ezt tovább adni? Valóban más világ ez és más a valóság vagy ami még lehetséges, hogy Donovan van ilyen különleges. Bár ezt már az első pillantásra megállapítottam. Külsőre is igazán megnyerő, de ahogy beszélget velem és, ahogy az többi lénnyel bánik. Más. Igazán különleges. Vajon, ha engem megharapna, nálam is működne-e az átváltozás?

Félretéve most a herceg iránti vonzalmamat, továbbá kíváncsiságomat a lányokra fordítottam figyelmem. Ahogy Penelophé beszélt, úgy értelmeztem, hogy hallottak már a másik világról. Legyen szó történetekről, legendákról vagy csupán pletykáról, amit a nagyszájúak, akik nem tudnak titkot tartani vagy csupán szeretnek izgalmat csempészni a napjainkba indítottak útjára. Tudom, hogy megegyeztünk abban a királyi testvérekkel, hogy egyenlőre titokban tartsuk a kilétünket és nem beszélünk arról, hogy honnan jöttünk, leginkább a mi biztonságunk érdekében. Vagyis főként Genevié miatt, hiszen ő is különleges. Egy szinte kihalt család leszármazottja, amely a másik világban élt mostanáig. Legalább is, azt hittük ő az utolsó. Legalább is szerintem a vak is látja, hogy Genevié és Penelopé teljesen egyformák, mint két tojás, bár a személyiségük teljesen ellentétes. A nyaklánc is. Mindkettőjüknek van egy, mindketten ugyanattól a számukra fontos személytől kapták. Nem hiszem, hogy én vagyok a megfelelő személy, aki elmondhatná neki az igazat, miszerint ők ketten ikrek és egyikük sincs egyedül...de

- Be kell vallanom valamit.- kezdtem bele halkan.- egy kicsit füllentettem azzal kapcsolatban, hogy hogy is kerültünk ide a palotába.- látva, hogy mindketten csendben várják a folytatást folytattam, mert már elkezdtem és nem hagyhatom itt abba. Előbb utóbb úgy is találkoztak volna. Elkerülhetetlen lett volna, ráadásul szükségünk van mindkét nyakláncra, hogy visszatérhessünk.

- Az a másik világ. Valóban létezik. Tudom, mert ott születtem, éltem és onnan kerültem ide Geneviével együtt. Aznap érkezett meg a városba a barátnőm és hosszú idő után újra találkozhattunk. És nem, nem királyi sarj vagy ilyesmi. Egy átlagos ember egy átlagos élettel, akárcsak én. Legalább is azt hittem. Elmentünk a helyben megrendezett vásárba, ami hasonlítható ahhoz, ami itt nálatok is van, csak fegyverek meg bájitalok és különböző lényeg maradványai nélkül. Inkább könyvek, fűszerek, ártalmatlan kellemes illatú virágok, gyümölcsfák, kacatok, mint régi órák, fetsett képek, használt ruhadarabok, játékok meg ilyesmi. Az egyik bódénál különböző ékszerek és dekor elemek voltak kipakolva. Mint a legtöbb nő, minket is vonzott. Egy idős nő állt az asztal mögött. Felénk nyújtott egy nyakláncot, amely pontos mása a tiednek Penelophé.- álltam meg egy kis szünetre, aztán folytattam.

-Rossz előérzetem volt így próbáltam a barátnőmet arra ösztönözni, hogy menjünk, de őt lenyűgözte az ékszer és, amikor megérintette...nos itt tértem magamhoz. Én egy erdőben először, de aztán később itt a palotában. Aztán azóta kiderült, hogy Gen egy rég kihaltnak hitt családfa utolsó leszármazottja és, hogy valójában ide tartozik és ő az akiről a legendáitok szólnak, miszerint helyreállítja a rendet. Ő a nagy hős, azonban ő mindenáron haza akar jutni és már arra is sikerült fényt derítenünk, hogy két nyaklánc van, ha megtaláljuk és összeérintsük a kettőt, akkor visszatérhetünk a világomba. Igen...és még valami...- haraptam bele ajkamba.

