Sorsfordulat: X. rész

Beatrix Moon

Ha Valerisben csak érzékeltem, hogy van valami a háttérben, há most már zavart és tudtam, hogy van valami. Talán mégsem én vagyok az, akire számítottak, nem én vagyok az a bizonyos kiválasztott. Szusszantam egyet, majd a herceg felé fordultam. Elfogadtam kezét és hagytam, hogy bekísérjen a kastélyba. Már ez a kis érintés is felmelegítette kissé átfagyott kezemet. Legközelebb, ha repülésre kerül a sor, emlékeztetnem kell magam, ha nem akarok jégcsapokat az ujjaim helyére, vegyek fel egy pár kesztyűt. A férfi bekísért a könyvtárba, majd kéretett nekem teát, ahogy helyet foglalt mellettem mesélni kezdtem.

- Nem tudom. Szerintem nem úgy ment, ahogy Nix tervezte. Mindenesetre nem tudtuk meggyőzni a vezetőjüket. Azt mondta, amikor nekik szüksége lett volna segítségre az Azor birodalom nem volt sehol, ő miért segítene most? Nem akarja veszélybe sodorni a népét. - Megköszöntem a teát, amit letettek az asztalra. Belekortyoltam. Élveztem, ahogy a meleg ital végig csordogál a torkomban egyre lejjebb, meleg érzést hagyva maga után. - Megértem, bár nem hiszem, hogy ennél rosszabb lehetne a helyzetük. Az egykori gyönyörű város most árnyéka önmagának. Mint egy szellem város. Sajnálom, hogy nem tudtam meggyőzni őket. - néztem rá bűntudatosan. - Ráadásul Nix is érthetetlen módon haragszik..de nem tudom miért és annyira zavar. Talán nem az vagyok akinek hitt? Talán nem is én vagyok a kiválasztott és tévedett?

Hülyeség volt azt hinnem itt meglelem a helyem? Behunytam szemem. Megint éreztem, ahogy összeszorul a mellkasom és feleslegesnek érzem magam. Talán tényleg Gennel kellett volna mennem. A bögrémet bámulva vártam a herceg szavait.  Egy kéz lassan lefejtette ujjaimat a meleg italról, majd letette az asztalra és üres kezemet körbe zárta. Éreztem, hogy közelebb húzódik és magához ölel én pedig csak hagytam. Fejem tettejére tette az állát. A szorító érzés elkezdett lazulni és kezdtem jobban érezni magam. Eddig mindig egyedül kellett megküzdenem ezzel a nehézséggel, de most Donovan közelsége segített. Hálásan fúrtam arcom mellkasába. Beszívtam kellemes fenyő és enyhe citrusos illatát. 

- Félek.- ismertem be végül. - Félek közelebb engedni magamhoz téged, mert eljön a nap, amikor el kell mennem, de nem leszek rá képes. Ha engedek ezeknek az érzéseknek...mindkettőnket tönkre tehet..vagy legalább is engem biztosan. -motyogtam.- nem akarok még valakit elveszíteni..

Donovan H. Azor

A könyvtár csendjében a hangja elcsukló volt az elmesélésének a végére. Visszagondoltam arra, amikor bajban voltak és segítségre szorultak. Emlékeztem rá, hiszen még siznte gyerekek voltunk, s a szüleink elhunytak. Át kellett vennünk a trónt. Pontosabban Fritznek, s az én nyakamba zuhant a hadsereg. Elgondolkodtam, majd szónélkül kivettem kezéből a bögrét és karjaimba zártam. A kényelmes kanapén ültünk mindketten és úgy éreztem az idő megállt kettőnknek. Aztán megszólalt egy idő után, én meg elkezdtem fürkészni az arcát. Megsimogattam az arcát, majd puszit nyomtam az ujjaira, amik már melegebbek voltak, mint korábban.

- Ha egy percet tölthetünk együtt, akkor is megérné nekem – suttogtam. Nem akartam belegondolni, hogy elveszítem. Valahogy lehetetlennek gondoltam. Nem voltak jó tapasztalataim kapcsolatokkal, s ezt nem akartam elrontani – Nem hiszek abban, hogy feleslegesen mentél el Valerisbe vagy kerültél ide, a mi világunkba. Minden követ megmozdítanék, hogy meglátogassalak odaát, ha haza akarnál menni – suttogtam.

Fitzgerald C. Azor

Nem akartam végignézni a búcsúzkodásukat, de valami azt üzente kukkantsak ki. Éppen elhúzódtak egymástól, s találkozott a tekintettem a barátjával. Csak egy pillanat volt, de nagyon jól kivehető volt az, hogy nem voltam neki szimpatikus. Geneviève mosolyogva fordult felém. Úgy nézett ki, mintha megkönnyebbült volna.

- Nézzük meg mi van a táskában – felelte, majd visszahúzott az ágykanapéra és felhúzta a bőrcsomagot. Kipattintotta, majd felnyitva közénk tette. Papírok, füzetek, régi fotóalbum, elszórt képek voltak mindenhol – Hát, ez el fog tartani egy darabig – nézett fel rám, majd felemeltem egy képet. Két fiatal lány volt rajta, s éreztem, hogy ez a mi birodalmunkban készült. Nagyon hasonlított Gen és Penny az egyikőjükre.

- Azt hiszem ez édesanyád és a nagynénid lehet – fordítottam felé, amire eltátotta a száját. Megfogta a kezem és közelebb húzta magához.

- Oké. Oké – engedett el, majd rám nézett – Kutassuk fel ezt a családot – nyújtózkodott meg, miközben Fay ugrott fel az ágyba és fészkelte be magát az ölébe.

Olyan tökéletesen nyugodt délelőtt volt, hogy észre se vettem, hogy éhes volnék.