- Genevié...úgy gondolom Penelopé, hogy a te...- a csendet váratlanul hangos, sűrű kopogás törte meg. Ijedtemben megrándultam és kicsit hátrébb ugrottam az ágyon.

A herceg jobb kezével az oldalán siettek be a szobába, majd torlaszolták el az egyetlen kivezető utat egy ártalmatlan székkel. Összevont szemöldökkel néztem rájuk. Baj van? Történt valami? Az a szék elég lesz ahhoz, hogy kint tartsa azt ami be akarna jönni? Hallva a felém intézett kérdést rájöttem, hogy nem csak én raktam össze a kirakos darabjainak egy részét.

- Eastwood.- feleltem. Nix egy lépéssel közelebb jött hozzánk. Kezét vállamra téve hajolt előrébb Penelopé irányába, majd ujjai közé vette a nyakában lógó medált.

- Ez lenne az?- és mielőtt bárki is pisloghatott volna vagy megállíthatta volna leszakította a lány nyakából az ékszert és valamit motyogva eltüntette szemem elől a világot.

Nix Firemoon

Amikor rátaláltam az erdőben már akkor tudtam. Amikor rám pillantott az edzőteremben és visszavágott a kis csípős nyelvével, tudtam. Vártam ezt a napot, amikor végre találkozhatok vele és elérkezik az idő, hogy mellette lehetek. Minden tiszteletem a barátomé. Lehet, hogy az ő párja és talán egy nap beteljesülnek a vágyai és elnyeri a szívét, de a sors kettőnk számára is írt egy történetet, ami sokkal bensőségesebb. Nehéz volt eltitkolnom mindent, meghúzni magam, miközben tudtam az igazságot, de az ő biztonsága érdekében így kellett tennem. A nyaklánc is itt van, pont jó helyen. A két testvér elhozta, ahogy kellett, még ha ők nem is tudtak erről, hogy ennek így kell történnie. Elérkezett az én időm és az igazság leleplezése. Legalább is egy része. A medált leszakítva a lány nyakából felébresztettem a benne rejlő varázslatot, szólítottam a múltat a jövőt és a jelent, majd minden füsté változott. A múlt egy kockája lassan kirajzolódott előttünk. Lassan a lány válláról lecsúsztattam kezem, majd összefűztem ujjainkat egy pillanatra sem engedve el. Ahogy a füst alakokká alakult át, sötét pacák mozgó élőlényekké formálódótt a lány felé forfultam.

- Beatrix. Most, jól figyelj rám.- ijedt tekintete mindent elárult a számomra és bizonytalanságát is megértettem, amit sugárzott - Nincs semmi baj. Nem foglak bántani, sem én sem senki más. Ne engedd el a kezem, rendben? - szorítottam meg gyengéden - Jelen pillanatban senki sem lát vagy hall minket. Ha elengeded a kezem megszűnik a nyaklánccal tartott kapcsolat, ami láthatatlanná tesz minket és a varázslat megtörik. Amennyiben ez megtörténik, örökre a múltban ragadhatunk és nem tudunk visszatérni a saját időnkbe. Rendben? - bizonytalanul bólintott, de nem engedett el.

- Mi folyik itt? És, hol vagyunk?- kérdezte végül. Megértően elmosolyodtam, majd felegyenesedve elkezdtem kivezetni a szűk kis utcáról.

- Ez a hely, ahol vagyunk, Valeris. Az ílírek otthona, vagyis ami egykoron volt. Békében éltünk, mint az összes többi nép.- bár senki sem látott minket igyekeztem a fal mentén haladni és belül tartva őt, nehogy elbotlodjon és megszakadjon a kapcsolat. Figyeltem, ahogy kezét végighúzza egy csillagokkal tarkított festett égbolton - Ugyan harcos nép voltunk ok nélkül nem támadtunk, nem pusztítottunk el más népeket vagy romboltuk le az otthonaikat. Mindenkinek volt munkája, családja. A gyerekek iskolába jártak és a tanulás mellett harcolni is megtanultak. Minden rendben volt a mai napig.- megálltam központi tér szélén, ahol a tömeg már gyülekezet. Nemsokára kezdődik - Mint a legtöbb birodalomnak, fajnak nekünk is voltak vezetőink, akik azon voltak, hogy továbbra is béke legyen és ha nem muszáj ne keveredjünk háborúba, összetűzésekbe, de miután valaki rejtélyes módon ezt tette velük.- mutattam a tér felé, ahol a többség sírását visszafolytva figyeli a két szárnyatlan, megkínzott, keresztre feszített alakot..véres koronával a fejükön.

Beatrix Moon

Ahogy követtem Nix tekintetét, előbb a lassan gyülekező tömeget láttam, aztán egy koronát, melyet beborított a rubin vörös vér, majd a megkínzott testet. Szám elé kaptam a kezemet.

Beatrix Moon

- Minden megváltozott. Azonban ez nem a vége..-halkult el a hangja. Katonák igyekeztek a uralkodó pár felé, ám mielőtt elérhették volna őket valaki vagyis inkább valami hatására térdre rogytak. Senki sem tudta megközelíteni a testeket és akik összeestek többé nem keltek fel. Egyszeriben elszabadult a pokol. Ösztönösen mozdulni akartam és odébb lépni, menedéket keresni, de Nix tartotta a kezem és eszembe jutott, hogy nem lát senki sem. Nem ütközhet nekem senki sem. Ezt tapasztaltam, amikor egy kisgyerek kuncogva átszaladt rajtam, mintha csak egy szellem volnék. A harcosok rögtön reagálva kivonták kardjaikat vagy íjaikat vagy kinek milyen fegyvere volt. Az időseket a gyerekeket igyekezték védeni valami elől, ami fénysebességgel cikázott a tömegben holttesteket hagyva maga után. Sikolyok, sírás, ordítás, csont roppanás..élettelen test huppanás a földön. Hányingerem támadt. A nemrég fényes, vidám teret vér és halál szennyezte be. Ekkor megpillantottam a támadót.

-Ez..ez egy riderak?- remegett meg a hangom.

- Igen...senki számított rá, hogy egy nap találkozik egy szörnyeteggel, de ha valamit ezzel a nevezővel illettünk, akkor ez az. Ezelőtt soha senki sem találkozott riderakkal. Azt mondják mi születtünk a sötétségből, mi szolgáljuk és hűek vagyunk hozzá, pedig ez nem igaz. Kényszerítettek minket.- elkaptam tekintetem és inkább a kezünkre szegeztem. Nem bírom, ez borzalmas - A sötétség magának akarta az erőnket, tudásunkat és mindent, amivel rendelkeztünk. Irányítani akart minket és sikerült neki. Elvette tőlünk azt amiben hittünk, tönkre tette azt amit becsültünk és megfenyegette azt ami a legértékesebb volt a számunkra. Nem volt választásunk. Vagy esküt teszel vagy meghalsz vagy rosszabb...-harag szikráját éreztem magamban, miközben letöröltem egy könnycseppet szabad kezemmel.

- Miért mutatod ezt meg nekem?- kérdeztem egy követve a megmaradt harcosok útját az éjszakai égbolt felé. Az égen nem láttam csillagokat, de az ílírek akik felszálltak szinte ragyogtak, akárcsak a csillagok - A szifonok..-suttogtam.- olyanok, mint a csillagok az égen.- "kövesd a csillagokat" visszhangzott a királynő parancsa. Az ílírek a csillagok..ez az egész..

- mert csak te menthetsz meg minket.- hallottam meg a kérdésre adott választ. Döbbenten kaptam felé a kezem, majd egy igazán hangos kiáltás felé. A kislány aki..Nix megérezve mire készülök derekam köré fonta karjait és magához rántott.

-Nem tehetsz semmit. Nem teheted. A múlton nem változtathatunk, de a jövőn igen.- zokogást visszafojtva néztem végig, ahogy a nemrég nevető kislány, arany fürtökkel csokis orcával egyszeriben kiharapott torokkal üveges szemmel terül el a földön. A szörnyeteg egy pillanatra megállt és az orrát az ég felé emelve szimatolásba kezdett. Keresi a következő áldozatot, de ami furcsa volt, hogy végül felénk fordította pokol fekete szemét. Hosszú, villás nyelvét végig húzva száját kezdett el közeledni felénk, tekintete végig ránk szegeződött, pedig elvileg nem láthatott minket..rettegés kapott el..egy olyan mélyről jövő érzés, amit a baleset napján éreztem..remegve kezdtem el hátrálni.

- nyugodj meg..nem láthat minket.- próbált megnyugattni a mögöttem álló férfi.

- Akkor miért érzem azt, hogy...- a szörny elrugaszkodott és egyenesen felénk lódult. Síkítva tettem magam elé a kezem s vártam a fájdalmat, ami nem érkezett. Helyette a halk beszéd hangok, meleg tűz ropogás vett körül minket. Nix bizonytalanul engedte el a derekam és fogta újra meg kezem. remegve néztem körül.

- Hol vagyunk?- kérdeztem halkan, azonban a férfi lefagyott testén és meghatottságtól csillogó szemén kívül más választ nem kaptam. Egy férfi és egy nő állt velük szembe egy kislánnyal a kezében, aki békésen aludt az édesanya kezében. Ílírek voltak mindketten és hihetetlenül gyönyörűek.

- Nem vagyok ebben biztos..Elenor.- suttogta a férfi.

- Nem tehetünk más. Ez az egyetlen módja, hogy biztonságban legyen.- felelt a nő, bár határozottan csengett a hangja, látszott rajta, hogy a szíve majd megszakad.

- A kis ílírek már szárnyakkal születnek?- kérdeztem halkan, bár ezúttal sem kaptam választ, de a nő lassan felemelte a fejét. Megint olyan érzésem támadt, mintha látnának, hallanának minket, bár csak a nő nézett felénk.

- Biztos, hogy a nyaklánc varázslata használ?- suttogta a nő szemembe nézve, amely melegséggel töltötte el bensőmet. Vajon a mészárlás előtt vagy után vagyunk?

- Egy nap majd megérti, hogy minden amit tettünk az ő érdekeit, biztonságát szolgálta. Szeretném, ha tudná, hogy mennyire különleges és mi mindig szeretni fogjuk. Ő a mi gyermekünk a mi vérünk a mi büszkeségünk.- elmosolyodott.

- anyám..- Nix szabad kezével takarta el az arcát. A pillanat nem tartott sokáig, hiszen a nő azaz Nix édesanyja fogta a kisbabát és az apuka felé tartotta a hátát, aki egy könnyed mozdulattal, levágta a gyermeke szárnyát.

- te jó ég.- a gyerek felsírt és hangja utolsó morzsájával füsté vállt a múlt, de még egy alakot elkaptam a szemem sarkából, ám nem volt időm realizálni pontosan mit láttam, mert egy számomra ismerős helyen találtuk magunkat.

- Most pedig szeretném, ha megtudnád az igazat..amit évek óta kutatsz.-

-Várj..de hiszen van szárnyad..- fordultam felé.

-Vannak különlegesek, akiknek visszanő a benne rejlő varázslatnak köszönhetően.- krdezni akartam még, de az ismerős hangok magukhoz ragadtak. Köhögés, fájdalmas hörgés, gáz szag és füst.

- Beatrix..-anyám felé kaptam a fejem.

-Anya...-oda akartam futni, de a nemrég megismert morgás megállított. Halálra vált arccal figyeltem a ködből felbukkanó szörnyeteget. Lassan lépkedett az autó felé amibe a családom volt és én. Teljesen eszméletlenül feküdtem a földön az autótól nem messze. Kirepültem az ablakon.

- Sajnálom., hogy nem értem ide időben. Nem tudtam megmenteni őket.- Zavartan néztem a férfi felé.

-tessék?- talán jobb is, hogy Nixet figyeltem és nem a hangokat amik mögöttem történtek. Nem tudtam volna végignézni, ahogy az a valami darabokra szedi őket. Azonban azt már láttam, hogy egy szárnyas alak, kivont karddal ront neki a szörnyetegnek mielőtt az velem is végezhetett volna.

- A sötét úr hallotta a legendákat és nem tetszettek neki. Meg akarta előzni, hogy beteljesüljön. Rájött, hogy egy másik világban vagy és akkoriban még nála volt a két medál. Én követtem a szörnyeteget és megpróbáltam megállítani, de sajnálom, hogy ennél többet nem tudtam tenni. Nix egykori énje karjaiban tartva próbált ébresztgetni, hogy lássa életben vagyok-e...

- Azért nem tudott senki fényt deríteni, mert eltűntettem a bizonyítékokat, hogy a világod ne szerezzen tudomást az enyémről. Időközben a medálok elkeveredettek és Izoldéhoz került aki vigyázott rájuk és gondoskodott arról, ha eljön az idő a kiválasztott sorsa beteljesülhessen. Genevié és Penelophé a hordozó.te pedig..te vagy az akire szükségünk van.

- Nem..ez túl sok..elég..- ráztam meg fejem..nem ez már nem...ismét éreztem, hogy a varászat mozog körülöttem és ezúttal visszatértünk a fényes szobába, ahol Penelopé és barátnője továbbá Donovan riadt tekintete figyelt engem.

- Beatr...-elhúztam kezem Nix szorításából és könnyekkel a szememben rugtam félre az ajtót támasztó széket és kisiettem a szobából. Levegőre van szükségem..csendre..egyedül..egyre kapkodó lélegzettel, szívemre szorított kézzel támaszkodtam meg a lépcsőn. Forgott velem a világ. A szüleim..riderák...én hős..

- Kedvesem...lélegezzen... azt hiszem pánikrohama van..gyorsan..- hallottam egy női hangot, mely édes volt akár a méz.

A csészében uszkáló rózsa útját követtem, vagyis inkább a hold apró pici mását figyeltem. A gyertya lágy fénnyel világította meg a kis sarkot az ablakban, ahol befészkeltem magam a fotelba.Az ajtó nyikorgására felkaptam a fejem, mintha attól félnék, valami rám ugrik onnan. Halva a lépteket, majd megpillantva a herceg aggódó tekintetét..kicsit megnyugodva dőltem vissza. Nem egy szörnyeteg nem egy lidérc a múltamból..

- Nem hiszem, hogy most kellemes társaság lennék felség..- motyogtam. Egész nap megadták a teret a számomra, bár Nix az aki próbálkozott néha, de elzavartam. Ráadásul az is kiderült, hogy a szolgáló nő, aki mellettem volt végig ő is tudott az egészről..és összedolgozott Nix-el..Valószínűleg mindent megbeszéltek, miután otthagytam őket és bevonultam a könyvtárba. Egyszerre akartam valakivel megosztani a fájdalmat amit érzek, de nem értem igazán mi is az ami igazán fáj..mit érzek..ami ma történt...hirtelen annyira soknak érzem..és hihetetlennek.

- Mégis mit vártok tőlem?- hogyan képzelik el az embert a legnagyobb erővel szemben?

Négyszemközt